Talán a hadtörténet folyamán először lehetünk tanúi annak a rendkívüli jelenségnek, hogy a támadó erők bombáznak egy országot, amelynek lakosságát ugyanakkor légi úton segéllyel látják el. Így próbálja Washington egyértelmű jelét adni – amennyire ez lehetséges – annak, hogy nem az afgán nép ellen lépett hadba, hanem a rendszer ellen, amelyet felelősnek tart a szeptemberi merényletekért és elkövetőik felbujtásáért, támogatásáért. Ha azonban felidézzük az Öböl-háború és a Szerbia elleni manőverek példáit – amelyekben Amerika legújabb high-tech arzenálja mutatkozott be a világnak –, minden szuperpontos fegyverzetre utaló hivatkozás ellenére várhatjuk, hogy polgári személyek is áldozatul esnek majd.
A kérdés, amelynek a leginkább foglalkoztatnia kell azon érdekelteket és megfigyelőket, akik nem tagjai a washingtoni döntéshozatali gépezetnek, az az, hogy mit is akar valójában elérni Amerika a támadással, és mily mértékben reálisak céljai. A lehetséges válaszok skálájának egyik végén Oszama bin Laden fellelése, megsemmisítése vagy kiadatása áll, a másikon pedig egy új kabuli kormány beiktatása, amely távolságtartást ígérne, garantálna a terroristák támogatását illetően. Amennyiben ez utóbbi célt tűzte ki magának Washington, a feladat megoldása igen nehéz lesz.
Bár kétségtelen, hogy nemzetközi viszonylatban a tálib rendszer rendelkezésére álló haderők nem számottevők – a Londonban kiadott „Strategic Balance” évkönyv, amely a világ öszszes hadseregét számon tartja, túl jelentéktelennek ítéli az afgán erőket ahhoz, hogy tájékoztasson adataikról – a politikai feladatokat teljesíteni nem lesz könnyű. Amint az a Balkánon bebizonyosodott, két külön dolog katonai sikereket elérni vagy stabil politikai helyzetet teremteni. Az idők távolából pedig felidézhetjük a hatvanas évek végén az észak-vietnami hadseregről elhangzott lekicsinylő véleményeket, holott az ország ellen csak kincsek és sok vér árán tudott hadat viselni az USA, amikor elhatározta, hogy politikai változást idéz elő Délkelet-Ázsiában. Ez persze nem jelenti azt, hogy új Vietnamnak nézünk elébe – csupán elismerését annak a ténynek, hogy valamely háború kimenetelét megjósolni csak akkor lehet, ha azt kulturális és politikai szempontból összehasonlítható államok vívják. Világos, hogy az USA könnyűszerrel legyőzné a világ bármelyik „fejlett” államát. Nem érvényes ez azonban olyan országra, amelyben a Nyugatétól merőben eltérő világszemlélet uralkodik – beleértve ebbe a kamikaze támadás jelentőségét –, vagy ahol évtizedek óta edződik a népesség a polgárháború és a gerilla hadviselés taktikáinak terén. Ilyen viszonylatban nehéz megjósolni, fognak-e nyugati fegyverek és a nyugati értékrendszer alternatívát hozni?
Még ha ki is kapcsoljuk azonban az „aszimetrikus hadviselés” bonyolult problémáit, továbbra is fennállnak a régió politikai realitásai. Fenntartom, hogy bár saját terepén, rendkívüli taktikákat alkalmazva, alapos fenyegetést jelent a tálib rendszer, nem képvisel jelentős regionális tényezőt, minthogy nélkülözi a gazdasági hátteret, amelyre támaszkodva agresszív tevékenységet folytathatna a szomszédos országok területén. Egy ilyen akció az USA gyors és erőteljes reagálását vonná maga után. Nem, az igazi nyitott kérdés az, hogy vajon kénytelen lesz-e Izrael a saját érdekeit sértő esetleges támadásokra – legyenek ezek intenzívebb terrorista erőszakcselekmények, vagy egy, a helyzetet kihasználó iraki akció – katonailag válaszolni. A Saron miniszterelnök által nemrégiben megütött hangnem, amelyet az Izrael biztonságát és védelmét garantáló intézkedések megbeszélésekor hallottunk, olyan helyzetet vetít elénk, amelyben senki, még Washington sem gyakorol majd csitító hatást Tel-Avivra.
A politikai és biztonságelemző elit nagyon is tudatában van annak, hogy Izrael védelmi pozícióját nukleáris felfegyverzettségének háttere biztosítja. Egy fenyegetett, önmaga által elszigetelt Izrael képe pedig negatív jelzés a közép-keleti egyensúlyt illetően.
S ha sikerül is megdönteni a tálib rendszert, mi lesz ennek a következménye? Köztudott, hogy nemzetiségi és politikai kisebbséget képvisel, de ugyanez jellemzi az Északi Szövetséget is. Az utóbbi tagjai számban jelentéktelenebb, különféle csoportokat alkotnak, más-más érdekekért küzdenek, s csupán tálibellenes hátterük tartja őket össze. Összetételük nem sok reménnyel kecsegtet arra nézvést, képesek lennének-e égiszük alatt egyesíteni egy ilyen sokat szenvedett népességet. S még ha egyöntetű erőket képviselne is a szövetség, Pakisztán elutasítja valamely, pusztán a szövetség alapjain álló afgán kormány fennhatóságát a szomszédban.
A fenti és sok egyéb érv világosan érzékelteti, milyen nehéz feladatot teljesítenek az amerikai és brit erők katonái. Szlobodan Milosevics, az utolsó európai diktátor csak két hónapi szüntelen bombázás után adta meg magát, s lehetséges, hogy ezt inkább a hágai bíróság háborús bűnösségét kilátásba helyező jelzései idézték elő. Ezenkívül pedig Jugoszlávia esetében fenállt az összehasonlítható alapok tényezője: fehér ember harcolt fehér ember ellen, eltekintve az egyéb háttérvonatkozásoktól, amelyek nem jellemzik Afganisztánt. Minden, ami közös, hiányzik, még a célpontok is, amelyekre Jugoszláviában a NATO-szövetségesek összpontosítottak: erőművek, kommunikációs gócok, hidak és hasonlók.
Végül pedig fennáll Amerika hozzáállásának legsajnálatosabb lélektani részlete: a „háború” szó használata. A hétköznapi ember számára a háborúknak kezdetük és végük van, akárcsak vesztesük és győztesük. A terrorizmus elleni küzdelem azonban nem nyerhető meg. Amíg csak úgy döntünk, hogy demokráciában kívánunk élni, mindig nyitva fognak állni államaink a támadók előtt, akik erőszakkal akarják elérni politikai céljaikat. A konfliktus vég nélküli. Megsemmisíthetünk egyes terroristákat és példát statuálhatunk, de mindet, mindenütt nem állíthatjuk meg. Minden, amit tehetünk az, hogy éberen vigyázunk, és világos üzenetet küldünk minden nemzetnek, amelyet a terroristáknak nyújtott védelem vádjával lehet illetni, vagy irántuk engedékenységet tanúsít.
A szerző biztonságpolitikai elemző és a római NATO Védelmi Egyetem volt tanára
origo.hu
Menczer Tamás: Nem fognak győzni
