Veszélyes műfaj a kormányfőjelöltek vitája

A szocialista párt ismét gondoskodott arról – maga mentésére –, hogy úgy látsszon, a mostani magyar valóság botrányok sorozatából áll. Régóta bevett, a mondanivaló hiányából fakadó módszer ez, amelynek célja, hogy a választók ne velük, pontosabban ne az ő szegényes mondandójukkal, hanem a „mindenkit veszélyeztető” kormány vélt vagy valós gyengéivel botránnyá dagasztott ügyeivel foglalkozzanak. Most különösen is szükség volt arra, hogy magukról másra tereljék az elemző figyelmet.
Történt ugyanis, hogy egy ideje nekik a miniszterelnök-jelöltjük kapcsán egyre nyilvánvalóbban szükséges kármentéssel kell leginkább foglalkozniuk. A sokak szerint tehetséges bankár ugyanis egyre katasztrofálisabb mint politikus. Nem is azzal van elsősorban baj, hogy eme üzletembernek homályos ügyei vannak, hanem azzal, hogy beszédkészségben, mondanivalóban, helyzetfelismerésben – enyhén szólva – igen nagy hiányokat mutat önállósága. Papírhoz ragaszkodó megnyilvánulásai feltehetőleg még pajzsra emelőit sem tudják meggyőzni. A profi kampányvonat úgy száguld az országban, mintha a főnök csak díszként fityegne rajta.
A láthatólag legfeljebb (kádári) kamarillapolitikára, illetve annak végrehajtására alkalmas pénzembert mégis bedobták az arénába azzal, hogy egyénileg megküzd egy nálánál minden tekintetben jobb, született politikussal. Nem tudni, miért, azt remélték, hogy a jobbik nem áll ki. Az ellenkező döntésre reagálva a szocialista frontember időpontháborúba menekülve hátrált ki a vereségből. Párthívei még a titkot is elárulták. Jelöltjüket a biztos vereségtől magyarázó és „elemző”, többnapos médiamunkával gondolták megmenteni, amelynek végén már nem a vita tényleges tartalmáról lehetett volna szó, hanem az arról szóló ellentétes sajtóbeli állítások hománya burkolta volna be a vesztes vezért.
S aztán jött az újabb médiás önmentés. Hosszú huzavona után ugyanis már minden készen állt a „miniszterek” (tizenhat terület) vitáira, amikor a szocialisták ismét bevetették a médiát két plazmatévé (monitor) képében. Ezzel – mint megállapodáson kívüli, tehát értelmezésükben „szabad háttérrel” – akarták a két kijelölt személy között folyó szakmai-emberi vitát keresztbe verni. Egyértelmű ugyanis az, hogy a viták közben vetített, „szabad” szocialista tartalmak pártpropagandát jelentő „adatai” és „tényei” a meg nem fizetett ingyenreklámon túl az ellenfeleket mellékszerepbe szorítják. A saját képviselőiket ugyanakkor megszabadítják még a gondolkodás és az érvelés terhétől is.
Persze ha belegondolunk abba, hogy a szocialisták néhány árnyékminiszteren kívül pillanatnyilag aktuális aktorokat delegáltak, akkor ez a módszer a „Péter-mentő” médiamagyarázati időszükséglethez hasonló mentőeszköz. A konkrét feladatra kijelölt emberek hibáit és hiányait itt is a technika hivatott ellensúlyozni. Annál inkább is szükség van erre, mert a nem hivatalos „árnyékminiszter” által mondottakat akár alkalmi véleménynek is lehet minősíteni. A fontos az, amit a „kampánypárt” a háttérből mond. Az pedig nem érvekkel, teljesítményekkel, tehát a valósággal akar foglalkozni – az nekik erősen kedvezőtlen, míg az ellenfeleknek jelentős mértékben kedvező –, hanem ismételt sulykolással azzal a virtuális képpel, amelyet a szocialisták a kormányról összehordtak.
Félreértés ne essék, ez is legitim politikai harcmodor, elvégre senki nem kényszeríthető arra, hogy önként elismerje ellenfelei sikereit. Vagyis mindenki olyan propagandát űz, amilyet csak akar. A baj ott van, amikor mindezt olyan „kötött” területekre is rá akarják kényszeríteni, ahol a modern politikában egyre nagyobb szerepet játszó személyesség ellen is be akarják vetni a virtualitást, a közvetítő manipulációt. Ott is tehát, ahol előttük is nyitva áll(t) a jó „káderkiválasztás” lehetősége, karizmatikus, meggyőző személyiségek kijelölése. Teljesen érthetetlen módszer ez. De persze csak akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy a posztkommunisták az utóbbi években sem a saját (jórészt nem létező) erényeikből, érveikből, sokkal inkább folytonosan az ellenfelek vélt vagy valós hibáiból akartak megélni. S arra is vissza kell térnünk, hogy „szociáldemokratáink” valós mondanivalójának hiánya s több, a magyar társadalomnak roppant előnytelen neoliberális célja (piaci gázár, felsőoktatási „hozzájárulás”, „életképtelen” települések támogatásának leépítése stb.) feltétlenül agresszíven támadó, „leplező” szövegeket igényelt. Az óriási médiatámogatás birtokában ezt akarták kampányukban meghatározóvá kiépíteni, valószínűleg 1994-es nosztalgiák alapján.
Csakhogy sokat változott a világ, a mi szocialistáink viszont nem változtak, s ezt az istenadta nép 1994 és 1998 között keményen megtapasztalta a saját bőrén. Így most szociális demagógiáról csak alkalmilag van szó. Ellenben – nem tudni, milyen logikai alapon – folyamatossá lett bizonyos, a társadalom elsöprő többsége által egyáltalán nem érzékelt, diktatórikus veszélyek, diszkriminációs félelmek s más nyugati finomságok hirdetése, amelyekről nem lehet vitatkozni, mivel az vélekedés, egyéni, kiscsoportos érzés. S itt újra kiderül, hogy a „szociáldemokraták” kommunisták maradtak, vagyis hogy ők továbbra sem tudnak egyenrangúan, demokratikusan vitatkozni. Ők csak ítélkezni, minősíteni tudnak, akiknek így viszont hatalom nélkül pokol a világ, s az emberiség pusztulása fenyeget. Ők ugyanis sohasem meggyőzni, hanem legyőzni akarnak mindenkit.
Elképesztő számukra az az új világ, ahol nekik tőlük független, öntudatos emberekkel kell(ene) vitatkozniuk. Ezért kell démonizálni Orbán Viktort, Kövér Lászlót, de általában is mindenkit, akit így vagy úgy, de nem tudnak érdekkörükbe vonni. S azért kell ismét a világ „haladó erőihez” fordulva segítségért sikoltozni, mert nincs elég saját erő, tehetség, érv, gondolat – szabad körülmények között – Magyarország legitim uralására. Most az fenyeget, hogy egy fél évszázad monopolisztikus népbutítása, erőszakosságai által létrehozott társadalmi tehetetlenség és alattvalói tudatállapot végleg szétporlad, s a magyar nép valóban függetlenedik két – sokak nagy üzletét jelentő – hazugságtól, a bukott egyenlősítő szocializmustól és a libertinus fogyasztói idiotizmustól.
A baj csak az, hogy ezek védelmében nincsenek valódi érvek és lelkesítő eszmék, az emberi életnek értelmet adó tartalmak. Vagyis nem lehet róluk vitatkozni, hiszen a történelem, az élet gyakorlata s a józan ész ezeket már megítélte, megcáfolta. Nos, ezt a „magyarországi szociáldemokraták” is felismerték, s nem is saját érdemeik és erényeik révén, hanem az „emberiség” ellenségeivé stemplizett ellenfeleik pocskondiázásán, állítólagos botrányaik diszkvalifikáló hatásaiban reménykedve igénylik a hatalmat. Rejtett és nyílt fenyegetéseik jelzik azt, hogy uralmuk esetén gondoskodni kívánnak arról, hogy még egyszer nehogy versenyre kényszerüljenek.
A magyar társadalom zömének demokratikus önvédelme érdekében el kell hárítani a monopólium igényeiről lemondani nem tudó, MSZP-s hatalmi törekvéseket. Csak egy kemény szocialista vereség után van remény arra, hogy ez a párt demokratizálódhat.