A Fehér Ház ostroma

A Bush-kormány hivatalba lépése óta már senki sem beszél száznapos türelmi időről, ami Amerikában is minden új kormánynak kijár, de nem észlelhető a politikai tolerancia legminimálisabb szintje sem. Világsztárokból avanzsált politikai aktivisták, mint Barbra Streisand, folytatnak ádáz verbális háborút a republikánus elnök ellen. A New York-i értelmiség dédelgetett kedvence, Susan Sontag, pedig nemes egyszerűséggel texasi rablónak titulálja az USA 44. elnökét. Úgy tűnik, bármit is tehet Bush, az csak a liberális demokraták éktelen haragját vonja maga után. Amikor például bejelentette, hogy Clintonnal ellentétben aláírja az úgynevezett csődtörvényt, amely megnehezítené az eladósodottaknak, hogy csődeljárást kérjenek maguk ellen, és két legyet ütve egy csapásra, így megszabaduljanak adósságuktól is, a törvényjavaslatot még a demokrata párt konzervatívabb szárnya is támogatta. Most azonban se vége, se hossza a liberális kritikáknak, amelyek azzal vádolták az elnököt, hogy ezzel a lépéssel csak a hitelkártyát kibocsátó társaságok malmára hajtja a vizet, annak ellenére, hogy a törvényjavaslat végsősoron a fogyasztókat ösztökélné nagyobb önkorlátozásra.Az elmúlt hetekben azonban a demokrata lejáratógépezet egy újnak éppen nem nevezhető, de annál megdöbbentőbb ötlettel állt elő, nevezetesen azzal, hogy az afroamerikaiak régóta követelt kárpótlását (reparation) őseik rabszolgasorsra jutása miatt a jelenlegi kormánynak illene orvosolni. Egyszer és mindenkorra véget kell vetni a fehérek (akik természetesen konzervatívok, déliek és republikánusok) képmutató magatartásának a rabszolgaság történelmével szemben – így a liberális oldal. A harvardi egyetem, amely úgy tűnik, kimeríthetetlen balliberális erőtartalékkal rendelkezik, rögtön felröppentette a köztudatba eminens jogászprofesszora, Charles Ogletree nevét, aki sebtiben megalapította a kárpótlást koordináló bizottságot (Reparations Coordinating Committee), hogy feltérképezzék a lehetséges jogi stratégiákat. Maga a kárpótlás feltételezett összege 24 trillió dollár, forintban talán ki sem fejezhető, de summa summarum, ennyit ér a fekete bőrűek szenvedése, megaláztatása és nem utolsósorban a több millió rabszolga meg nem fizetett munkája. Ez a horribilis összeg fedezné az afroamerikai polgárok oktatási és gazdaságfejlődési szükségleteit – legalábbis a támogatók szerint. Az esethez hozzátartozik, hogy nemrég Kaliforniában Tom Hayden képviselő (Jane Fonda egykori férje és a hatvanas években az állam ellen fegyveres lázadást szító szélsőbalos chicagói hetek egyike) egy törvénymódosítást nyújtott be, azt követelvén, hogy a nagy biztosítótársaságok hozzák nyilvánosságra azokat a szerződéseket, amelyekben a rabszolgatartók anyagi kártérítésben részesültek volna elhunyt rabszolgáik után. Mindazonáltal az amerikai közvéleményt nagyon nehéz lesz meggyőzni a kárpótlás erkölcsi szükségességéről, hiszen a mai Amerikában élő fehérek ősei túlnyomó többségükben a polgárháború után vándoroltak ki az Újvilágba.A kárpótlást kritizálók arra is rámutatnak, hogy erkölcsi szinten maradva az amerikai indiánok azok, akik igazából rászolgáltak a kárpótlásra, hiszen az ő őseik nagy részét – ellentétben a rabszolgákkal – egyszerűen kiirtották a derék telepesek. Azonban amíg az indiánetnikum már csak nyomokban található meg, szétszóródva a rezervátumokban, addig az afroamerikaiak száma 11 millióra tehető, és ennek egyharmada aktív szavazó is, akik 90 százalékos arányban szavaztak a demokraták jelöltjére, Al Gore-ra a legutóbbi elnökválasztási versenyben.Természetesen azt még a havardi egyetem kiváló jogtudósa sem gondolhatja komolyan, hogy ez a kárpótlási csomag a legfelső bíróságon esetleg elfogadtatásra talál, hiszen Amerikában a kormányt csak akkor lehet perbe fogni, ha az megengedi, hogy perbe fogják. (Ez a híres szuverén mentesség doktrínája.) Azonban a lényeg itt az, hogy elhitessék az amerikai közvéleménnyel azt a nyilvánvaló badarságot, hogy a Bush-kabinet nemcsak erkölcsileg képtelen a feketék fájdalmainak orvoslására, hanem még érdeke is, hogy ezt az etnikumot a legalacsonyabb szinten tartsa. Egy valamit is magára adó balliberális politikai aktivista azonban az USA-ban is egyszerre több vasat tart a tűzben. Jelen esetben másik nagy adujuk a szakszervezetek bevonása az elnök elleni hisztériakampányba. No, nem mintha a legnagyobb amerikai szakszervezet az AFL-CIO elnökét, John Sweeney-t sokat kellett volna agitálni ez ügyben. Sweeney rögvest a republikánus kormány megalakulása után kijelentette, hogy a szakszervezetek keresztes háborúja újrakezdődött, azért mert az új elnök azt merészelte kérni a szervezett munkások vezéreitől, hogy azok csak a tagok hozzájárulásával használhassák a tagdíjakat politikai célokra. (Magyar mozdonyvezetők, figyelem!) Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szakszervezetek nagy része igencsak „sáros” a Bush-kormány szemében, hiszen a statisztikák szerint Pennsylvania, Wisconsin és Michigen államokban a szervezett dolgozók aktivizálása hozta meg a győzelmet Al Gore számára a tavalyi választásokon. A Time magazin március 26. számában pedig az olvasható, hogy az elnökválasztás napján, november 7-én, a United Auto Workers vezetősége szabadságolta tagjait, hogy azok még nagyobb intenzitással tudjanak a volt elnökhelyettese mellett korteskedni.Mindezek után nem csoda, hogy Bushnak nagy valószínűséggel nem fognak szobrot állítani a szakszervezeti aktivisták. Az AFL-CIO politikai igazgatója (Amerikában ilyen is van!) Steve Rosenthal pedig egyenesen Ronald Reagan exelnökhöz hasonlította az ifjabbik Busht, imigyen utalva az 1983-as légiirányítók sztrájkjára, amelynek a volt elnök úgy vetett véget, hogy egyszerűen feloszlatta a szakszervezetet, és elnöki jogkörétől fogva a hadsereg légiirányítóival helyettesítette a sztrájkolókat. Különös módon a jelenlegi elnök első intézkedései közé tartozott a Northwest légitársaság februári sztrájkjának megállítása. Bush azt is világossá tette, hogy ebben az évben minden lehetséges légi sztrájkot meg fog akadályozni, és ez az ígéret természetesen ismét csak óriási felháborodást váltott ki a légiszakszervezeteket irányító vezetők köreiben. Végezetül még említést érdemel a Bush távol-keleti politikája miatt kirobbant demokrata felháborodás is. Jóval az amerikai kémrepülő Hainan-szigeti kényszerleszállása előtt „clintonista” publicisták azt rótták fel a kormánynak, hogy az új kabinet még mindig a hidegháború bűvöletében él, és nem számol a Szovjetunió széthullása utáni új globális erőviszonyok kialakulásával. Ez az érvelés végeredményben megegyezik azzal, amit a hivatalos kínai sajtó is állandóan hangoztat, miközben Peking sokáig nem engedte szabadon a kémrepülő legénységét, és látványos bocsánatkéréseket követelt. Ez, a Bush-kormány által bevezetett „realisztikus” külpolitikai helyzetelemzés továbbra is a támadások kereszttüzében áll, és a volt kormány külpolitikai tanácsadói nap mint nap félreverik a harangokat azon aggodalmukban, hogy LWL visszatér a hidegháborús idők alatti politizálásra, ami szerintük végzetes lehet a Clinton alatt bevezetett „barát az üzletben, méltó ellenfél a politikában” doktrínára. G. W. Bush és külpolitikai tanácsadói azonban ezt egészen másképp látják.Az új csapat a Fehér Házban – úgy tűnik – tisztában van azzal, hogy a XXI. század békéje csakis egy számukra megfelelően lezárult USA–Kína konfliktus után képzelhető el. Nehéz nem párhuzamot vonni az amerikai konzervatív kormányt érő támadások, konfliktusok és a magyar polgári kormány helyzete között. A párhuzamok erőltetése nélkül is megállapítható azonban, hogy a liberális világ abból vizsgázik elégtelenre, amit éppen egyik meghatározó alapértékének tekint: ez a tolerancia diszkrimináció nélküli alkalmazása bárkire, akik nem az általuk legjobbnak tartott világban képzelik el boldogulásukat. A szerző politológus