Valami tényleg bűzlik…

A Soros Alapítvány és az MSZP-hez közel álló József Attila Alapítvány támogatásával kiadott Élet és Irodalom című hetilap egy hónappal ezelőtt cikksorozatot indított Lovas Istvánról, a lapunk szerzőjeként is számontartott neves publicistáról, újságíróról. A Kenedi János és Fencsik Gábor által jegyzett, a hetilapban eddig megjelentekhez képest is példátlanul hosszú írások célja egyértelműen Lovas személyének lejáratása. A sorozat elindulását követően élénk polémia indult a sajtóban: etikus lehet-e – „közérdekűnek” beállítva – nyilvánosságra hozni a legszűkebb magánéletet is érintő, különleges személyes adatokat. Az alacsony példányszámú hetilap – a magyar sajtóban példátlan módszerével és a „hallgattassék meg a másik fél is” kihagyásával – méretéhez képest meglehetősen nagy vihart kavart a magyar sajtóban, amely átterjedt a napilapokra is. A Magyar Nemzetben e jelenségről egyelőre nem jelentek meg írások, mivel az ÉS sorozata még nem ért véget. Tóth Gy. László gondolatait csakis azért közöljük, mert az ÉS-hez hasonló beállítottságú Magyar Hírlap főszerkesztője nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni az alábbi válaszcikkét. (A szerk.)Nem kívánom megvédeni Lovas Istvánt, mert ez elsősorban az ő feladata. Ha egy közszereplőt – bármilyen aljas és/vagy alaptalan legyen is a vád és a módszer – a nyilvánosság előtt támadás ér, kötelessége védekezni, cáfolni, magyarázatot adni. Nincs kétségem afelől, hogy Lovas István ezt meg is teszi, és a hallgattassék meg a másik fél elvének érvényesülése után mindenki józan belátása szerint ítélhet majd Lovasról, a magánemberről. Most ott tartunk, hogy csak Kenedi János és Fencsik Gábor gusztustalan turkálásainak erdeményeit ismerjük: a szerzők időt, pénzt és energiát nem sajnálva, minden erkölcsi korlátot ledöntve próbálták meg ellehetetleníteni Lovast. Nem sikerült. Szövegeikben a nyilvánvaló tények helyett rengeteg a homályos utalás, sejtetés, kérdezés, pontatlanság stb. Jogi és erkölcsi szempontból a tárgyilagos olvasó számára eddig mindössze egyetlen dolog biztos: Kenedi és Fencsik nem szeretik Lovast. És ugyanez vonatkozik a Magyar Hírlap publicistájára, R. Székely Juliannára is, aki nem képes megvárni a bizonyítási eljárás és az egész processzus végét: ő már most határozott véleményt közöl. (Valami bűzlik, Magyar Hírlap, 2001. május 16.) R. Székelyt anynyira elragadja az indulat, hogy még az „egy rendbeli tiltott határátlépés bűntettét” is rendben valónak – azaz elítélendőnek – találta... Szerzőnk elolvasta az ÉS-t, és izgalomba jött. Lovas „orrfacsaró” ügyeit R. Székely szerint azért kellett közölni, mert „ezek az alakok már nem csak a privát sajtó önjelölt gyűlölködői”, hiszen az állam is igénybe veszi szolgáltatásaikat.A Magyar Hírlap szerzőjét két kérdés izgatja: 1. Megmozdul-e végre a „független sajtó oknyomozó divíziója”? 2. Mikor és milyen magyarázattal állnak elő a Lovast alkalmazó intézmények? R. Székely helyteleníti, hogy a „sajtó mértékadó orgánumai is inkább a Juszt–Frei-féle »bérgyilkos« soha meg nem fogható, ám könnyen cumiztatható sztorijával vannak elfoglalva”. De mi itt a „soha meg nem fogható”? Egy balliberális médiasztár manipulált, de rajtavesztett. Egy nála is gátlástalanabb, és meglehetősen különleges kapcsolatokkal rendelkező kollégája előbb leleplezte, majd megzsarolta Freit: ha hajlandó ebbe az ügybe belekeverni a miniszterelnököt, akkor a zsaroló nagyvonalú lesz... Vajon mi teszi olyan nehezen érthetővé ezt a történetet? A kényes erkölcsű R. Székely vajon miért nem követeli a teljesen gátlástalan és hazudozó Juszt László visszavonulását? Hol vannak az oknyomozó divíziók? Ebben az esetben vajon miért nem hiányolja a Jusztot alkalmazók magyarázkodásait?Egy hét múlva R. Székely ujjongva közli, hogy az ÉS-ben megjelent a Szavahihetőség és Lovas István II. című dolgozat is (A homokozóból jelentjük, MH 2001. május 23.). A szerző még reménykedik: „E sorokat írva még nem tudhatom, vajon annál is nagyobb port ver-e fel, mint Kenedi János és a Kaliforniában dolgozó Fencsik Gábor előző heti leleplezései Lovas Istvánról, a magyar polgári igazság bajnokáról.” R. Székely nem érti, hogy egy ekkora leleplezés után hogyan járhatnak ugyanúgy a villamosok, mint annak előtte... Épp ezért ugyanitt már csalódottságának is hangot ad: „Kenedi János, Fencsik Gábor, az ÉS főszerkesztője viszont nincsenek. Nem léteznek.” Egy darabig még szaladgáltak utánuk a médiumok, de a Lovas II. után már nem is hívják őket sehova.Aligha véletlen, hogy R. Székely nem érzékeli, és nem is kifogásolja az ÉS-ben megjelentek problematikus voltát. Pedig ez egy újabb mélypont a magyar demokratikus nyilvánosság történetében: ahelyett ugyanis, hogy a közszereplő Lovasnak az érveit cáfolnák, vagy nézeteivel vitatkoznának, elkezdtek a magánéletében kutakodni. Az óvodai és az iskolai előmenetel után következnek a hálószobák kulcslyukai... Az egész eljárás viszolyogtató és visszataszító. Felidézni valaki gyermekkori cselekedeit, válóperes anyagokból csemegézni – hát ez elég szánalmas és megalázó dolog. Elsősorban azokra nézve, akik ezt elkövették. R. Székelyt és az MH vezetőit megint megtévesztette a megjelent anyag. Persze könnyen lehet, hogy egyet is értenek a módszerrel... (Hasonló stílusú írás jelent meg a Hit Gyülekezete lapjában, a Hetekben.)De ha bárki elfogadhatónak tartja az ÉS módszereit, akkor nyilván az ellen sem emelhet kifogást, ha valaki hasonló stílusban például Kenedivel kapcsolatban kérdez. Mondjuk ilyeneket: mi tette alkalmassá Kenedit arra, hogy szabadon kutakodjék a Belügyminisztérium levéltárában? Kik engedték közel a bizalmas anyagokhoz? Miért pont őt? Mi miatt bíznak benne ennyire? Tőle nem kell félni? Miért védte nemrégiben olyan nagy vehemenciával egykori barátját, a véletlenül lelepleződött írót, a III/III-as Tar Sándort? Milyen titkot rejtegetnek ők itt ketten a nyilvánosság előtt?Csak a legszigorúbb erkölcsi normáknak megfelelő személyek lehetnek közéleti szereplők? Ha igen, akkor R. Székelynek mi a véleménye a vitatott előéletű Horn Gyuláról, Szekeres Imréről, Eörsi Mátyásról, Vásárhelyi Miklósról, Boldvai Lászlóról, vagy éppen arról a Pető Ivánról, aki még azt sem tudta, hogy az apja ÁVÓ-s volt-e, vagy kárpitos. A sor hosszan folytatható. Igenis, felállítható egy rendkívül szigorú etikai-erkölcsi követelményrendszer, de akkor azt mindenkivel szemben érvényesíteni kell. Miért csak a jobboldali Lovasnak kell hófehérnek lennie? Miért közömbös jó néhány balliberális médiasztár esetében, hogy nagy részük a Kádár-rendszer besúgója és/vagy lakája volt?Félreértés ne essék: nem Lovas Istvánt kívánom megvédeni, hanem a mindenkit egyformán megillető méltányos bánásmódot hiányolom. Fencsik Gábor és Kenedi János vitatható módszerekkel hozott nyilvánosságra korántsem egyértelmű és meggyőző adatokat. Ha nem a gyűlölet vezette volna őket, akkor valószínűleg óvatosabban kezelték volna a kommunista rendőrség iratait, a válóper anyagairól nem is beszélve. Én a Magyar Hírlap vezetői helyében megvártam volna az érintett Lovas István válaszát.Most aztán valóban R. Székelynek lett igaza: itt valami bűzlik...A szerző politológus, publicista