Súlyos az ellenzék felelőssége a médiavitában

Gyakorló törvényalkotóként sem könnyű elképzelnem az 1996-os szituációt, amikor többszöri egyeztetés, átírás, rögtönzés után végül megszületett a médiatörvény. Nem tudom, hogy az alkotók hátradőltek-e a székükben a hosszú végszavazás után, vagy zavartalan volt-e álmuk, amikor hajnalban lefeküdtek. Én bizonyára kevésbé lettem volna nyugodt, mint ők. Bár azt is szokták mondani, hogy utólag könnyű okosnak lenni. De annyi a legjobb indulattal is megállapítható, hogy szőnyeg alá söpörtek egy csomó olyan problémát, amely megoldható lett volna, s egy olyan jogszabályt alkottak, amely mára már száz sebből vérzik. Sokkal nagyobb probléma az, hogy nem lehet a problémákat kijavítani. A törvény ugyanis kétharmados, politikai csatározások középpontjában áll, s minden vele kapcsolatos vélemény gyanús, azonnali vihart vált ki. Pedig ez a kormányzati ciklus úgy kezdődött, hogy az Országgyűlés kulturális bizottságának vezetője, Sasvári Szilárd levélben fordult szinte mindenkihez, akinek a médiaügyekben megfontolandó véleménye lehet. Újságíró szervezetek, tudományos műhelyek, oktatási intézmények, s más csoportok, illetve szakértők fogalmazták meg, hogy mit is kellene megváltoztatni a médiatörvényben. Az anyag sorsa természetesen az lett, mint minden másé ebben a témában: a felejtés homályába veszett, mert a másik oldal nem volt hajlandó a megtárgyalására. Később még inkább megszilárdultak a frontok: a médiakuratóriumok elnökségeinek megválasztása forráspontig hevítette ezt a témát.Távol EurópátólIgaz, már akkoriban is azt a taktikát folytatta az ellenzék, amit mostanában: összekapcsolt különböző, össze nem illő tárgyköröket, mondván, hogy ha az egyikben nem boldogulunk, a másikban se jussunk előrébb. Ez a magatartás különösen akkor került előtérbe, amikor a médiatörvény európai jogharmonizációjáról volt szó. Ezt a nagyon fontos lépést is megtorpedózta az ellenzék, mivel az ő logikájuk szerint nem megfelelőek a nagy médiakuratóriumok elnökségei, mivelhogy „csonkán” álltak fel. Nehezen érti meg az egyszerű állampolgár, hogy miről is van szó. Látszólag az ellenzéknek van igaza, hiszen valóban az ő általuk delegált tagok nélkül működnek az elnökségek. Az eljárás ennek ellenére törvényes volt, hiszen a médiatörvény az ellenzéki tagok esetében konszenzust ír elő. A törvényalkotók nem számítottak arra, hogy eltérő politikai beállítottságú pártok is lehetnek ellenzékben, amelyek nem tudnak megegyezni. Az a sajátos eset fordult elő, hogy a MIÉP-nek kellett egyezkednie az SZDSZ-szel és az MSZP-vel. Nem született megegyezés, de az elnökségeknek fel kellett állniuk, hogy ne váljon működésképtelenné a Magyar Televízió, a Duna TV és a Magyar Rádió. Azóta számos megoldási javaslat született, de szinte valamennyi csak a médiatörvény megváltoztatásával valósítható meg. Ilyen körülmények között nagyon nehezen lehet elképzelni, hogy megtörténhessen ez a változtatás, annál is inkább, mert a másik oldal javaslatainak jelentős része szakít a hagyományos kormány-ellenzék viszony fogalmával, s homályos politikai jellegű kategóriákban gondolkodik.Gyakorló újságíróként és lapkiadóként gyakran kerültem szembe azzal a problémával, hogy a hajdani pártállami újságkiadási szerkezet szinte változatlanul került át a rendszerváltás utáni új világba. Sajátos módon a kerekasztal-tárgyalások során sem vetődött fel élesen ez a kérdés, ezért aztán több probléma forrásává lett. Az akkori vezetők tudták, hogy milyen hatalmas erő van a kezükben, amely jól szervezett hátteret jelenthet a későbbi baloldalnak, a másik oldalban pedig éltek illúziók arról, hogy milyen független és szabadszellemű a magyar sajtó. Hamarosan a spontán privatizáció következtében, s más úton-módon, Európában példátlan módon külföldi érdekeltségek kezébe került a nyomtatott sajtó. A független lapok, önkormányzati kiadványok, tévéstúdiók vagy vegetáltak, vagy hamarosan csődbe mentek megfelelő anyagiak híján. Nagyon távol volt Európa, s a média számára talán még távolabbra került.A médiatörvény és az eredendő bűnEmlékszem, hogy egyik nagyvárosunk televíziójának vezetője nagy terveket szövögetett, mert egy francia testvérmegye és testvérváros televíziója komoly érdeklődést tanúsított a kapcsolat iránt. Közösen szerettek volna fejleszteni, s ehhez minden feltétel rendelkezésre is állt, csak Brüsszelből kellett volna támogatás. Az ügy sajnos kudarcba fulladt, ahogy számos más hasonló kezdeményezés is, mivel a jogharmonizáció híján nem nyíltak meg azok a csatornák, amelyek lehetővé tették volna, hogy pénzhez jussanak a kezdő vállalkozások. Átnézve az európai médiapályázati lehetőségeket, hamar kiderül, hogy hatalmas összegek és nagy lehetőségek álltak (volna) a magyar független médiavilág előtt. Csak a Média Plus elnevezésű pályázat 350 millió eurót irányoz elő médiafejlesztésre. Ezt felsőoktatási intézmények, egyesületek, nagy cégek is megpályázhatják, nemzetközi együttműködéseket kialakítva, felkészítő programokat szervezve, eszközöket vásárolva, vagy éppen különböző produkciók hátterét biztosítva.Ezenkívül még sok kisebb pályázati lehetőség is van, nem is szólva a példában említett kétoldalú kapcsolatokról. Azt hiszem, hogy ha ezek a lehetőségek megvalósulnak, akkor nem ilyen lenne a magyarországi médiatérkép. Számos független, új, friss hangú média megmaradt volna, amelyet azóta sajnos már el is felejtettünk. Nem járnánk örökösen a régi köröket, ugyanazokkal a megyei lapokkal, vagy nagy országos újságokkal, amelyek jórészt változatlan szerkesztőségekkel igyekeznek megfelelni új gazdáik szándékainak. Ilyenkor óhatatlanul föl kell tenni a kérdést: kinek használ, hogy nem valósult meg a jogharmonizáció, s nem zárult le az európai uniós tárgyalásainknak ezen fejezete. Talán túlságosan is egyszerű a válasz: annak, aki fenn akarja tartani a mostani állapotokat, s ezen keresztül is konzerválni akarja a múltat.Lehet, hogy mire megjön a „gyógyító injekció”, a beteg meghal, s hiába a támogatás, a pénz, az eszköz, a módszer. Élek a gyanúperrel, hogy itt egy ilyenfajta szándékról van szó. Ráadásul azösszes európai fórum előtt le lehet járatni a legnagyobb kormánypártot, hogy a demokratikus sajtó kerékkötője. Miatta nem egészülnek ki a nagy médiakuratóriumok elnökségei, pedig: az igazság egészen más. Jelenleg csak törvénysértő módon lehetne – ha nincs megegyezés az ellenzéki pártok között – kiegészíteni a kuratóriumi elnökségeket. Ezt a csapdát a törvény megalkotói helyezték el, s számos más kérdéssel együtt tisztázni kellene. De ha összekapcsolják az európai jogharmonizáció kérdésével, akkor a valamikori hibát egy sokkal nagyobbal tetézik.Úgy viselkednek, mint az egyszeri szőlősgazda a bibliai példázatban, akinek a jég elveri a szőlőjét, s utána bottal esik neki a maradéknak, mondván: „Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!” A hibát hibával, a bajt bajjal orvosolni nem lehet. Fokozni, még nagyobb problémát okozni annál inkább. Meggyőződésem, azért, hogy most ilyen helyzetbe kerültünk, egy elhibázott stratégia és taktika az oka. Az egész még a kerekasztal-tárgyalásoknál kezdődött, amikor a lovak közé került a gyeplő, vagyis mindenfajta megállapodás, politikai egyezség nélkül alakultak át a médiumok. Folytatódott a következő évtizedben, hol búvópatakként a háttérben, vagy pedig annál hangosabban, botrányoktól övezve.Szinte mindenki óvakodik a tiszta és nyílt beszédtől, mert könnyen kap valamilyen bélyeget. Jómagam is, amikor felszólaltam a Fidesz XI. kongresszusán, igyekeztem viszonylag objektívan beszélni a folyamatokról, amelyek a helyzetet jellemzik. Azonnal pergőtűzbe kerültem. A mostani állapot, amelybe a médiumok jutottak, eléggé felemás. Egyrészt létezik egy 1986-os sajtótörvény, amely elsősorban az írott sajtóra koncentrál, s még alapfogalmakat sem tartalmaz, lévén, hogy egy másik korszak terméke. Másrészt született 1996-ban, tíz évre rá egy médiatörvény, amely állatorvosi lóként csaknem az összes problémát tartalmazza, amely csak felmerülhetett. S még nem is szóltam az egyik legkeservesebb dologról, a nagy médiák, elsősorban a televízió csődhelyzetéről. A médiatörvénynél követték el ebben a kérdésben is az „eredendő bűnt”.A korábbi kormányok mulasztásaiÚgy indították útnak, alakították át a Magyar Televíziót részvénytársasággá, hogy többmilliárdos hiánnyal indult. Hogy képzelte az akkori kormányzat e veszteség ledolgozását? Annál is inkább felmerülhet a kérdés, mivel a törvény rendelkezik az új kereskedelmi televíziók indulásáról, s a közszolgálati tévé reklámkorlátozásáról is. Ma hiába dolgozik takarékosabban a televízió, mint valaha, a bevétele töredéke az 1996-osnak. Egyszerűen „legázolták” nézettségben, reklámban a kereskedelmi televíziók. Ezt is sejthették volna a médiatörvény megalkotói, mert ez a folyamat bele volt kódolva a jogszabályba. Nagyon sok adóssága összejött a közszolgálati televíziónak, mert már az rt. megalakulásakor is belecsúszott egy adósságcsapdába. Minden létszámleépítés, költségcsökkentés mellett változatlanul fenn kellett tartani két csatornát. Azzal a nehézkes módszerrel, fogalmazhatunk úgy is: sok évtizedes tapasztalattal, amely nem ismerte a kereskedelmi televíziók mozgalmas, technikailag jobban felszerelt, kevesebb munkatárssal is jó műsort készítő módszereit.A hiány itt van, s valahogy rendezni kell. Az Országgyűlés által megszavazott költségvetési pénzek ideig-óráig ellensúlyozták a fizetésképtelenséget, de nem tudták újjáalkotni az intézményt. Talán a már kilátásba helyezett „médiapark” jelentene megoldást, amelyben megújult technikai feltételekkel, új szervezeti keretek között dolgozhatnak a nagy médiumok. De ehhez is több megértés, kölcsönös tisztelet, jobbítási szándék szükséges a törvényhozásban, s azon kívül is.A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)