Százötven évvel ezelőtt, 1851. december 4-én kétszázezer ember várt arra, hogy Kossuth Lajost, a „nagyszerű magyart” szállító gőzös befusson a New York-i kikötőbe. A kormányzó hét hónapos amerikai útjának az volt a célja, hogy anyagi és diplomáciai támogatást szerezzen a magyar függetlenség ügyének. Kossuthot az amerikai nemzet olyan túláradó lelkesedéssel üdvözölte, ami párját ritkítja az amerikai történelemben. A New York Times 1851. december 8-i száma szerint a kormányzó New York-i fogadtatása az egyik legpompásabb, amit valaha élő ember kapott a világon, és „semmi hasonló eseményt, ami emlékezetünk szerint ebben az országban történt, nem érdemes vele összehasonlítani”.
Kossuth mint a nemzet vendége érkezett az USA-ba. A kongresszus kezdeményezésére az akkori elnök, Millard Fillmore hívta meg a magyar kormányzót, és eszközölte ki száműzetésből való kiszabadítását. Kossuth már érkezése előtt is jól ismert volt Amerikában. Mint a magyar szabadságharc egyik vezetőjét és a demokratikus Magyarország első választott kormányzóját, az amerikaiak LaFayette-hez és George Washingtonhoz hasonlították. LaFayette francia katona volt, akit az amerikai függetlenségi háborúban betöltött fontos szerepe miatt a szabadság szimbólumaként tartottak számon az Egyesült Államokban. A George Washingtonnal vont párhuzam, ha lehet, még hízelgőbb, hisz ő ugyanabban a háborúban az amerikai csapatok vezetője, majd az USA első elnöke volt, akit még ma is az ország valaha volt legnagyobb elnökeként tartanak számon. Kossuthban e két ember utódját látták.
A magyar szabadságharc a kezdetektől fogva az amerikai közvélemény figyelmének homlokterében volt. 1849-ben például a kongresszus alsóházában egy fiatal képviselő a magyarok függetlenségi és demokratikus törekvéseinek támogatásáról szóló határozati javaslatot terjesztett elő. A képviselőt Abraham Lincolnnak hívták, s ő volt az, aki az amerikai polgárháború idején Észak elnökeként felszámolta a rabszolgaság intézményét az USA-ban. Az általános érdeklődés hátterében a két nemzet helyzete közötti hasonlóságok álltak. 1851-ben az amerikai köztársaság ideáljai még korántsem nyertek teret a világban. Az amerikaiak bennünk, magyarokban önmagukat, harcunkban pedig az USA részére mindmáig meghatározó eszméért, a szabadságért való küzdelmet látták. Az amerikai függetlenségi nyilatkozatot aláíró Richard Henry Lee egyik unokája például azt mondta Kossuthnak: a magyar kormányzó Isten által elrendelt feladata, hogy végrehajtsa az Óvilágban azt, amit Washington megvalósított az Újvilágban. Amerika a korszak legnagyobb hősére várt Kossuth Lajos megérkezésekor.
Kossuth néhány első, USA-beli napja mégsem volt zökkenőmentes. A kongresszus vonakodott attól, hogy egy Kossuthot üdvözlő határozatot fogadjon el annak ellenére, hogy a magyar kormányzó az ő meghívásukra érkezett. A döntés ellen az amerikai Dél szenátorai tiltakoztak, köztük az a Henry S. Foote, aki alig egy évvel korábban a Kossuthot Amerikába hívó kongresszusi határozatot kezdeményezte. Pálfordulásuk oka az a felismerés volt, hogy Kossuth elveinek támogatása ellentmondásban áll az amerikai Dél „sajátos intézményével”, a rabszolgatartással. Úgy gondolták, hogy a magyar kormányzónak az emberi szabadságjogokat hangsúlyozó beszédei az ő ügyüknek ártanának. Kossuth mint a kongresszus meghívottja úgy gondolta, hogy ha nem szívesen látott vendég, akkor visszafordul. A közvélemény nyomása azonban olyan nagynak bizonyult, hogy végül az amerikai parlament elfogadta a Seward szenátor által beterjesztett méltató határozatot. Seward az amerikai polgárháború (1861–65) során Észak rendkívül sikeres külügyminisztere lett.
Január ötödikén pedig már újra Kossuth diadalmenetétől volt hangos Amerika. A magyar kormányzó ugyanis beszédet mondott a szenátus, majd a képviselőház nyílt ülésén. Ez a megtiszteltetés korábban csak egy külföldi állampolgárnak, a már említett LaFayette-nek adatott meg. Ennek ellenére nem a washingtoni látogatás volt Kossuth amerikai útjának csúcspontja. Volt, ahol drámát írtak életéről, volt, ahol verset címeztek hozzá, egy massachusettsi iparvárosban pedig valamennyi üzemet bezárták érkezése napján. Több helyen magyar társaságok formálódtak, és pénzt gyűjtöttek a magyar ügy megsegítésére. New York-i és massachusettsi fogadtatásán pedig valóságos Kossuth-láz lett úrrá a sajtón és a lakosságon.
New Yorkban például a központi sugárutat külön feldíszítették az alkalomra, a New York Times két teljes hasábot szentelt a dekoráció leírásának. Eszerint szinte minden házon megtalálható volt az amerikai és a magyar zászló, s ezeket „Isten hozta, Kossuth!” feliratokkal tarkították. Több helyen a kormányzó portréját is kifüggesztették. Az egyik épületen Kossuthé mellett még három arckép volt látható: LaFayette-é, Washingtoné és a török szultáné, Abdul-Medzsidé. (A mélyen keresztény Amerikában a török szultán azért örvendett nagy megbecsülésnek, mert a száműzött szabadságharcosnak menedéket adott.) Egy másik házon messziről olvasható volt a következő felirat: „Amerika azt üzeni az orosz medvének, hogy törődjön a saját dolgával!”
Kossuth hivatalos New York-i fogadásának színhelyéül az előkelő vendégeknek fenntartott Castle Gardent választotta a városvezetés. A kormányzó tiszteletére összegyűlt óriási tömeg olyan lelkes volt, hogy tetszésnyilvánításuk elnyomta Kossuth hangját, aki nem is tudta befejezni beszédét. A beszédet később az őt kísérő Pulszky Ferenc diktálta le újságíróknak, hogy azt teljes terjedelemben publikálni lehessen. Ezt követően bármerre ment, olyan nagy érdeklődés kísérte, hogy tartózkodásának első húsz órája alatt tizenöt beszédet kellett mondania. Végül amerikai kísérőinek egy épület hátsó ajtaján keresztül sikerült elrejteniük a pihenni vágyó, beteg Kossuthot. Az érdeklődők azonban nem adták fel. Miután elterjedt a hír, hogy tíz órakor a német dalárda szerenádot tervez adni a jeles látogató tiszteletére, ezrek tódultak a Kossuthnak helyet adó szálloda előtti utcaszakaszra, s azt már kilencre megtöltötték.
A magyar kormányzó a New York-ihoz hasonló fogadtatásban részesült Bostonban, az amerikai szabadságharc bölcsőjében is. A neves látogatót beharangozandó, a Boston Herald megjegyezte: már Kossuth külsejéből is látszik, hogy nem átlagember. Továbbá, írja a lap, beszédeit mindenki, legyen az barát vagy ellenség, az ékesszólás mintájának tartja. Ráadásul miközben több mint ötszáz alkalommal szónokolt amerikai útján, soha nem használta kétszer ugyanazt a beszédet.
Kossuth vonattal érkezett Bostonba. Az őt szállító vagont zászlóval és az amerikai sassal díszítették, a kocsi elején és végén pedig Kossuth felirat jelezte az utas kilétét. A városban hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy lássa a kivételes látogatót. Több üzlet is bezárt, hogy az alkalmazottak egy pillantást vethessenek a magyar hősre. Kapható volt magyar kötvény is, ami egyben Kossuthnak a bostoni Faneuil Hallban mondandó beszédére is belépőt jelentett. A Faneuil Hallban egy talpalatnyi hely sem volt üres a beszéd alatt. A magyar száműzött szónoklatát felvezető George Boutwell massachusettsi kormányzó elmondta: „Van egy elv, amelynek univerzálisnak kellene lennie mind államok, mind emberek között, ez pedig kimondja, hogy mindenkinek úgy kell használnia azt, amije van, hogy közben ne sértse a másokét. Oroszország megsértette ezt az elvet azzal, hogy beavatkozott Magyarország belügyeibe… Oroszország és Amerika a két legkülönbözőbb állam, amely valaha létezett. Ha Oroszország meghódítja az európai kontinenst a fegyverek erejével, és az USA megtartja az amerikai kontinenst az elvek és eszmék erejével, elkerülhetetlen lesz a háború.” A felvezetés után a tömeg háromszor megéljenezte Kossuthot, majd háromszoros hurrát adott neki mint Magyarország kormányzójának, majd az éljenzést többször megismételte. Ezt követően háromszor kifújolták Oroszországot, és csak ezután engedték szóhoz jutni a szónokot.
Az esti banketten, amelyre természetesen minden jegy elkelt, többek között a következő pohárköszöntők hangzottak el: „Igyunk Magyarországra! Ugyan elnyomott és leigázott, fiai hősiessége mégis megmutatja, méltó arra, hogy szabad nemzet legyen!” „Igyunk Ausztriára! Hogy az osztrák kétfejű sas fejei kikaparják egymás szemét, hogy soha többet ne láthassák a magyar hegyeket!”
Az amerikai sajtóban kitört Kossuth-mániának a New York Times volt az éllovasa. A lap szerint a lehető legnagyobb szégyen érte az amerikai nemzetet azzal, ahogy a kongresszus kezelte Kossuth megérkezésének körülményeit. Az újság a magyar kormányzó fogadása körüli eseményekről egy héten át mindennap címlapon tudósított, nemegyszer a szám egész első oldalát a nemzet vendége tiszteletére rendezett események tudósításának szentelte. Volt viszont néhány olyan lap is, amelyik nem osztozott a Kossuth-imádatban. Ezek között volt a Courier and Enquirer, amely a magyarokat mint a szláv népek elnyomóit festette le, megkérdőjelezte a magyar szabadságharc hősiességét, Kossuthtal szemben Ferenc József császárt tekintette a szabadságjogok biztosítójának. A New York Times a Couriert „osztrák sajtóorgánumnak” bélyegezte, s feltárta a lap által elkövetett történelemhamisításokat.
Az óriási lelkesedést azonban Kossuth nem tudta kézzelfogható ígéretekre és segítségre váltani. A magyar ügy egyrészt áldozatul esett azoknak az Észak és Dél között feszülő ellentéteknek, amelyek végül a polgárháborúba torkolltak. Másrészt 1852 választási év volt Amerikában, ahol így kevesebb pénz volt külföldi ügyekre. Végül pedig Kossuth visszatérő ösztönzése, hogy Amerika tegyen valamit a magyar és azon keresztül az európai szabadság ügyéért, ellentmondott az amerikai külpolitika egyik vezérelvének. Már George Washington 1796-os, az elnöki tisztről való leköszönésekor mondott beszédében megfogalmazódott: Amerikának az az érdeke, hogy semleges maradjon más államok ügyeit illetően. Később az 1823-ban kimondott Monroe-elv még határozottabban elutasította annak lehetőségét, hogy Amerika beavatkozzon az európai kontinensen zajló eseményekbe. A magyar ügyben tett konkrét lépések tehát ütköztek volna az USA alapvető küpolitikai irányelveivel. Az amerikai segítség elmaradt ugyan, Kossuth útja mégsem volt sikertelen. Emléke, s rajta keresztül a magyar ügy hosszú időre bevésődött az amerikai emlékezetbe. Elutazása napján a New York Times így búcsúzott tőle: „hosszú-hosszú éveken át nem lesz semmi, amire egy polgár olyan büszke lehetne, mint hogy látta, hallotta vagy talán meg is érinthette a nagy magyar államférfit, a XIX. század hősét”.
A szerző a bostoni Fletcher School of Law and Diplomacy PhD-hallgatója
origo.hu
Budapesten is elindul az új ügyeleti rendszer – a változás a betegek érdekét szolgálja
