Erős középosztály nélkül nincs jóléti állam

Az utóbbi hetekben-hónapokban a magyar politikai élet – de legalábbis a parlamenti pártok – egyik fontos vitatémája a gyermeknevelési támogatások folyósításának mikéntje. Sôt, a vita tulajdonképpen már a 90-es évek közepe óta folyik, s nem is csupán a gyermekek utáni juttatások folyósítási elveit érinti, hanem más pénzbeli és természetbeli jóléti juttatásokat is, legyenek azok az anyasági támogatások vagy az ingyenes felsôoktatás, s egyáltalán nem lehetetlen, hogy a jövôben újabb területek is csatlakoznak majd ezekhez.A fô vitakérdés az, hogy alanyi jogon járjanak-e a támogatások, vagy valamilyen jövedelemteszt után, rászorultsági alapon nyújtsák azokat; minden réteg részesedjen belôle, vagy csak a legkevésbé tehetôsek kapják. Mivel a vita állandósulni látszik, hasznos lehet annak szélesebb, európai és történeti összefüggéseit is megismerni. Nem csupán azért, mert tanulságokkal szolgálhat, hogy a probléma a fejlett jóléti rendszerű nyugat-európai országokban is jelen volt és jelen van már régóta, hanem elsôsorban annak okán, hogy minden látszat ellenére az „alanyi jogon versus rászorultsági alapon”- vita nem egyszerűen a célszerű elosztási technikákról, igazságosságról, hanem a preferált rétegeken keresztül a jóléti állam létérôl, de legalábbis kiterjedésérôl folyik.A jóléti állam – ha úgy tetszik, a szociálpolitika – történetérôl folytatott nemzetközi kutatások cáfolni látszanak azokat az elképzeléseket, melyek annak kialakulását és fejlôdését közvetlenül a társadalmi-gazdasági fejlôdésbôl vezetik le, például úgy, hogy amikor a gazdasági fejlettség elér egy bizonyos szintet, s jól fut a gazdaság szekere, akkor kiterjednek a jóléti programok, amikor ellenben a gazdasági fejlôdés akadozik, felmerül a jóléti rendszerek visszafejlesztésének szükségessége. Az elsô modern szociális – társadalombiztosítási – rendszerek az 1880-as években nem a legiparosodottabb-legurbanizáltabb Angliában jöttek létre, hanem az ekkor még lényegesen elmaradottabb Németországban és Ausztriában. A két világháború között is az akkor még viszonylag kevéssé fejlett Skandinávia volt az a terület, ahol a legdinamikusabb jóléti fejlôdés látható. De száz év jóléti expanzió után, az 1980-as években sem ott kérdôjelezték meg leginkább az állami szociális rendszerek szükségességét, ahol azok a legkiterjedtebbek voltak (Skandináviában), hanem ott, ahol a jóléti kiadások egyébként is relatíve alacsonynak számítottak (Nagy-Britanniában).Ezek a tények akkor válnak értelmezhetôvé, ha a jóléti állam mögött álló politikai erôk nagyságát és a közöttük lévô viszony jellegét vizsgáljuk a jóléti állam formálódási idôszakában, jellemzôen a XIX. század végén, a XX. század elején. A svéd Gosta Esping-Andersen – a téma legtöbbet idézett szakértôje – szerint kiterjedt jóléti állam csak ott jöhetett létre, s ott maradhatott szilárd mindmáig, ahol a szociálpolitikára leginkább rászorult munkásrétegek mellett az új középosztályt – vagyis a nem tulajdonából élô, hanem alkalmazotti középréteget – is egészében sikerült bevonni a jóléti rendszer juttatásaiból részesedôk, és így a támogatók közé. Ahol ellenben a politikai koalíciókötés gyakran bonyolult feltételei nem voltak adva, s csak a legalacsonyabb jövedelműek részesedtek a juttatásokban, ott gyenge volt a jóléti rendszerek támogatása, s különösen az utóbbi két évtizedben hevesen megkérdôjelezték szükségességét – igaz, tényleges visszafejlesztésre összességében itt sem került sor.Mindenekelôtt tehát a munkásság és a középosztály közötti viszony volt fontos ebbôl a szempontból: a skandináviai szociáldemokrata jóléti modellbe maradéktalanul bevonták a középosztályt, ám svéd sajátosságként a század elsô felében még a parasztságot is sikerült hoszszú távra megnyerni azáltal, hogy a korban szokatlan módon az is részesedhetett a juttatásokból. De Konrad Adenauer 1957-es nagy nyugdíjreformja is azt szolgálta, hogy a középosztályt megnyerje a jóléti programoknak – s persze ezen keresztül saját maga számára is. A Németország mellett legjellemzôbb formában Franciaországban, Ausztriában megtalálható konzervatív jóléti rendszerben a középosztály lojalitását a számára elkülönítve létrehozott társadalombiztosítás volt és van hivatva biztosítani. A szociáldemokrata típusban inkább az univerzalisz-tikusan, állampolgári jogon járó juttatásoké lett a fôszerep.Egy dologban azonban mindkettô megegyezik: a középosztály támogatása nélkül nem jöhetett létre kiterjedt jóléti állam, s – Esping-Andersen véleménye szerint – erre a támogatásra az a jövőben is rászorul.A szerzô történész, egyetemi docens (Szegedi Tudományegyetem)