Valahol Európában

Lezártnak tekinti a Fidesz és a Magyar Hírlap (MH) közti vitát a párt elnöke – áll Pokorni Zoltán levelében, amelyet az MH olvasóinak írt, miután a lap főszerkesztője és vezérigazgatója levélben kért bocsánatot Orbán Viktor miniszterelnöktől és Kövér László korábbi pártelnöktől a Magyar Hírlapban megjelent, Sz. Nagy Csaba jegyezte cikk miatt. Pokorni Zoltán rámutat: minden politikai párt érdeke, hogy programját a sajtó segítségével megismertethesse, így az is, hogy a sajtó munkatársaival jó munkakapcsolatot alakítson ki, még akkor is, ha az adott újság sokszor méltánytalanul támadja a pártot és annak vezetőit. A pártelnök úgy fogalmaz: „A szóban forgó cikk ominózus része olyan dimenziót nyitott meg, amely minden ép erkölcsű embert elborzaszt, és arra kell hogy figyelmeztessen mindenkit, politikai pártállástól függetlenül: ne engedje, hogy a magasabb példányszámokért vagy a nézettségért folyó küzdelemben politikai érdekből, anyagi haszonért, vagy egyszerűen csak nyegle meggondolatlanságból elaljasuljon politikai közbeszédünk.” Az alábbi írás is ezt a célt szolgálja.Egyike vagyok azon értelmiségieknek, akik – a Magyar Nemzetben és Magyar Hírlapban egyaránt közölt – felhívásukban tették szóvá, hogy a politikai életben és a médiumokban olyan vélemények jelentek meg, amelyek tartalmukban, formájukban és stílusukban a legélesebb ellentétben állnak a rendszerváltás alapvető értékeivel. E megállapításnak az egyik, de nem kizárólagos alapja a Magyar Hírlapban közreadott, Orbán Viktor és Kövér László likvidálásáról értekező olvasói vélemény volt. Felhívásunk egy másik passzusa a Magyar Köztársaság „jogegyenlőséget és szabadságot” biztosító demokratikus jogállamáról szólt. Kifejezetten a jogegyenlőségre tekintettel azt is be kell vallanom, nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Fidesz elnöksége politikailag a legbölcsebb megoldást választotta, amikor a Magyar Hírlap tudósítóját nem engedték be a szegedi kongresszusukra. Talán okosabb és politikailag kifizetődőbb is lett volna, ha a Fidesz politikusai egy udvarias, polgári mosollyal elhárítják a – magát közismerten „mértéktartónak” tartó – lapot képviselő újságíró kérését, hogy nyilatkozzanak. A Magyar Hírlap, a vele szolidáris lapok és az elviekben a polgári sajtót is képviselő MÚOSZ viszont most a sajtószabadság lábbal tiprásáról beszél, és – a magyarul akár nem is tudó külföldi megfigyelők által is csak egyértelműen értelmezhető – üresen hagyott, fehér folttal igyekeztek bizonyítani, hogy a kormányfő pártja „cenzúrázza” a magyar sajtót.A „cenzúrára” utalás és hivatkozás messzemenően megtévesztő. A fehér foltok megjelentetése nem volt, mert nem lehetett jellemző a kommunista korszakra, hiszen ott a sajtó feletti kontroll mértéke és az öncenzúra miatt eleve képtelenség volt a tiltakozás eme eszközéhez folyamodni. Tarkították viszont fehér foltok időnként a lapokat 1945 előtt, például az akkori Népszavát is, ami bizonyítéka a sajtó és a tiltakozás kommunista korszakhoz képest nagyobb szabadságának. Másrészt viszont a fehér foltok arról árulkodtak, hogy a konkrét cikkek témájára és tartalmára a hatalmat képviselő „cenzor” mondhatott nemet. Jelen esetben azonban szó sincs arról, hogy a Magyar Hírlapban megjelenő cikket próbált volna a hatalom, a kormány, a Fidesz vagy bármilyen „cenzor” betiltani, vagy akár a lapra nyomást gyakorolni. Éppen ezért a cenzúra emlegetése pontosan azoknak az olvasóknak a megtévesztése, akikre a tiltakozók most előszeretettel hivatkoznak. Dési János azt írja a Népszava május 8-i számában, hogy a polgárnak „a legkülönbözőbb forrásból joga tájékozódni” egy olyan eseményről, mint a kormánypárt kongresszusa. Ha viszont elvárás lehet az, mint a szerző megjegyzi, hogy az újságírók ne árulják el „szakmájuk alapvető szabályait”, akkor bizony azt is mondhatjuk, hogy az olvasót szolgáló újságrónak meg „a legkülönbözőbb forrásból kötelessége tájékoztatni”. Ilyen források lehetnek az adott esetben informális kapcsolatok, a tudósító kollégák, az MTI és az élő internetes közvetítés. Igazán nem tiltotta meg és akadályozta meg erővel „a hatalom” a Magyar Hírlapot, hogy az internetre támaszkodva tájékoztassa az olvasóit. Ha pedig ez így van, akkor bizony a „szakma alapvető szabályai” azt diktálják, hogy a Magyar Hírlap olvasóinak „joga” van ahhoz, hogy őket lapjuk a „legkülönfélébb” források egyikéből, az internetes közvetítésből tájékoztassa. Ha viszont ez nem történik meg, akkor a lapnak – Jürgen Habermas szavaival élve – kellő megokolással alá kell támasztania tettét, vagyis az olvasóinak védhető észérvekkel kell igazolnia, hogy miért zárkózott el a kézenfekvő források felhasználásától. Egy ilyen érv természetesen lehet a tudósítót ért sérelem miatti tiltakozás, de akkor minden alapot nélkülöz az olvasók jogaira való hivatkozás, hiszen a lap az olvasók tájékozódáshoz való jogát feláldozza a tiltakozás oltárán. A „szakma alapvető szabályai” szerint tehát etikusabb lett volna, ha a Magyar Hírlap az olvasóra tekintettel a legkülönfélébb forrásból tudósított volna a kongresszusról, és mellékesen legfeljebb dörgedelmes cikkben – akár az első oldalon és szalagcímmel ellátva – fejezte volna ki tiltakozását. Az nem érv az olvasók védelmében, amivel a főszerkesztő előállt: a Fidesz politikusai úgy vélik, hogy „amit ők feltesznek a világhálóra, azzal nekünk be kell érnünk”. Az ugyanis, amit „feltettek” az internetre, élő közvetítés volt, nem pedig megszerkesztett közlemények. Tehát nagyon is használható forrás, amivel valóban nem kell beérni, de nem is lehet semmibe venni.Ennek a vitának érdekessége és egyben tanulsága, hogy elsikkadni látszik az, hogy mi késztette a Fidesz elnökségét a Magyar Hírlap távoltartására: a likvidálás. Az igazsághoz természetesen hozzátartozik, hogy a lap a „félreérthető” és „súlyos jelentést” hordozó mondat megjelenését „durva hibának” tartja, s ezért kifejezte „őszinte sajnálatát” március 17-én. A május10-i számban a főszerkesztő a Bocsánat című vezércikkében az „őszintén sajnáljuk” megfogalmazást úgy magyarázza, hogy abban benne volt már megrendülésük, szégyenérzetük és bocsánatkérésük, végül „egyértelműen és a nyilvánosság előtt is” megkövette Orbán Viktort és Kövér Lászlót, és bocsánatot kért tőlük. A dolog szépséghibája azonban az, hogy a bocsánatkérő cikk alatt közvetlenül és ráadásul azzal együtt tördelve jelent meg Jogsértés címmel egy ellentámadás. Ezzel a szerkesztési megoldással azonban kétségessé válik a bocsánatkérés őszintesége, hiszen úgy tűnik, hogy a május 5-i „jogsértésnek”, a tudósító „kitiltásának” meg kellett történnie ahhoz, hogy a főszerkesztő nyilvánosan bocsánatot merjen kérni a március 13-i „likvidálós” cikk miatt.Ha tehát a Fidesz nem tiporta volna meg az olvasók jogait, nem lett volna bocsánatkérés sem.Így viszont a Magyar Hírlap megpróbál kettős erkölcsi győzelmet aratni: a telhetetlen Fidesztől kért bocsánatkéréssel erkölcsi példát mutat, és párhuzamosan a „hatalom” politikai erkölcstelensége áldozatának tüntetheti fel magát. Ezt a taktikát valószínűsti az is, hogy MÚOSZ-t a jelek szerint heteken keresztül maximálisan hidegen hagyta a Magyar Hrlap által elkövetett „hiba”, amiről csak május 9-én, a MÚOSZ által összehívott tanácskozáson derült ki, hogy egyáltalának „hibának” tartják: akkor, amikor a résztvevők egy része elítélte a Fidesz diszkriminációjának „megtorlás” jellegét. A „hibát” azonban egy hatásos nyelvpoltikai húzással nem nevezik nevén, nem mondják ki a „likvidálás” szavát és a szó jelentésének súlyosságát, ami igencsak hasonlít arra, amikor mások a Zámolyon agyonvert csákvári fiatalember halálát nem gyilkosságnak, hanem „halálesetnek” vagy „atrocitásnak” nevezik. A MÚOSZ elnöksége azonban közvetve, burkoltan elismeri a Magyar Hírlap „hibájának” rendkívüli jellegét, amikor a továbbiakban „a sajtószabadsággal való visszaélés látszatát keltő közlemények” megjelenésének és „szélsőséges megnyilvánulások” megakadályozására, valamint „tárgyilagos magatartásra” szólít fel. Ami azt jelenti, hogy a Magyar Hírlap nem volt tárgyilagos, a kifogásolt cikk pedig a sajtószabadsággal való visszaélés, egy szélsőséges megnyilvánulás terméke.A MÚOSZ elnökségének jövőbe mutató (a közelgő választások kiélezett politikai hangulatára hivatkozó) állásfoglalása nemcsak a Magyar Hírlap múltbeli „hibájáról”, hanem saját addigi, politikailag pártatlan passzivitásáról is eltereli a figyelmet. Amennyiben a szervezet képes egyetlen cikk egyetlen mondata kapcsán állást foglalni a „szélsőséges megnyilvánulások” ellen, akkor óhatatlanul is felvetődik a kérdés, hogy a március 13-i „likvidálós” cikk tényleg csak egy egyszeri, véletlen „hiba” volt-e, amely bármely szerkesztőséggel bármikor megeshet, s amely mint ilyen nem érdemes arra, hogy a MÚOSZ foglalkozzon vele, vagy pedig éppen ellenkezőleg: a cikk közlése egy többéves szellemi erjedés eredménye, betetőződése. A hírhedt cikk ebben az összefüggésben nyeri el súlyát. Nem véletlen, hogy Kocsi Ilona azért érez szégyent, mert – idézem – „egyetlen rosszul fogalmazott mondat alapján a Magyar Hírlapot szélsőséges jelzővel illették”. És idézi annak a Kövér Lászlónak írt, április 4-i levelét, akit egyetlen rosszul fogalmazott mondat miatt már többször meghurcoltak a lapban: „A cikk sem stílusában, sem tartalmában nem felel meg a Magyar Hírlap ízlésvilágának.” Dési János ezen a ponton lendül ellentámadásba: a „likvidáláson” nem háborodik fel, hanem másokat rángat bele az ügybe, és a közmédia egyes tagjainak „nyíltan elfogult, nemegyszer uszító” hangját hánytorgatja fel. Úgy tűnhet, hogy maximálisan egyetért az általam is aláírt felhívás egy másik részletével, amelyben a szenvedélyek felkorbácsolását, az alaptalan vádaskodást és – szintúgy – a nyílt uszítást kifogásoljuk. Csakhogy mi a most tiltakozó lapokban, egyebek között a Magyar Hírlapban és a Népszavában is évek óta folyamatosan jelen lévő, nyíltan elfogult, nemegyszer uszító hangvételre is gondolunk. Amit én a magát mértéktartónak tartó sajtóban polgárjogot nyert, a „náci” beszédre kísértetiesen hasonlító „komcsi” beszédnek tekintek.Mert minek is lehet nevezni azt, amikor a Magyar Köztársaság miniszterelnökét olykor a legdurvább stílusban Mussolinihez, Szálasihoz és Hitlerhez, a vezető kormánypártot meg a nyilasokkal vagy az SS-szel azonosítják? És ez egyetlen européer szerkesztőt, főszerkesztőt vagy tulajdonost sem zavar...A Magyar Hírlap főszerkesztője azt kéri az olvasóktól, hogy lapja „eddigi hangnemének, gondolkodásmódjának és színvonalának higgyenek”, és tartsanak ki mellettük: „Hibáztunk, de nem változtunk meg. Mértéktartó lap maradunk.” Ennek a mértéknek és a mértéktartásnak valóban van múltja. Az 1990-es választásokon a kisgazda színekben kampányoló Besenyei Ferenc gyűléséről úgy „tudósítottak”, hogy a harmadik oldalon, a belpolitikai rovatban közöltek egy olyan előnytelen képet, amelyen a közismert színművész egy egzaltált diktátor benyomását keltette, és pusztán annyit írtak alá, hogy a kép a kisgazdapárt választási gyűlésén készült. Az 1992. április 3-i szám karikatúrájában az „ui” hangokat röfögő disznók között van olyan, amely a szkinhedektől elhíresült „oi”, míg egy másik az „új” hangot hallatja, de az utóbbi szócska vonalvezetése egyértelműen az Új Magyarországra utal. Az 1992. június 13-i számban közölt, Valahol Európában című rajz Göncz Árpádot ábrázolja, mögötte az Országgyűléssel, ahonnan felszáll a Valahol Európában című filmből ismert sóhaj: „Könyörgöm, akasszuk fel...” Ennek háttere Dénes János MDF-es képviselőnek az igazságtétellel kapcsolatos felszólalása, amelyben valóban elhangzott egy olyan kitétel, hogy „ha Marosánt nem akasztottuk fel”, ám Dénes egyáltalán nem a likvidálás szükségességéről beszélt, és pláne nem Göncz Árpádról, a lap viszont azt sugallta, hogy a vezető kormánypárton belül vannak, akik kívánatosnak tartják a Magyar Köztársaság elnökének likvidálását. Az 1999. szeptember 4-i, Kérdésre kérdésre című rajz a zsidókérdésről a lapban folytatott vita mellékszálaként kérdőjelnek ábrázolja Elek István miniszterelnöki tanácsadót, akinek a nemzetiszocialistává és Hitler csodálójává lett, a második zsidótörvényt beterjesztő Imrédy Béla azt válaszolja, hogy „erre már egyszer kimerítően válaszoltam”... A kívánatos likvidálás motívuma egy sajátos összefüggésben vetődik a Magyar Hírlap 1999. november 23-i számában is. Kopátsy Sándor írja: „Ha egy osztály nem veszi tudomásul, hogy uralma lejárt, ha azt már csak erőszakkal és a fejlődés fékezése árán tudja fenntartani, az ilyet meg kell semmisíteni (...), a történelem ismerőjeként tudom, hogy ilyenre szükség van”! Mindezek után igazán nem csoda, ha egyszer jő valaki, és felrakja az i-re a pontot: likvidálni lenne jó a miniszterelnököt. Kocsi Ilona vagy nem olvassa a lapját, vagy alacsonyan tartja a mértéket.A MÚOSZ állásfoglalása szerint senkinek sincs joga fejeket követelni „szakmai hibák” miatt. A dolog pikantériája, hogy az RTL Klubnál „fejek hullottak”, de nem követelésre. A MÚOSZ-nak ezért a Magyar Hírlap esetétől függetlenül kellett volna ugyanilyen határozottsággal támadni a magántulajdonban lévő RTL Kub vezetését a „lefejezések” miatt. De valamilyen oknál fogva ezt is elmulasztotta. Ahogy nem védte meg 1989-ben a 168 Óra munkatársát, akit azért a „szakmai hiba” miatt rúgtak ki, mert „eredeti értelmükből kiforgatva” tolmácsolta az SZDSZ vezetőjének, Kis Jánosnak a szavait (168 Óra, 1989., október 26.). És hallgatott akkor is, amikor – a legjobb tudomásom szerint – 1995-ben azért távolítottak el egy rovatvezetőt a független Magyar Hírlaptól, mert a Bokros-csomagot kritizáló cikket jelentetett meg. Ha pedig ez megtörténhetett, akkor miért ne igényelhetné most a kormányzati hatalom ellenőrzésére oly büszke „negyedik hatalmi ágtól” személyi konzekvenciák levonását az a Fidesz, amely már búcsút vett a Lockheed-ügy felelőseitől vagy Nógrádi László minisztertől, és képviselőket zárt ki a parlamenti frakciójából?