Agrárdemokrácia és a Zöld Szalag

Sajátos kihívás volt az elmúlt másfél évtizedben a magyar agrárium ügyében dolgozni. A nyolcvanas évek közepe óta egy újabb és újabb válságokba taszított ágazat gondjaira kellett szakmai-szakmapolitikai programokat kidolgozni, amivel az adottságai folytán gyenge érdekérvényesítő képességű vidéki (hiszen önmagán kívül kit érdekel, hogy vet vagy arat a parasztember, ha egy ideig itt van a rengeteg külföldi élelmiszer?) érdekképviseletét láttuk el. Mindez pedig egy álságos környezetben zajlott: hiszen senki azt be nem vallotta, hogy a források elosztásában, a gazdaságpolitika egymással versengő ágazatai preferálásában igenis a magyar mezőgazdasággal, a vidéki emberekkel fizettették meg a másutt örvendetesen tapasztalható fejlődés egy részét. Nem véletlen, hogy az agrárpolitika elkötelezett résztvevői mostanra csalódottak, kiábrándultak lettek. Ebből a frusztrációból eredhet valószínűleg az a jó néhány „apróbb” félreértés, ami Székelyhidi Ágoston közelmúltbéli publikációjában (Az agrárvilág demokráciája, MN, március 3.) fellelhető. Tanulságos, hogy alig tíz év távlatából egy aktív közszereplő már nem tart fontosnak alapvető disztinkciókat megtenni. Jómagam például 1989-ben egyáltalán nem az állampárt Központi Bizottságának tagjaként, hanem az állampárt agrárpolitikájával szemben alternatívát megfogalmazó, a korabeli sajtóhíradásokban kellő borzongással emlegetett „pártoktól független” agrárreform-körök képviselőjeként, meghívotti minőségben mondhattam el azt a felszólalást a nevezett testület előtt, ami vállalható ma is – akár Székelyhidi Ágoston számára is.Pusztán a történeti hitelesség miatt ezt meg sem említeném, a dehonesztáló hangsúlyok miatt pedig végképp nem, hiszen a magyar politikai élet alaptalan megbélyegzései és a torgyáni politizálás rágalmazásai hozzászoktatják az embert ennél keményebb hitelrontáshoz is. De a kérdés tartalmi oldala fontos: igenis van egy folyamatosság a magyar agrárpolitikában, a gondok tartós megléte miatt. Vagyunk néhányan, akiknek a tévedésekkel és hibákkal együtt sem kell semmit szégyellnünk a rendszerváltó évtizedből.Nem találok kivetnivalót abban, hogy munkatársaimmal együtt 1989-ben a valós tulajdonláson alapuló mezőgazdasági szövetkezetek mellett álltunk ki. Abban sem, hogy kiegyezést ajánlottunk az agrárértelmiség, a szövetkezeti menedzsment és az újraszerveződő történelmi agrárpártok és gazdaszervezetek között. Nincs visszavonandó abban sem, hogy folyamatosan opponáltuk azokat a törvényeket, amelyekkel az első demokratikus kormány idején az elhibázott kárpótlás, a ma visszaütő üzletrésztörvény, a magyar élelmiszeripart külföldi monopóliumok kezére átjátszó privatizáció lehetségessé vált. Vállalom, hogy az 1994-es választások előtt egy polgári középerőben igyekeztünk kialakítani az agrárium politikai képviseletét, a Fidesszel és SZDSZ-szel szövetségben. Nem bántuk meg, hogy egy ilyen gazdatudatú, vidékelkötelezett agrárkoncepció jegyében vittük kenyértörésre a dolgot a szocialista kormányzattal. Ma is történelmi lehetőségnek tartom a kisgazdapárt vidékfejlesztési kormányzati lehetőségeihez ajánlott szövetséget az agrárértelmiség és az akkor még racionálisnak tűnő Torgyán József között. Helyes volt az első válságok idején az egyéni gazdálkodónak jelentős milliárdokat eredményező megállapodásokat megkötni – mint ahogyan nem hallgathattunk, amikor egy alkalmatlan és szégyenletes kurzus nyert teret az agrárirányításban. És ma sem tartom hibának, hogy nem indítottunk emiatt átfogó kormányellenes akciót.Mindez nem sikertörténet – de a szakmai erőnk és tisztességünk megmaradt azzal, hogy aggodalmaink és koncepcióink beigazolódásával sem kötöttünk önfeladó háttéralkukat. Mindehhez nem kell más, mint bizalom, hogy töretlenül folytathassuk az agrárium szakmai képviseletének munkáját.Ezért és nem tárgyi pontatlanságai vagy érthető indulaton alapuló feltételezései miatt tartom fontosnak, hogy Székelyhidi Ágostonnak és a hozzá hasonló lelkiállapotban lévő agrárelkötelezett közgondolkódnak, politikusnak válaszoljak. Látható ugyanis, hogy azt a hívó szót kell megerősítenünk és még tisztábban megfogalmaznunk, amit a Zöld Szalag mozgalom nekik szánt.A Zöld Szalag ugyanis nem tart igényt valamifajta titkos küldetésre, kivételezett szerepre. Elindításához az a felismerés vezetett, jóval Torgyán József látványos bukása előtt, hogy elfogyott a magyar vidék érdekérvényesítő ereje a pártpolitikai térben. És ahogyan minden európai demokráciában, úgy nálunk is csak akkor van esélye egy társadalmi csoportnak, ha kellő szakmai erőt és politikai súlyt jelent a mindenkori kormányzati tényezők számára. A Zöld Szalag ezért nem megkérdőjelezi a parlamenti demokráciát, hanem éppen kiteljesíti azt: olyan szakmai hátteret ad valamennyi erre fogékony pártpolitikai csoportnak, amely nélkülözhetetlen információkat, hatástanulmányokat és nemzetközi kapcsolatokat biztosít egy megvalósítható agrárpolitikához. Mindehhez szakmapolitikai erőt épít ki, ami képviselőjelöltek támogatásában, gazdasági és társadalmi korporációk kapcsolati hálójában, nemzetközi lobbizásokban nyilvánul meg. E modell bemutatáshoz nem kell messzire néznünk: elegendő a német parasztszövetséget, a francia gazdaszervezeteket vagy a skandináv struktúrát szemügyre vennünk.Az eddigi kirekesztésekkel szemben összekötni igyekszik mindazt, amit a rendszerváltozás zaklatott éveinek sodrában feleslegesen szakadt szét: a vidékért tenni akaró értelmiségiek, gazdálkodók, politikusok érdek- és érték- (!) közösségét. Bizonyára ennek tudható be az a példátlan érdeklődés, amit az elmúlt másfél hónapban tapasztaltunk.Hangsúlyozzuk: mindezt nem valamifajta idealisztikus vágyaktól indíttatva vagy a letagadhatatlan agrárkormányzati válság miatt kezdeményezzük! A magyar vidék előtt álló kihívások messze túlnyúlnak ezen a kormányzati időszakon, és napi életükben érintik az agráriumhoz kötődőket. Nekünk választ kell adnunk az uniós csatlakozás kérdéseire, mégpedig immár nem a lózungok szintjén, hanem a valóságos agrárpolitikai tendenciák értő szakmai mérlegelésével. A magyar nemzetgazdaság, a régiók és a gazdálkodók érdekében kellő erővel szükséges megfogalmaznunk azokat az európai léptékű folyamatokat, amelyekkel köszönőviszonyban sincs a mai agrárpolitikai nyilvános beszéd.Hiszen valóban rendezni kell a birtokviszonyokat, valóban helyzetbe kell hozni a családi gazdaságokat és valóságos szövetkezeteket, valóban erősíteni kell a hazai termelőket a monopóliumokkal szemben – de mindezt már új agrárviszonyok között kell megtennünk. Ne kövessük el ezt a hibát, amit a kilencvenes évek elején, amikor a sérelmek jogos orvoslását egy alkalmatlan eszközzel, a kárpótlási törvény évtizedes nosztalgiázású formájával kísérelték meg – csak újabb gondokat okozó eredménytelenséggel. Ne akarjuk ma a nyolcvanas évek tendenciáihoz igazítani a magyar vidéket, mert ezzel végképp eljátsszuk az agrárium versenyképességét!A mai feladatok közös alapot jelentenek mindazoknak, akik korábban gyanakodva nézték egymást. Egy környezettudatos, a vidék közösségeit, a fogyasztókat középpontba állító, fenntartható agrártermeléshez és vidékgazdálkodáshoz kereteket adó önálló agrárgondolkodás jegyében van csak esélyünk emelt fővel európai partnerré, nem pedig megtűrt, kihasznált szegény szomszéddá válni. Ehhez információkra, új típusú együttműködésekre és a közös cselekvés új lehetőségeinek megteremtésére van szükség. A Zöld Szalaggal ugyanis nem szeretnénk mást, mint mindazokat elérni, akik egy ilyen gondolkodásban társaink lehetnek e hazában.