Moszkvában már a második világháború utáni években sejtették, hogy Németország rövid és hosszú távon egyaránt óriási jelentőséggel bír. Az akkor még ketté osztott Németország esetében az orosz diplomácia jelszava volt ez volt: „Aki Berlint birtokolja, az uralja Németországot, és aki Németországot uralja, az Európát is uralja.” Moszkva hosszú távú stratégiája az európai uralom megszerzése érdekében éppen ezekben az években vált mindjobban láthatóvá azáltal, hogy ma Németország tagadhatatlanul az első számú hatalom Európában. Miután gazdaságilag az első, ezért politikai súlya is döntő. Ebből következik, hogy a német belpolitikai döntések messze a határon túlra is kihatnak, sőt még a világpolitikában is súlyuk van. A Német Szövetségi Köztársaság parlamenti pártjainak a második világháborút követő évtizedekben a szélsőjobb- és a szélsőbaloldallal szemben elfoglalt alapállása határozta meg az ország belpolitikai irányvonalát. Ebben a hetvenes évek elején következett be fordulat, amikor kormányzati pozícióba jutott a szociáldemokrata párt, és megtagadva korábbi álláspontját, megkezdte a kapcsolatok kiépítését a Moszkva irányítása alatt tevékenykedő keletnémet kommunista diktatúrával.
Willy Brandt ezt megelőzően Nyugat-Berlin kormányzó főpolgármestere volt, amelynek szabadságát az önkényuralom hódításával szemben 45 esztendőn keresztül a nyugati szövetségesek védelmezték. Itt kezdődött az a folyamat, amelynek következményeként a Gerhard Schröder vezette SPD és kormány szöges ellentétben áll Kurt Schumacherrel (a párt második világháború utáni vezérével), aki vörös fasisztáknak nevezte Moszkva ötödik hadoszlopát. Schröder mindent elkövet a volt kommunisták szalonképessé tételéhez, hatalomba juttatásukért. A PDS egyébként, éppúgy, mint a Kreml volt hatalmi övezetében más néven alakult kommunista pártok, valójában nem utódpárt, hanem következetes folytatója a korábbi célkitűzéseknek, más elnevezés alatt.
A PDS esetében Gregor Gysi – aki nem kis eséllyel pályázik Schröder segítségével a berlini polgármesteri székért – 1990-ben kijelentette, hogy nem kell feloszlatni a Német Szocialista Egység Pártot, mivek akkor a 45 esztendő alatt összeharácsolt pártvagyon veszendőbe megy. Ő, aki korábban a keletnémet ügyvédi kamara elnöke és a KGB irányítása alatt álló titkosrendőrség besúgója volt, csak akkor nyugodott bele pártjának névváltoztatásába, amikor kiderült, hogy a pártvagyont sikerült a Surányi György által vezetett Magyar Nemzeti Bank bécsi fiókján keresztül az Osztrák Kommunista Párt részére átmenteni. Később a jelenlegi német és osztrák szociáldemokrata vezetés járt az élen abban, hogy balliberális, zöldeknek álcázott kommunista erőkkel összefogva elszigetelje Ausztriát, mert az egy demokratikus választáson jobboldali kormányt juttatott kormányzati pozícióba. Amikor nem sikerült az osztrák kormány megbuktatása, számos kommentárban úgy fogalmaztak, hogy át kell gondolni a helyzetet, és mindenképpen meg kell változtatni a stratégiát hasonló esetekben, de a cél feladása nélkül.
Mindjobban kirajzolódik tehát a közéletben ezen erőknek összjátéka, határokon innen és túl, és minden eszközt meg is ragadnak, amit a média világa kínál: a sajtó egyértelmű baloldali fölényét továbbra is is fel fogják használni. A jövő évi magyarországi választás, éppúgy, mint a soron következő berlini helyhatósági választás, döntő ütközet lesz a demokratikus polgári értékrend megőrzése érdekében. A posztkommunista erők lélektani hadviselésében mindent megkísérelnek azok kilövésére, akik veszélyes konkurenciát jelentenének. A stratégia jelentős részeként minden esetben személyes jellegű támadásokat indítanak, és vigyázni fognak arra, hogy a viták lehetőleg ne tárgyilagos kérdésekről folyjanak. Olyan személyeskedő, rágalmazó érveket fognak használni, melyeknek önmagukban kevés közük van a politikai valósághoz („Orbán-bányák”, vizsgálóbizottságok politikusok ellen stb.). Az, hogy a polgári oldal belső feszültségei épp a másik oldal kezére játszanak (FKGP belső válsága, a lényegében kimúlt Békejobb erőltetése a médiában stb.) világos mindenkinek, aki az adott országok politikai helyzetét kicsit is ismeri.
Németországban, akárcsak Magyarországon, már jóval a választások előtt a másik oldal minden erőfeszítése arra irányul, hogy mindazokat diszkreditálja, akiknek a demokratikus emberjogok védelmében van bátorságuk a szavukat felemelni. A küszöbön álló választásokon nemcsak Németországért vagy Magyarországért fognak küzdeni, hanem Európáért is.
A szerző újságíró (Bécs)
origo.hu
Óriási lehűléssel, szélviharokkal és jégesővel kezdődik a valódi ősz a hétvégén
