Akikkel nem lehet és nincs miért összefogni

Rendszeresen elmarad az anekdotabeli faluban a déli harangszó. A kérdésre – miért nem szól a harang – mindig ugyanaz a válasz:– Sok oka van annak.– Jó, de legalább egyet mondjon.– Hát nincs harang.Érdekes, hogy mostanában – az MSZP népszerűségi indexének stagnálásával párhuzamosan – milyen gyakran bukkan elő a baloldal és a jobboldal kiegyezését sürgető gondolat. Nemrégiben a jobboldali Lovas István is arról értekezett, hogy a szocialisták bocsánatkérése után egy „politikai békekötésnek az ország lehetne a legnagyobb kedvezményezettje” (Lovas István: Kitörési esély a tízéves patthelyzetből, Magyar Nemzet, 2001. február 5.). Most a baloldali Kemény Csaba fogalmazott meg részben hasonló gondolatokat. Ő elsősorban azért híve egy esetleges nagykoalíciónak, mert ettől várja a politikai-közéleti légkör javulását, a politikai pártok szerepének visszaszorulását és a szakmai szempontok előtérbe kerülését.A rend kedvéért vegyük sorra, hogy miért is lehetetlen egy Fidesz–MSZP-nagykoalíció? Ennek is sok oka van, de a legfontosabb, hogy nincs „harang”, azaz nincs semmi, ami a két pártot összekapcsolná, ami közös lenne bennük, ami lehetővé tenné a programok egyeztetését, az elképzelések összehangolását. Két ennyire eltérő politikai filozófiát valló párt összefogása egész egyszerűen értelmetlen: ez a politikai racionalitás megcsúfolása lenne. Ráadásul a nagykoalíció logikus következményeként gyakorlatilag mindkét párt valószínűleg megbénulna, hiszen identitásának feladása nélkül egyikük sem tudna olyan lépést tenni, amely a másik felet ne sértené.A nagykoalíció a Fidesz teljes ellehetetlenülését és erkölcsi megsemmisülését jelentené, hiszen ez a párt a posztkommunista baloldal elleni öszszefogás vezetőjeként szerezte meg jelenlegi jelentős támogatottságát, így szavazói nagy része aligha tolerálna egy ilyen lépést. Ez a tranzakció hosszabb távon sem kínálna megoldást semmire. Ellenkezőleg: felszámolná a politikai váltógazdálkodás lehetőségét, csökkentené a politikai alternatíva felmutatásának esélyét, hiszen a jobbközép alternatíva hosszabb távon hiteltelenné válna, ami egyúttal kiszámíthatatlan folyamatok beindulását is jelentené.A nagykoalíció híveinek szembesülniük kell azzal a meghatározó ténnyel is, amit a múlthoz való viszony jelent: a kádárizmushoz kötődő nosztalgia és a szocializmushoz fűződő érzelmi kötődés aligha egyeztethető össze a rendszerváltoztató szándékkal. Az előző évtizedben kiépültek ugyan a piacgazdaság, a jogállam és a polgári társadalom intézményei, de a késő Kádár-korszakból örökölt érzelmi attitűdök és magatartásformák ma is komoly akadályai egy demokratikus polgári társadalom normális működésének. Az MSZP a tovább élő múlt, a Fidesz viszont a jövő pártja: ahhoz a polgári, nemzeti múlthoz kapcsolódik, amelyet a szocialisták negyven éven át megtagadtak, és lényegében azóta is egyfolytában likvidálandónak tartanak.A nagykoalíció ellen szól, hogy a magyarországi baloldalnak valójában nincs koherens társadalomképe. Amit időnként e témakörben előadnak, az annyira eltérő a polgári erők társadalom- és jövőképétől, hogy ez már önmagában lehetetlenné teszi az összefogást. Ugyanez vonatkozik a gazdasági programra. Sokan az MSZP megújulásáról fantáziálnak, miközben generációváltás címén is egykori – kétségkívül fiatalabb – kommunista apparátusbeliek kerültek elő: Horn Gyula, Hajdú János, Gál Zoltán és Nyers Rezső helyett Suchman Tamás, Baja Ferenc, Szekeres Imre, Tóbiás József, Mandúr László vagy Lendvai Ildikó nem jelent túl nagy változást. Mindannyian ugyanabban a közegben szocializálódtak: az alig változó frazeológia, a klasszikus polgári értékektől való idegenkedés, a nemzettel szembeni érzéketlenség mind-mind árulkodó jelek, a sokat hangoztatott belső megújulásra való képtelenség tanúbizonyságai.Ezzel szemben a Fidesz szilárd erkölcsi alapú, értékelvű politizálást követ. Ennek egyik sarkalatos pontja a következetes antikommunizmus és a baloldali illúziók elutasítása. A polgári erők a nemzet, a család, a szociális állam és a keresztény erkölcsön alapuló polgári értékrend hívei. Persze a Fideszben is léteznek olyan pragmatikus erők és személyiségek, akik elsősorban pénzben, befolyásban, hatalomtechnikában és a pozíciók mindenáron történő megtartásában gondolkodnak. Céljaik eléréséhez szívesen kiegyeznének azokkal, akiket nem sikerült megvenni. De ez a gátlástalan, erkölcstelen gondolkodásmód a Fidesz jelenlegi vezetőitől idegen, így a nagykoalíció után vágyók erre aligha építkezhetnek. A szocialistákhoz való bárminemű viszony kialakítását jelentősen nehezíti az a tény, hogy a jelenlegi MSZP rendkívül bonyolult struktúrájú szervezet, amelyben a legkülönbözőbb érdekeltségű és orientációjú posztkommunista politikai és gazdasági érdekcsoportok vannak jelen. Szociológiai értelemben az MSZP nem is párt, mert különböző erőit a várható anyagi haszon és nem az azonos ideológia, a hasonló értékrend kanalizálja. Az MSZP ilyen értelemben igazi baloldali párt: materializmusa az anyagi értékek fokozott megbecsülésében is megmutatkozik.Fentieken túl egy esetleges nagykoalíció újabb nem kívánatos következményeként jelentősen megnőne az SZDSZ mozgástere: demagóg és doktríner hajlamaikat kiélve kommunista–fasiszta összefogásról beszélnének, és megpróbálnának a demokráciát megmentő harmadik erőként megjelenni. Mentési akciójukat mindaddig serényen folytatnák, amíg jókora léket nem kapna a zátonyra segített esetleges nagykoalíció, s talán nem szükséges bizonygatni, hogy ez a polgárosodás útjára lépett ország milyen nehezen viselne el egy újabb kudarcot. A polgári erők szempontjából az önálló alternatívaképzésre alkalmatlan, doktríner, intoleráns és agresszív SZDSZ kiszorítása politikai-szellemi közéletünkből nemzeti érdek.Sajnos Kemény Csaba téved, mikor azt állítja, hogy a pártok közötti ellenségeskedés oka a „mérhetetlen és mértéktelen gyűlölködés”, nem pedig a meglévő világnézeti és politikai különbség. A két párt programjának és elképzeléseinek összevetése alapján azt mondhatjuk, hogy ezek a különbségek rendkívül nagyok: ez már önmagában komoly akadálya az együttműködésnek, a közös kormányzásról nem is beszélve. Ennek egyik legfőbb oka az, hogy míg Nyugaton a balközép pártok is polgári pártoknak számítanak, addig térségünkben a baloldali pártok szükségszerűen posztkommunista képződmények. Azt sem árt figyelembe venni, hogy a legszélsőségesebb gyűlölködők nem az MSZP és nem a Fidesz környékén, hanem az SZDSZ-ben és holdudvarában találhatók. De ide sorolhatók azok a kettős kötődésű (MSZP–SZDSZ) értelmiségiek is, akik sokszor valóban olyanok, mint a „sunyin lapuló hiénák...” Éppen ezért a választások utáni patthelyzetben egy nagykoalíció nyomán aligha enyhülne a politikai légkör, hiszen ez a helyzet – mint már utaltam rá – az SZDSZ mértéket nem ismerő köreinek kedvezne. A politikai „gyűlöletlégkör” megenyhüléséhez nem kell feltétlenül nagykoalíció, elég lenne némi mértéktartás is. A példaként felhozott „higgadt, nyugodt, érvelő” politikusok közül Kovács László a legolcsóbb demagógiától sem idegenkedik, Szili Katalin pedig nemrégen azt mondta: a jelenlegi koalíció Csurka nélkül is a leggátlástalanabb, legfenyegetőbb és legérzéketlenebb erők kormánya. És most váratlanul ezzel a kormánnyal fogna össze a szocialista párt?Számunkra úgy tűnik, a polgári Magyarország jövőjével szemben nincs alternatíva. Van másik elit, van másik klientúra és hatalmi központ, de ez egy jövőkép nélküli pragmatikus társaság, akikkel nem lehet és nincs is miért összefogni. A nagykoalíció tehát nem politikai realitás, hanem politikai és morális öngyilkosság.A szerző a miniszterelnök főtanácsadója