Három választás Magyarországon

Az 1994-es parlamenti választásokon a Magyar Szocialista Párt 209 mandátumot szerzett, ebből 149-et az egyéni választókerületekben. Nézzük meg, hogy e győzelmeket milyen százalékos arányban érték el a második fordulóban (tehát akkor, amikor a jelöltek „selejtje” már kiesett). A fő vizsgálati szempont az volt, hogy melyek azok a választókerületek, ahol egy, kettő vagy három rivális mellett úgy nyertek a szocialista jelöltek, hogy a választásokon megjelent szavazópolgárok több mint 50 százaléka rájuk adta a voksát. Ezek azok a körzetek, ahol ténylegesen érvényesült abszolút többségük, mert ahol nem érték el az 50 százalékos szintet, hanem 35–49 százalék közötti eredménnyel végeztek az élen, ott a szavazók többsége nem rájuk szavazott, hanem az MDF/ Fidesz/SZDSZ/FKGP/KDNP jelöltjeire, de mivel ezek külön-külön indultak, és egymással is versengtek, így óhatatlanul csak a második-harmadik hely elérésére voltak képesek.A 149 szocialista győztes közül 59-en 1994. május 29-én a választópolgárok több mint a felének voksaival végeztek az első helyen. Íme, az 59 választókerület: Budapest 6., 13., 14., 20., 23., 26., 29., 30., 31. választókerületei, Komló, Szigetvár, Gyula, Miskolc 1., 2., 3., 4. kerületei, Ózd, Sajószentpéter, Kazincbarcika, Edelény, Encs, Tiszaújváros, Dunaújváros, Gárdony, Sárbogárd, Debrecen 1. kerülete, Berettyóújfalu, Püspökladány, Hajdúszoboszló, Balmazújváros, Hatvan, Heves, Füzesabony, Szolnok 3. és 4. kerületei, Kunszentmárton, Mezőtúr, Kunhegyes, Karcag, Tatabánya, Kisbér, Komárom, Salgótarján, Pásztó, Szécsény, Cegléd, Kaposvár 1. és 2. kerületei, Siófok, Balatonboglár, Marcali, Nagyatád, Nyíregyháza 2. kerülete, Tiszavasvári, Nagykálló, Kisvárda, Fehérgyarmat, Dombóvár, Veszprém 7. kerülete.Ezt a listát összevetettem azon körzetek listájával, ahol 1998-ban is a szocialisták jelöltje nyert (szinte mindenütt egyetlen fideszes vagy kisgazda jelölttel kellett szembenézniük a visszalépések miatt). 1998-ban 54 kerületben nyert az MSZP. Nézzük, melyik 54-ről van szó: Budapest 3., 4., 5., 6., 7., 13., 14., 16., 19., 20., 22., 23., 26., 27., 28., 29., 30., 31. választókerületei, Pécs 2. és 3. kerülete, Komló, Szigetvár, Mezőkovácsháza, Miskolc 4. kerülete, Ózd, Sajószentpéter, Kazincbarcika, Tiszaújváros, Dunaújváros, Gárdony, Sárbogárd, Berettyóújfalu, Hajdúszoboszló, Balmazújváros, Hatvan, Heves, Füzesabony, Jászapáti, Szolnok 3. és 4. kerülete, Kunszentmárton, Kunhegyes, Tatabánya, Kisbér, Komárom, Salgótarján, Pásztó, Kaposvár 1. kerülete, Nagyatád, Nyíregyháza 1. kerülete, Tiszavasvári, Baktalórántháza, Kisvárda, Vásárosnamény.Ha valaki összeveti a két listát, arra a következtetésre jut, hogy 38 helyen egyezik. Íme, az a 38 körzet, ahol 1994-ben a 2. fordulóban a szocialisták jelöltje több szavazatot kapott, mint az ellenfelei együttvéve, és ahol 1998-ban is nyerni tudtak: Budapest 6., 13., 14., 20., 23., 26., 29., 30., 31. választókerületei, Komló, Szigetvár, Miskolc 4. kerülete, Ózd, Sajószentpéter, Kazincbarcika, Tiszaújváros, Dunaújváros, Gárdony, Sárbogárd, Berettyóújfalu, Hajdúszoboszló, Balmazújváros, Hatvan, Heves, Füzesabony, Szolnok 3. és 4. kerülete, Kunszentmárton, Kunhegyes, Tatabánya, Kisbér, Komárom, Salgótarján, Pásztó, Kaposvár 1. kerülete, Nagyatád, Tiszavasvári, Kisvárda. Másképpen fogalmazva: Pest külső kerületei, a Dél-Dunántúl néhány agrárjellegű régiója, a Komárom megyei, a borsodi és a nógrádi iparvidék, Fejér megye déli szeglete, Heves megye déli része, Szolnok város, a Nagykunság külső kerületei a Hajdúság néhány körzetével, valamint Szabolcs-Szatmár megyének a Tisza felé eső része.A fenti régiókat szemlélve enyhén fals tehát az az állítás, hogy az MSZP nyugatos párt, a modernizáció feltétlen híve. A fővárosi peremkerületek, a rákosista iparfejlesztés nyomán létrehozott ipari temetők az Alföld és a Dél-Dunántúl szemléletében is elavult régiói ezek. Tizenhat olyan körzet van, ahol 1994-ben és 1998-ban is nyertek a szocialisták, de 1994-ben nem tudtak a második fordulóban 50 százalék fölötti eredményt elérni. Ezek pedig Budapest 3., 4., 5., 7., 16., 19., 22., 27., 28. választókerületei, Pécs 2. és 3. kerülete, Mezőkovácsháza, Jászapáti, Nyíregyháza 1. kerülete, Baktalórántháza, Vásárosnamény. A 16 választókerület közül 1994-ben 14-ben nagy fölénnyel nyertek az MSZP jelöltjei, 43 és 49 százalék közötti eredményt elérve. Mindössze kettő volt, ahol kis különbséggel nyertek: az egyikben Vitányi Iván gyűrte le Szabó Ivánt és Tölgyessy Pétert, a másikban pedig az izgalmas Pető Iván–Pécsi Ildikó párbaj zajlott le.Nem kevesebb, mint 90 olyan választókerület volt, ahol 1994-ben a szocialista párt jelöltjei nyertek, de sok helyen viszonylag kis különbséggel, és e kerületekben a velük szemben álló két vagy három jelölt együttvéve több szavazatot kapott, mint az MSZP jelöltje. Érdekes, hogy 1998-ban mind a 90 választókerületben a Fidesz– MDF–FKGP-tömb képviselőjelöltjei nyertek, a legtöbb helyen 50 és 55 százalék körüli szavazataránnyal, és a legtöbb helyen ez a szavazati arány csaknem megegyezik azzal, amit 1994-ben az SZDSZ–MDF–FKGP-jelöltek kaptak. Az MSZP 1998-ban egyetlen kerületet sem tudott zsákmányolni, azaz nem volt olyan körzet, ahol ’94-ben nem ők nyertek, ’98-ban viszont igen. Azon 59 kerület közül, ahol 1994-ben 50 százalék fölötti fölénnyel nyert az MSZP, huszonegyet sikerült a Fidesznek megszereznie; érdekes, hogy valamennyi kerület vidéki, és a legtöbb az ország keleti felében, illetve a Dél-Dunántúlon van.Ennyit a tényekről, nézzük, hogy mi van mögöttük. Szerintem az MSZP 1998-as vereségének legfőbb oka, hogy a mai napig nem jöttek rá: távolról sem nyertek akkora fölénnyel 1994-ben, amekkorát az 54 százalékos mandátumtöbbségük tükrözött. Nem ismerték fel a tényleges választói akaratot, és így 1994 és 1998 között nem úgy kormányoztak, hogy közben átszervezzék, illetve hatékonyan bővítsék választói bázisukat, és megszüntessék azt a törésvonalat, amelyik a posztkommunista és a nem kommunista pártok között húzódik. A látszólag lélegzetelállító 1994-es sikerük tudatában – túlesve a kényszerrel felvállalt stabilizációs program nehezén – azt hitték, hogy a párt első helye a pártpreferenciák felmérésein automatikusan választási győzelmet is jelent majd 1998-ban. 1994-ben az első forduló listás szavazásán a választópolgárok kevesebb mint egyharmada voksolt rájuk. A 176 egyéni körzet közül csupán 59-ben nyerték el úgy a mandátumot, hogy a választópolgárok több mint fele rájuk szavazott a második fordulóban. Ez utóbbit értelmezhetjük úgy is, hogy 117 kerületben kinyilvánította a szavazók több mint fele: nem kér a szocialistákból és jelöltjeikből. Az, hogy ebből a 117 mandátumból kilencvenet megszereztek, annak köszönhető, hogy a velük szemben álló – mondjuk így – rendszerváltó erők hihetetlenül megosztottak voltak.Nézzük meg, hogy milyen blokkokba voltak besorolhatók az egyes pártok, és milyen eredményt értek el az első forduló listás szavazásán. Először azon pártokat vegyük szemügyre, amelyek utódpártok voltak, illetve deklarálták ide való kötődésüket (lásd 1. grafikon). Tekintsük meg, milyen csoportokba voltak besorolhatók a nem kommunista gyökerű pártok (lásd 2. grafikon), azok a pártok, amelyek szakítottak az MDF vezette koalícióval, de nem csatlakoztak egyik blokkhoz sem (lásd 3. grafikon). Végül megvizsgáljuk a liberális koalíció csoportját (lásd 4. grafikon).Az utóbbi három blokk együttes eredménye 62,21 százalék. Ezenkívül az egyéni körzetek többségében minimum két jelöltjük továbbjutott. Az egyes blokkok és jelöltjeik vereségének oka az volt, hogy egymással is rivalizáltak, és így a második fordulóban nevető harmadikként befutottak a többségében csak harminc-egynéhány százalékos támogatottságot élvező szocialisták. Nem biztos, hogy megfelelő hivatkozás az, hogy 1994-ben az első fordulóban a legtöbb körzetben vezettek a szocialisták, mert 1998 bizonyította be azt, hogy ez semmit nem ér, ha a jobboldalon megfelelő módon sikerül az erőket koncentrálni. 1994-ben az MSZP egyéni jelöltjei az első fordulóban 31,26 százalékos eredményt értek el országosan, a második körben pedig 45,34 százalék volt az eredményük. Ebben benne van az a 27 választókerület is, ahol kikaptak képviselőjelöltjeik.1998-ban az első forduló 29,59 százalékos szavazatarányt hozott a szocialistáknak, a második megmérettetés eredménye pedig 43,04 százalékot. Feltűnő a hasonlóság az 1994-es választás adataival; a nagy különbség az, hogy ugyanaz a szavazói támogatás 1994-ben 149, 1998-ban pedig mindössze 54 kerületben volt elég a győzelemhez. Nem igaz tehát az, hogy 1994-ben a választópolgárok többsége csak az MSZP-ben látott reményt a kormányzati szakértelemre. Még kevésbé igaz a Kádár-rendszer iránti nosztalgiára való hivatkozás (az egyharmados baloldalnak is legfeljebb egy része gondolkodhatott így). Hamis állítás a fenti adatokat összevetve az is, hogy a polgárok leszavazták a rendszerváltozás erőit – csak az volt a helyzet, hogy a 62,21 százalék hihetetlenül elaprózódott.Még nagyobb tévedés az, hogy 1994-ben mindenáron kormányváltást és a konzervatív pártok hatalomból való kisöprését akarták a választók. A polgárok kormányváltást akartak (ez tény), félfordulatot, az MDF valóságos politikai erejéhez képest túlzott kormányzati befolyásának megszüntetését, de a többség a szocialisták nélkül. Számoljuk csak ki: a liberális négyes fogat, a kisgazdák és az MDF vezette koalíció együttes szavazateredménye az első fordulóban 58,1 százalék! Ha ebből levonjuk az SZDSZ 1998-as 7,57 százalékát, megkapjuk a leendő Orbán-féle koalíció támogatottságát: ez már 1994-ben is több mint 50 százalék volt. A második fordulóban a 176 egyéni választókerület közül 117-ben többen szavaztak a jelöltjeikre, mint az MSZP színeiben indulókra, azaz a baloldal győzelmének oka egész egyszerűen abban keresendő, hogy a nem kommunista jelöltek nem léptek vissza egymás javára, pontosabban a jobboldaliak nem léptek vissza a szabad demokrata jelöltek javára.Az SZDSZ 1998-as eredménye utólag is igazolja, hogy a liberális koalíció másfél milliós szavazótábora többségében antikommunista volt. Az 1993-ban még 7–10 százalékos szinten vegetáló SZDSZ a választások előtti hónapokban nem biztos, hogy azért szipkázta el a Fidesz szavazóit, mert az állítólag elementáris igény a kormányváltásra elidegenítette a választópolgárokat a Fidesztől, amelyik – úgymond – lepaktált az MDF-fel. A Fidesz gyors visszaesését az okozta, hogy egy gyenge színvonalú kampánnyal állt elő (Ha unod a banánt!), nem sikerült Orbán Viktort időben felépíteni miniszterelnök-jelöltként, és a pártnak nem volt megfelelő számú kormányképes szakértője. A kis tagság, a kevés aktivista eleve komoly hátrányba hozta őket a nagy pártokkal szemben. A kampányát Kuncze Gáborra építő SZDSZ háromszor nagyobb tagságával, látványos sajtóbeli támogatottságával elszipkázta a korábban még a Fideszben reménykedő centrumszavazókat. A liberális szövetség kellően meggyőzte a nem túlzottan MSZP-párti szabadelvűeket, hogy az SZDSZ nem akar elvtelen paktumokba belemenni, hanem a rendszerváltozás folytatását, a nem kommunista erők kormányra jutását akarja.Az SZDSZ és a Fidesz erejének, választói támogatottságának 1994 és 1998 közötti változása, illetve az 1994-ben még az SZDSZ-re voksoló szavazók 1998 utáni magatartása arra utal, hogy súlyos tévedést követett (és követ) el a szabad demokraták szellemi holdudvara, amikor azt hitte, hogy a balra nyitott, jobbra zárt szociálliberalizmus a magyarországi centrum fő ereje, és az antikommunista nemzeti liberalizmus csak egy jelentéktelen választói réteget alkot. A szabad demokraták azzal, hogy indokolatlanul koalícióra léptek az MSZP-vel, cserbenhagyták szövetségeseiket, hagyták szétesni a liberális pólust, elárulták a rendszerváltozás alapelveit. 1998-ra már csak azok a szavazók maradtak mellettük (7,57 százalék), akiknek a jobboldali pártok iránti gyűlölete vagy az SZDSZ kormányzati befolyásának kihasználásából származó egyéni vagy csoportos érdekei erősebbek voltak, mint az egykori állampárttal szembeni ellenszenv. A Fidesz stratégiája volt a helyes már 1994-ben is: elzárkózni az MSZP-től, maximalizálni az antikommunista szavazatokat, fenntartani az elméleti esélyt arra, hogy jobboldali pártokkal is ki lehet alakítani valamilyen szinten az együttműködést.Az MSZP abszolút többsége az SZDSZ miatt jött létre, amelyik súlyos hibát követett el MDF-ellenes kampányával, és ezt tetézte azzal is, hogy választási veresége után (mert a ’94-es választások eredményei az SZDSZ bukását jelentették) teljesen indokolatlanul koalícióra lépett a szocialistákkal. Ezzel megindult a pártból való tömeges kiábrándulás, ami az 1994-es önkormányzati választásokon már meg is jelent, hiszen seregnyi pozíciót vesztettek el a megyei közgyűlésekben, a megyeszékhelyek egész sorában kikaptak polgármesterjelöltjeik, és csak Demszky Gábor fügefalevélhez hasonló győzelme fedte el a tényt: a szavazóik csalódottak, és csak arra várnak, hogy legyen egy olyan szabadelvű politikai erő, amelyik egyszerre antikommunista, képes szavatolni a parlamenti demokráciát és a piacgazdaságot, valamint képes hatékony kormányzati stratégiát kidolgozni.Ez a politikai erő a Fidesz lett (bár Szabó Iván 1995-ös MDF-je és a kereszténydemokraták is rástartoltak erre a pozícióra, persze más-más elképzelésekkel a jobbközép politikai centrum hollétét illetően). Orbán Viktor és társai zseniálisan ismerték fel, hogy az MSZP az egyéni körzetekben verhető meg, mert a választókerületek kétharmadában a többség elutasítja őket, és ehhez a győzelemhez csak az kell, hogy képesek legyenek integrálni az MDF–KDNP szavazótáborát az SZDSZ-ből kiábrándult tömegekkel. A szavazótáborok egyesítése – a magyar politikatörténet szinte egyedülálló bravúrja – sikerült. Az újonnan megformált polgári blokk egyben tartásához szükséges hatékony kormányzás és a sokféle egyéni és csoportérdek kielégítése sikerült: Somody Imre és Makovecz Imre, Pokorni Zoltán, Tölgyessy Péter és Isépy Tamás ma ugyanazon az oldalon áll. Az Antall-lal szemben oly harcias Torgyán József és Csurka István pártjai sem mernek konfrontálódni a kormánnyal. A fiatalok többsége a kormánykoalíció híve, naponta több száz fiatal tölti be a 18. életévét, és jó részük potenciális Fidesz-szavazó.Az 1994-ben ötfelé széthúzó antikommunista erők (a választópolgárok több mint 60 százaléka) szinte kimeríthetetlen tartalékot jelentenek a Fidesznek, amelynek legjobb partnere a megújulásra képtelen MSZP (pocakos, kopaszodó apparatcsikok, rémes öltönyöket és pulóvereket hordanak, a Timár Péter-filmekből jól ismert párttitkárzsargon alig modernizált változatát beszélik, mondanivalójuk a társadalomnak nincs, csak a pozíció- és a hatalomszerzés jelent nekik aktivizáló erőt). Minél inkább halogatja a gyökeres megújulást az MSZP, annál több ideje lesz a Fidesznek, hogy megerősítse a jobközép centrumot; minél több 60 év körüli egykori MSZMP KB-tag nyüzsög a szocialisták min