Az alakuló kétpártrendszer szorításában

A Fidesz 1998-as győzelme óta gyakran hangzik mindkét oldalon – egyesek örömködésére, mások bosszúságára – a bölcselkedés, hogy a fiatal demokraták „be akarják darálni” szövetségeseiket. S az SZDSZ vádja is arról szól, hogy az MSZP – mintegy titkos szövetségben a Fidesszel – a kétpártrendszert erőlteti. Egyesek szemében az egypártrendszer utáni kétpártrendszer mintegy csökkent értékű demokráciaként jön elő, noha az angolszász típusú világot egyébként szerfölött kedvelik. Mások tanácstalanok, hiszen egy esetleg bekövetkező új rendszer egyelőre át nem látható következményeket hozhat egy hagyományosan fragmentált politikai mezőt mutató, ma még jobbára szegény társadalomban.A Fidesszel szembeni önállóság prófétái persze nem tudnak egy példát sem hozni a legnagyobb kormányzó párt képviselőinek nem sok bölcsességre utaló agresszív fellépésére (itt hangsúlyozottan nem a kisgazdákról van szó!), s arra sem, hogy egyesek – talán életkori sajátosságok miatt is – mintha nem lennének tisztában a politika változandóságával. Valószínű tehát, hogy egyesek számára kétségtelen a kétpárti Fidesz-érdekeltség. A valóság azonban mindennek ellenére más. Más pedig azért, mert a polarizációt egyedül az MSZP „éppígyléte”, tömbpárti megmaradása kényszeríti rá a magyar politikai mezőre.Az MSZP, mint egy „normális” körülmények között elképzelhetetlen katyvasza az abszolút nyerteseknek és az abszolút veszteseknek, felbomlása vagy átalakulása nélkül ugyanis a jobboldal nem engedheti meg magának azt a luxust, amit 1994-ben elkövetett: az önálló pártsokszínűség luxusát, ami biztos szocialista többséghez vezet, valódi társadalmi többség nélkül is! Ha a Fidesz tehát „egypártot” akar a jobboldalon, akkor az csak annyit akar, hogy nyerjen. Ezt mindenkinek látnia kell, hiszen az 1998-as választásnál semmi sem beszél erről világosabban. A meglévő szubjektív „egységtörekvések” tehát a lényegében meglévő – s az SZDSZ valószínűsíthető kiesése miatt is felerősödő – baloldali egységre adott ésszerű választ is jelentik.Ki lehet-e lépni ebből a kényszerítő helyzetből 2002 előtt? Nem, hiszen az MSZP „lehetetlen tömbje” az évekig tartó súlyos személyi harcok ellenére sem bomlott fel, noha érzékelhetően gyengült. A tudatos vagy a tehetetlenségi nyomatékkal sodródó (vesztes) baloldaliaknak ugyanis nincs „választásuk”. Nincs, mivel az SZDSZ képtelen egyes konkrét helyzetkihasználásos lépésen túl tömegpárttá lenni. Ahhoz végtelenül doktrinerek, mivel a sajátos magyar társadalmi kötöttségeket nem értő kemény mag diktálja őket. Aligha véletlen az, hogy immár a csak haszonra menő multik igazi pártja is az MSZP lett. Vagyis az MSZP sokkal inkább bedarálta eszmeileg is az SZDSZ-t, mint az a jobboldalon történt. A nagy tömb még a „liberalizmust” is jobban tudja képviselni, mint az SZDSZ.Azonban valószínűleg itt van valahol e szívós utódpárti tömblét vége is, akármekkora átmentett vagyon, spontán privatizáló magántulajdonos és biztosított nyereségű nyugati tőke segít is a választási siker érdekében. Ha 2002-ben elmarad a szocialista siker – s ennek pillanatnyilag megvan az esélye –, akkor a régiek diktálta párt könnyen kiszáradhat. Nem is szólva arról, hogy végre kikerülhetetlenül túl kell esniük nem is egy generációváltáson, ahol a régi emberek magától értetődő hatalma és lózungjai után még eszmeileg is tisztázniuk kell a jövőt. Mindezt akkor, amikor a verbálisan jól hangzó szociáldemokrácia immár nyugaton sem jelent sokat. Különösen nem a nagy (vesztes) tömegnek, amely ma még öregedő szívóssággal hiszi azt, hogy az MSZP az ő érdekeit is képviseli.A kádárista nosztalgia igen korlátozottan vihető át – mondjuk – Tóbiás (elvtárs) úrra és barátaira, akik a pillanatnyilag látható örökösök, hiszen ők személyükben már semmit sem jelentenek az öregedő választóknak. A jobban eladható Medgyessy Péter azonban még bírja – a nemzetközi bankokrácián túl – a kádári normalizmusban gondolkodók bizalmát is. A szocialista bankárság szinte felvillanyozóan „modernnek” is tűnhet sokak szemében.Ha jobban belenézünk a szocialisták személyzeti életébe, akkor azt vehetjük észre, hogy tulajdonképpen körükben működik s működött igazán az egységdaráló. Hiszen senki, egyik csoport sem mert sohasem robbantani, ügyes apparátcsikként érezték azt, hogy tömbpártként mindegyiküknek többet nyújthat az utódpárti csontvázat jelentő politikai szervezet, mintha tisztázódnak az elvek, az érdekek, s főleg a vesztes tömegekhez való viszony. Az őket nem kedvelő kívülállók is elismerhetik: a maguk szempontjából ez kiváló teljesítmény volt. S ez a teljesítmény – túl gyakran még ma is létező párton kívüli bolsevikok máshol végzett vakondtevékenységén – objektív módon irritálja a sokszínű, szervezett létrejöttét illetően mégis csak kiskamasz jobboldali erőket, ahol egyébként is nagyon erős a versengő típusú magyar politizálás egyéni és csoporthagyománya.A heterogén konglomerátum, de egységben maradni képes MSZP ellen egységkényszer lép fel ott is, sok feszültséget keltve még akkor is, amikor világos a helyzet! Ha úgy tetszik: a szocialista tömb tartalmi elvtelensége és hatalmi célszerűsége olyan kihívás, amelyre célszerűen kell válaszolni. A jobboldali egység ugyanis a célszerűséggel együtt sem válik elvtelenné, hiszen ott van egymáshoz közel álló, csak hangsúlyaiban különböző mondanivaló. Ez a Torgyán nélküli kisgazdák többségére nézve is igaz. Hiszen a nemzeti polgárosodás szolidaritáson alapuló értékkonzervatív szemlélete, amely a világgal szemben ugyan nyitott, de szégyenérzet nélkül az egyetemes magyarság európai jellegű érdekképviselete, olyan realitásokat jelent, amelyek az emberjogi és szociális utópiák bukott és felújítva is bukásra ítélt – ma ugyan jó üzletmenetű – lózungjai fölött állnak. A jobboldalnak győztes koalíciót kovácsolni tulajdonképpen kötelező.Közel ötven év kommunizmus után ugyanis minden legitimitását elveszti az a polgári párt, amely és az a polgári politikus, aki – akár akaratlanul is! – az utódpártot segíti. S itt rosszul értelmezett önállóságról beszélni kiélezett helyzetben tulajdonképpen azt jelenti, hogy egyeseknek mindegy, ha az utódpárt győz. Követhetett és bizonnyal követett is el sok hibát a Fidesz, s kelthetett sokakban nem kevésszer liberalizmusgyanút is, de mindez kevés ahhoz, hogy valaki jobbról az MSZP-t segítse. Talán csak szimbolikusan is, de a lényeget fejezi ki az, hogy a polgári oldalon egy életkorilag is távlatosabb nemzedék vezetésével alakult ki az utódpárttal szemben versenyképes politikai erő.Tessék vitatkozni, elveket tisztázni, korrekciókat javasolni – ezekre minden lehetőség megvan! –, de az egyetemes magyar nemzet európai jövőjét kockáztatni – az 1994 és 1998 közötti tanulságokat feledve –, szétforgácsolódva a vesztésbe menetelni nem szabad. Ha a (polgári) politika szolgálat, ha a nemzeti erőknek valóban a nemzet érdeke a fontos, akkor tessék távlatos áldozatot hozni, értelmes kompromisszumokat kötni. Az utódpárti tömb szétesése ma már belátható, s veresége esetén biztos, hogy majd szabad tér nyílik a kis pártoknak is. Azoknak persze, amelyek akkor még vagy már újra lesznek.A békés rendszerváltozás következménye a mai polarizáció, annak folyománya, hogy a kommunizmus nemcsak hogy nem került a vádlottak padjára, hanem nyugati „demokratáknál” is elfogadott régi üzlettárs marad.