Még nincs meg a választási győzelem…

Igazán nem panaszkodhatunk amiatt, hogy pártjaink csendben ülnek babérjaikon, és nem készülnek a legközelebbi választásra. A közelmúltban Szegeden rendezte meg a Fidesz kongresszusát, melyet a végzett munka utáni elégedettség, a vezetés teljesítményének elismerése, az együvé tartozás, és nem utolsósorban az önbizalom jellemzett. Hallgatva a politikusok eszmefuttatásait, eszembe jutott a ’98-as választás előtti időszak, amikor – a kedvezőtlen előrejelzések hatására – a Fidesz vezetőiben az elbizonytalanodás jeleit tapasztaltam. Szűkebb körben elhangzott az a kijelentés is, hogy „fiatalok vagyunk, nekünk még van időnk a kormányrúd megszerzésére”. Ezt a nézetet erősítette Tölgyessy Péternek számos akkori nyilatkozata, melyek szerint 2002-ben látta annak lehetőségét, hogy a Fidesz – a polgári oldal integrálásával – kormányra kerülhet. Mint a kenyere javát már elfogyasztott ember, sem a kishitűséggel, sem a győzelem halasztgatásával nem értettem egyet, és az akkori lehetőségeimet kihasználva, harcoltam is ellene (Magyar Nemzet, ’98. január 19., április 18.). Egyik érvem volt: „Ha az MSZP a következő négy évre is hatalmon marad, oly mértékben beágyazza magát közéletünkbe, oly mértékben megragadja a gazdasági, pénzügyi és kulturális hatalmat, hogy onnan kimozdítani elképesztően nehéz lesz.” A másik: „(…) a győzelmet akarni kell, és nem lehet halasztgatni.” Hogy melyik út volt a helyes, azon ma már szükségtelen elmélkedni.A Fidesz ’98-ban olyan MSZP-vel szemben nyerte meg a választást, amelyik tele volt tapasztalt politikussal, és remélte, hogy a gazdaságban és más területen általa sikeresnek minősített intézkedéseivel megtarthatja a kormányrudat. Ez akkor történt, amikor a potenciális koalíciós partnerek (MDF, KDNP) saját belső harcaikkal, új pártocskák megalakításával voltak elfoglalva, és amikor a Kisgazdapárt vidéki dominanciája egyértelmű volt. Amikor az elektromos és írott média túlnyomó része az akkori kormánypártokat favorizálta, és az előrejelzések, a szakértő politológusok a biztos győzelmüket jósolgatták.Az elmúlt három esztendőben bebizonyosodott, hogy a Fidesz – társpártjaival együtt – képes az ország hatékony irányítására. A koalíció sikeres kormányzati időszakot tudhat maga mögött, amely a Kisgazdapárt válságát is nagyobb zökkenő nélkül átvészelte. Mindezt tükrözi a lakosság minősítése is. A közvélemény-kutatási adatok egyértelműen azt jelzik: jó esély van arra, hogy 2002-ben a polgári kormány kezében maradjon az ország irányítása. Az optimistább Fidesz-politikusok már arra is lehetőséget látnak, hogy pártjuk megszerezze az abszolút többséget, és egyedül alakítson kormányt. A kongresszuson tapasztaltak, a személyes megbeszélések, a magabiztos nyilatkozatok alapján – úgy érzem – ma már nem politikusaik önbizalmának erősítésére, hanem sokkal inkább a túlzott önbizalom veszélyeire kell felhívnom figyelmüket.A demokratikus országok történéseit figyelemmel kísérő polgárok jól tudják, hogy a választás kimenetele az utolsó pillanatig bizonytalan, és számtalanszor előfordult, hogy az esélyesnek kikiáltott párt vereséget szenvedett.A következőkben – a teljesség igénye nélkül – néhány pontban felsorolom az elbizakodottság veszélyeit: 1. Elkényelmesít, tunyaságra ösztökél. 2. Önhitté tesz, ami akaratlanul is megnyilvánulhat a politikusok magatartásában, viselkedésében, szóhasználatában, arckifejezésében, és könnyen visszatetszést kelthet. 3. Eltereli a figyelmet az ellenzék munkájáról, ténykedéséről. 4. Gátolja a pártprogram jobbítását, mivel azt az érzést kelti, hogy az jelenleg is biztosítja a győzelmet. 5. Elősegíti, hogy eltekintsenek a kritikai hangoktól, a kívülről jövő észrevételektől, a külső támogatói kör tanácsaitól. 7. A felsőbbrendűség érzését keltheti: mi vagyunk a legjobbak! 8. A sikert kizárólag saját kiválóságának tulajdonítja, és nem veszi figyelembe az egyéb körülményeket. 9. Az ellenfél le- és alábecsüléséhez vezethet.Nézetem szerint az egészséges önbizalom, optimizmus megőrzése mellett a Fidesznek,a koalíciós partnereivel együtt az elkövetkező évben úgy kell felkészülnie a választásra, mintha a közvélemény-kutatások szerint az MSZP még mindig tíz százalékkal vezetne. Tekintettel kell lennie arra, hogy a Kisgazdapárt – belső problémái miatt – egyáltalán nem biztos, hogy hozzá tud járulni a koalíció választási győzelméhez, és – megújulásuk elmaradása esetén – bizonytalan, hogy szavazóik mely pártra adják voksaikat. Tudomásul kell vennie, hogy az MSZP egy rendkívül erős, jól szervezett, nagy tagsággal és tapasztalatokkal rendelkező, fegyelmezett párt. Hogy mögötte áll az az értelmiségi holdudvar, mely korábban a szocializmus megvalósításáról győzködött bennünket, amelyik a rendszerváltozás – némi átmeneti elbizonytalanodás – után megtalálta hangját, visszanyerte önbizalmát és aktív politikai, közírói és agitatív tevékenységet fejt ki. Szem előtt kell tartania, hogy az MSZP és hívei most sokkal aktívabbak lesznek, mint ’98 előtt, amikor biztosak voltak sikerükben. Számosan közülük olyan pozícióban vannak, ahol finom politikai munkával segíteni tudják régi pártjukat. Nem lényegtelen az sem, hogy a nagy nézettséggel rendelkező magántelevíziók a baloldal mellett állnak, és hírműsoraikkal, kommentárjaikkal hatékonyan befolyásolják a választókat. Az SZDSZ holdudvarához tartozó közírók, politológusi kar – pártjukat és az MSZP-t kritizáló véleményük ellenére – szintén csatasorba áll. Ezekkel, nagy számuk, aktivitásuk, politikai ismereteik, közlési lehetőségeik miatt a jobbközép néhány közírója aligha tudja felvenni a versenyt. Az utóbbiak lelkesedését, aktivitását óhatatlanul mérsékli, hogy a ’98-as választás után hatalomra jutott koalíció alig ápolta kapcsolatát velük és nem volt kíváncsi véleményükre.A Fidesz kongresszusán a miniszterelnök említette, hogy az emberek nem pártban gondolkoznak, hanem azt nézik, kik képesek gondjaikat megoldani, életkörülményeiken javítani, és kik azok, akik az elmúlt évtizedben a legtöbbet tették értük. Ezeknek a tényezőknek a választásokban kétségkívül jelentős szerepük van. Hazánkban a választási küzdelem, a pártok preferálása azonban még mindig alapvetően eltér a nyugati demokráciákban megszokottól, és a választók döntésében a korábbi kötődések változatlanul lényeges tényezőt képeznek. Nem szabad ugyanis megfeledkeznünk arról, hogy 2002-ben mindössze tizenkét év telt el a rendszerváltozás óta. Az emberek emlékezetében még élnek a régi élmények. Azok, akik annak idején (szorosabb) kapcsolatban voltak az állampárttal, valamilyen szinten részesültek a hatalomból, a párttagság esetleges előnyeiből, hittek a szocializmus felsőbbrendűségében, megvalósíthatóságában, ők bizony nem könynyen tudnak megszabadulni korábbi kötelékeiktől. Hozzájárul ehhez, hogy az idő, a jelenkor mindennapi nehézségei a múltat sok szempontból megszépítik, amit erősíthet az új politikai elit esetleg ellenérzéseket kiváltó magatartása. A régi kapcsolódás megmaradását elősegíti az is, hogy az utódpárt, az MSZP már egy demokratikus párt, melyet elfogad az európai szociáldemokrata pártok közössége. Potenciális támogatói közé tartoznak azok is, akik az új társadalmi berendezkedésben, a kíméletlen „szabadversenyben” elveszítették korábbi biztos munkájukat, bizonytalanná vált az egzisztenciájuk, és óriási erőfeszítéseket kell tenniük maguk és családjuk fenntartásáért. Ők még akkor is jobban hisznek egy szocialista szóval „díszített” pártnak, amikor az már a kapitalizmus legnagyobb hívei közé tartozik.Ugyanekkor a régi rendszer szenvedői, kárvallottjai, kisemmizettei, háttérbe szorított polgárai sohasem tudják megbocsátani az utódpárt elődjének viselt dolgait, és nem hajlandók az MSZP-nek felmentést adni, már azért sem, mivel a párt vezető grémiumaiban a régi arcokat látják. Hasonló a hozzáállásuk azoknak a polgároknak is, akik a pártállami évtizedekben idegennek, hamisnak érezték a világmegváltó, és egy nagyhatalom érdekeit szolgáló eszméket, akik tisztában voltak azzal, hogy a szocializmus építésének kísérlete milyen óriási károkat, lemaradást jelent hazánk számára. Akikben bár nincs „mélyebb ellenérzés” a korábbi diktatúra különböző szintű vezetőivel, aktivistáival szemben, de sohasem, semmi körülmények között sem tudnak egy olyan pártot támogatni, amelynek élén az előbbi személyek állnak. Ezen nem változtat az a tény sem, hogy az MSZP a korábbiaktól már alapvetően eltérő elveket vall, és az sem, ha a polgári kormány esetleg hibákat vét, vagy ha számukra kedvezőtlen intézkedést hoz.Megítélésem szerint ennek a két nagy csoportnak az ereje, létszáma nagyrészt azonos. A fenti felosztás természetesen nem tekinthető merev kategóriáknak, és semmiképpen nem jelenti azt, hogy okos, meggyőző politikai munkával nem lehetne a választókat hozzáállásuk módosítására rávenni. Nagyon valószínű azonban, hogy a választást a kevésbé elkötelezett, bizonytalankodó szavazók döntik el, akiknek a véleményét a „napi” események, történések, a korrupciós botrányok, a pártpolitikusok magatartása, a legmagasabb szintű pártvezetők megnyerő vagy kevésbé szimpatikus karaktere befolyásolja. Mindezeken kívül van a politika iránt különösebb affinitást nem mutató, vagy érdeklődését különböző okok miatt teljesen elvesztő lakosság nagy tábora, melynek aktiválására, bármely irányban történő megnyerésére – az eddigi választások tapasztalata alapján – nem sok remény van.Az MSZP vezérkara a napokban kiválasztotta miniszterelnök-jelöltjét. Lehet azon humorizálni, elmélkedni, hogy ezt milyen hosszú csatározás előzte meg, aminek fő oka nyilvánvalóan az volt, hogy számos, közel azonos kvalitású politikusuk van, és alapos megfontolást kívánt részükről, hogy megtalálják azt a személyt, aki szerintük győzelemre viszi a pártot. (A Fideszben ilyen gond nincs, és az MDF-ben sem kétséges, hogy jelenlegi elnökük kiemelkedik a párt többi tagja közül.) Megítélésem szerint az MSZP – a lehetőségeihez képest – jól döntött. Medgyessy Péter személyében egy szimpatikus, nyelveket beszélő és pénzügyi, gazdasági kérdésekben otthonosan mozgó jelöltet talált. Semmiképpen nem lebecsülendő ellenfél a koalíció politikusai (aktivistái, publicistái) számára. A polgári oldal hívei természetesen könnyebben legyőzhető ellenfelet szerettek volna az MSZP élén látni. Nem szabad viszont elfelejteni, hogy az MSZP-nek is van esélye a választás megnyerésére, és ebben az esetben az ország számára egyáltalán nem mindegy, hogy melyik baloldali politikus kezébe kerül a kormány irányítása.Abban az állításban, hogy az MSZP politikusai a szocializmusban nőttek fel, és nem tudnak módosítani retorikájukon, beszédstílusukon, lehet valami igazság. Hiba lenne azonban ennek túlzott jelentőséget tulajdonítani, már azért is, mert ezen egyáltalán nem olyan nehéz változtatniuk: ennél lényegesen keményebb feladatot is megoldottak. Egyébként a ’94-es és a ’98-as választás bizonyította, hogy ez a retorika nem is olyan hatástalan: a szavazók nagy része – legalábbis akkor – vevő volt erre a hangvételre.Meg lehet érteni miniszterelnökünket, aki május 16-án, a rádió reggeli adásában rámutatott: túlságosan nem lelkesítő számára a közelgő, meglehetősen időt rabló választási kampány, és mennyivel szívesebben dolgozna hivatalában az ország számára fontos ügyekben. Támogatói természetesen nem bánnák, ha a megbízatása mondjuk nyolc évre szólna, de ez az álmodozások kategóriájába tartozik. Ebből a szempontból kétségkívül kellemesebb helyzetben voltak a pártállami korszak miniszterelnökei, hiszen elég volt maguk mögött tudniuk a politikai bizottság támogatását. Nem meglepő, hogy néhányan el is kényelmesedtek annak idején. Ennek a nyugalmas időszaknak szerencsére vége van, és a politikusoknak időnként számot kell adniuk a választók előtt ténykedéseikről, programjukról, célkitűzéseikről. Nem tagadva a polgári oldal számos politikusának kiválóságát, egyértelműen kijelenthető, hogy a miniszterelnök aktív bekapcsolódása a választási kampányba a polgári kormány győzelme érdekében elengedhetetlen. Megbocsáthatatlan hiba lenne az is, ha – a biztató előrejelzésektől befolyásolva – a Fidesz fiatal politikusai elbíznák magukat, és pártjukat már biztos győztesnek tekintenék.A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja