Periféria és agyközpont az egyetemi képzésben

Szabó S. András, a Szent István Egyetem tanára a Magyar Nemzet 2001. május 19-i számában sokadszor mondja el az egyetemi integrációval kapcsolatos negatív tapasztalatait. Úgy véli: összekevertük a célt (színvonalas, minőségi felsőoktatás) az eszközzel (integráció).E sorok írója is a minőségi felsőoktatás híve, s kritikusa az integráció vadhajtásainak, mégis kénytelen vitába szállni Szabó professzorral. Két ok miatt. Először is: az oktatási tárca és a polgári kormány felsőoktatás- és tudománypolitikája elég sikeres, ami érezhető egyebek mellett az oktatói kutató bérek jelentős emelésén és a kibővült pályázati lehetőségekben. Méltatlan lenne az integráció miatt elverni a port az oktatási tárcán. Másrészt: az integráció, amelyet az EU is elvárt, elkerülhetetlen volt; mára befejeződött. Ráadásul Debrecenben, Szegeden s Pécsett elég jól sikerült. Ezért nem hiszem, hogy az integráció revíziója lenne a legaktuálisabb problémánk.Írásomban bizonyítani szeretném, hogy noha a felsőoktatásnak – a kormány tudomány- és oktatáspolitikai sikerei ellenére – vannak még jócskán megoldásra váró problémái, azok függetlenek az integrációtól. Látni fogjuk, hogy a bajok zöme jó elgondolások rossz megvalósításából adódik – többnyire a „periférián” és nem az „agyközpontban”.Az előző ciklusban hozott felsőoktatási törvény korszerűtlenné vált, több vonatkozásban is a fejlődés gátja lett. Ezt lenne célszerű újragondolni, nem az integrációt! A Felsőoktatási és Tudományos Tanács (FTT) például összetétele miatt ma már alkalmatlan a felsőoktatás valós problémáinak megfogalmazására és kezelésére. Ők dolgozták ki a ma már teljesen idejétmúlt normatívarendszert, mely jelen formájában a minőségi természettudományos képzés fő akadálya. Ezt a testületet meg kellene szüntetni. Nem az integráció hibája, hogy az egyetemek szakmai vezetése még mindig túlzott mértékben függ a gazdasági vezetéstől. S végül nem írható az integráció számlájára a hallgatói önkormányzatok szereptévesztése sem. Ezeken a gondokon kell (s lehet is) segíteni – nincs kétségem, hogy fogunk is.A minőségi és tömegképzés egyensúlyát még nem sikerült megteremteni. Jelen pillanatban a tömegképzés és a minőségi képzés érdekei ütköznek. Pedig az egyensúly létfontosságú lenne. A hangsúly azon van, hogy mindenki tanulhasson, minél több diplomásunk legyen; Pokorni Zoltán szavaival élve: minél kisebb legyen a lemorzsolódás. De ennek oltárán nem áldozhatjuk fel a szakirányú minőségi képzést. A megoldás titka: a normatívarendszer megfelelő átalakítása, úgy, hogy az megengedné az egyetemeknek a 3-4 éves alapképzést egyetemi normatíva mellett bachelor diplomával zárni, s egyidejűleg megnyitni a kétéves mesterképzést a legelkötelezettebbek számára. A mester (master) diploma a legtehetségesebbek számára a belépőt jelentené a doktori (PhD) iskolába. A tömeg- és minőségi képzés szempontjai egyaránt érvényesülhetnének. Kérdezem Szabó professzortól – akivel a háromlépcsős oktatás kérdésében is vitában állunk –, mit gondol: vajon valóban az integráció-e az oka, hogy mindez még csak részben valósult meg? Árnyékra vetődik, aki az integráció előtti időkről nosztalgiázik akkor, amikor közös gondolkodással, konstruktív megközelítéssel megoldható és kötelezően megoldandó feladatok állnak előttünk.A kutatóegyetemek problémaköre. A Fidesz kutatóegyetemi koncepciója az én értelmezésemben úgy szól, hogy az egyetemeken – a hallgatók bevonásával – színvonalas kutatómunka folyik, és az állami támogatást illetően esélyegyenlőség van egyetemi és akadémiai kutatóhelyek között. Ez egyben átjárhatóságot biztosít az egyetemek és az akadémiai kutatóhelyek között. Így lehet kamatoztatni a kutatóintézetekben felhalmozódott szellemi és infrastrukturális tőkét a felsőoktatásban. Pokorni miniszter úr akadémikus tanácsadóira hallgatva megakadályozta e koncepció félreértelmezését, azaz: a kutatóintézetek beolvasztását az egyetemekbe. Sajnos a periférián, az egyetemeken viszont kevéssé látni a lelkesedést a kutatóegyetem gondolata iránt. Ennek fő okát abban az elmúlt ciklusból eredő szemléletmódban látom, amely nem nonprofit organizációnak, hanem üzleti vállalkozásnak tekinti a felsőoktatási intézményeket. Magánbeszélgetések során egyetértenek a minőség iránt elkötelezett egyetemi oktatók és a minisztérium legmagasabb beosztású vezetői, hogy az a tendencia, amely kenyérkérdéssé teszi az egyetemi oktatók számára az irreálisan magas kötelező heti óraszámot, odavezet, hogy az egyetemek ellenérdekeltek abban, hogy átjárás legyen az egyetemek és a kutatóintézetek között.Ez megint nem az integráció következménye! Tollvonással megoldható problémáról van szó, amelynek részleteit terjedelmi okok miatt nem fejthetem ki. De a lényeg a következő: az egyetemi kötelező óraszámot az ésszerűség határai között kellene megállapítani; a leadott órákat minőségük és tartalmuk szerint súlyozni; lehetővé tenni, hogy a kötelező óraszám mérhető tudományos teljesítménnyel „kiváltható” legyen. Végül érdekeltté kellene tenni az egyetemeket abban, hogy minél több vendégelőadót meghívjanak; az akadémiai intézeteket pedig abban, hogy falaik között egyetemi emberek is kutathassanak. Mindez nem kerül pénzbe, csak annyi kell hozzá, hogy intelligens, független egyetemi emberekre bízza a minisztérium e kautélák (az előzetes feltételeknek) kidolgozását, s ne az autonóm egyetemek bérmegtakarítási szempontjai által befolyásolt vezetőire. Az integráció egyébként ennek sem akadálya.Az egyetemek kritikája persze nem jelenti azt, hogy a minisztérium nem tudja befolyásolni a talán kissé sarkosan megfogalmazott negatív tendenciákat. Nem hiszem, hogy akár a régi, akár az új oktatási miniszter igényt tartana pálya széléről bekiabálók tanácsára; ám mégis megfogalmaznám – a legőszintébb segítő szándéktól vezérelve –, hogy véleményem szerint hogyan. Nem kellene mást tenni, csak számon kérni az egyetemeken a kormány oktatáspolitikájának alapelveit: 1. Azt, hogy az oktatói-kutatói életpályamodell, amelynek anyagi feltételeit a kormány megteremtette, ne sikkadjon el az egyetemek bérkeret-megtakarító akcióin. 2. Nem járulnak hozzá az örvendetesen növekvő hallgatói létszám mellett az oktatói létszám csökkentéséhez. 3. Minőséget követelnek az oktatóktól, például a kinevezéseknél. Eszköz is van a minisztérium kezében – s ez a normatíva. Új norma-tívarendszert kell kidolgozni, olyat, ami a fejlett országokban működik, s amely az oktatásban is, a kutatásban is az élettudományokat, a kísérletes természettudományokat és az informatikát szakmai igényeik arányában – s nem egyéb szempontoknak alárendelve – támogatja.