A főváros felülírta a vidéki eredményeket

Csak egy kormányváltás, semmi több: ez várható az elkövetkező hetekben. Négy év után távoznia kell a végrehajtó hatalom éléről a Fidesznek és szövetségeseinek, helyettük pedig újra feltűnnek majd azok a jól ismert arcok, akiket 1998-ban ellenzéki szerepre utasítottak a választópolgárok. Látszólag teljes a baloldali siker, hiszen a Horn Gyula egykori alvezérei által irányított MSZP– SZDSZ páros, ha minimális arányban is, de megszerezte az abszolút többséget és a kormányalakítás jogát. Ezzel együtt sem lehet ok a felhőtlen boldogságra a nyertesek körében. Miért? Nézzük a tényeket.
1998-ban a Fidesz és az MDF választási szövetsége szerezte meg a győzelmet. Egyéni jelöltjeik 107 választókerületben arattak sikert, valamint a Fidesz 58 listás mandátumot is begyűjtött. Azért csak ennyit, mert az MDF nem érte el az ötszázalékos küszöböt, és ezzel legalább egy tucat képviselői hely veszett el. A két polgári párt együttes eredménye 165 mandátum volt. Velük szemben az MSZP 134 parlamenti helyet szerzett, ebből 54-et az egyéni választókerületekben, nyolcvanat pedig a különböző pártlistákon. A listás szavazást csekély, alig négyszázalékos előnnyel az MSZP nyerte, a végső döntés az egyéni választókerületekben született meg.
2002-ben a Fidesz és az MDF, immár közös listával fellépve, 188 képviselői mandátumot gyűjtött be, ebből 95-öt az egyéni körzetekben, 93-at pedig a pártlistákon szereztek. Biztos, hogy mindkét pártnak nagyobb létszámú frakciója lesz, mint az előző négy évben. Az MSZP a választást megelőző időszaktól kezdve óriási erőket mozgósított, s ezzel 178 parlamenti helyet szerzett meg, 78-at az egyéni választókerületi győzelmekkel, százat pedig a pártlistákon. A két nagy középerő négy éven át tartó küzdelméből a Fidesz és az MDF párosa került ki győztesen. A rendszerváltás utáni Kelet-Közép-Európában eddig még senkinek nem sikerült az a bravúr, amit a Fidesz– MDF elért: kimagaslóan magas részvételi arány mellett, négy, igen nehéz kormányzati év után ugrásszerűen növelték mandátumaik számát, és legyőzték a varsói expressz éppen soros posztpárt- állami pártját. A végeredmény azonban mégsem lett kedvező, mert kettejük közé beékelődött egy harmadik erő, a SZDSZ.
Örök talány ez a párt. Miközben még az 1998-as mélyrepülést is alulmúlva éppen hogy átcsúsztak a bejutási küszöb fölött, lényegében az ő kezükbe került a hatalom. A Horn-kormány talán leggyengébb minisztereit kiállító párt döntheti el, ki kormányozza az országot. Paradox a most kialakult helyzet: miközben kifejezetten gyenge eredményt ért el az SZDSZ a most megszerzett húsz mandátumával, talán még soha ekkora súlya nem volt. Az eddigi választásokon az egyik oldal mindig képes volt arra, hogy egyedül is megszerezze az abszolút többséget. A parlamenti matematika szabályai szerint az elmúlt tizenkét évben semmi nem indokolta a szabad demokraták koalíciós szerepvállalását (még 1994-ben sem). Most viszont ők kerültek a mérleg nyelvének szerepébe, és a napról napra magabiztosabb Medgyessy Pétert ők segíthetik a miniszterelnöki székbe. És persze ne feledjük el, ők lesznek azok, akik bármikor meg is buktathatják majd. Talán ezért olyan fölényes Kuncze Gábornak és társainak mosolya. Miközben a magyarországi liberalizmust a pelenkás plakátos kampányorgiával soha nem látott mélypontra taszították, üres reklámszlogenekké váltva át a szabadság híveinek másfél évszázados álmait, az ő kezükbe került az ország sorsa, a jelképes miniszterelnöki korona. Van azonban egy ok, ami talán már most aggasztja őket, bár nyíltan nem fogják bevallani: míg a fővárosban működött a visszaléptetési stratégiának az az eleme, hogy az SZDSZ és az MSZP szavazói a második fordulóban egymás jelöltjeire szavaztak, addig vidéken szembetűnő, hogy a legtöbb választókerületben hiába lépett vissza az MSZP javára a liberális jelölt, a második fordulóban mégis a Fidesz–MDF voksai gyarapodtak. Ez pedig arra utal, hogy az SZDSZ alsó régióiban ma is ott húzódik egy törésvonal, amit leginkább a másodlagos pártpreferenciák mutatnak meg. A közvélemény-kutatók és a politológusok szemmel láthatóan alábecsülték azon vidéki szabad demokrata szavazók számát, akiknek a második legkedveltebb pártja a Fidesz. A fővárosban működött a szociálliberális gőzhenger, Budapest határain kívül viszont újra előtűntek a megosztottság jelei. Ha ez igaz, akkor az őszi önkormányzati választásokon kellemetlen meglepetés érheti azokat a vidéki szabad demokrata polgármestereket, akik az MSZP támogatásával szeretnék meghoszszabbítani a mandátumukat.
Mi a helyzet a jobboldal kis pártjaival? Négy éve a Fidesszel az utolsó utáni pillanatban szövetségre lépő Torgyán József állt a centrumban. A frissen vasalt nadrágban feszítő sztárügyvéd, a modern magyar politikatörténet nagy túlélője és a mögötte sorakozó vidéki tömegek, akik egészen addig a legfegyelmezettebb és legbiztosabb szavazóbázisként voltak elkönyvelve. A 48 mandátumot megszerzett FKGP igen jelentős erőket sorakoztatott fel maga mögé, s ez akkor elég volt ahhoz, hogy szélsőséges pártok és politikusok nélkül egy vegytiszta polgári-nemzeti kormány jöjjön létre. Az Orbán-kabinet vitán felül a rendszerváltás utáni Kelet- és Közép-Európa legjobb kormánya lett. Az ország makrogazdasági mérlege imponálóan jól alakult, a kétéves előkészítés után elindított programok egyre szélesebb tömegeket vontak be abba a sajátos, akár orbánizmusnak is elnevezhető körbe, amelynek jelszava kimondatlanul is ez lett: tanulj, dolgozz, és az állam segíteni fog. Ma még nehéz felmérni, hogy a Széchenyi-tervtől a diákhitelen át a családi gazdaságokig terjedő átfogó program milyen mértékben gyorsította fel a modernizációt és a polgárosodást, formálta át a közgondolkodást. Nem kétséges, hogy mindez nem jöhetett volna létre a végtelenül türelmes és szorgalmas magyar gazdatársadalom nélkül, és ezért is sajnálatos, hogy az SZDSZ-nél lényegesen mélyebb gyökerekkel és öntudatosabb szavazótáborral bíró FKGP ilyen módon tűnt el a politikai palettáról. A felelősség megállapítása majd a kisgazdapárt országos gyűlésére vár, mindenesetre a korábbi választások kisgazda voksai április hetedikén nagyon hiányoztak. Nemcsak azért, mert így a Fidesznek lehetett volna egy nagyon hasznos szövetségese, hanem azért is, mert egy három-négy százaléknyi kisgazdaszavazóval megemelt részvételi arány alighanem kiejtette volna a szabad demokratákat a törvényhozásból. Ez pedig megpecsételte volna az euromosolyok széles tárházát produkáló Medgyessy Péter esélyeit is, hiszen éppen a végeredmény mutatja, hogy főleg az egyéni kerületek révén a két nagy párt közül a Fidesz–MDF volt az erősebb, neki voltak nagyobb tartalékai. Kisgazda politikusok persze lesznek a parlamentben, és azt sem feledhetjük, hogy a második fordulóban a felelősségét fölismerő gazdatársadalom fölmérhetetlen szolgálatot tett a jobboldalnak. Éppen ezért fontos ennek a pártnak a mielőbbi talpra állítása, amihez mindenekelőtt meg kell találni az új Nagyatádi Szabó Istvánt, egy olyan hiteles parasztpolitikust, aki a Rózsadombot legföljebb a prospektusokról ismeri.
De volt még egy párt, amelyik kiesett, a MIÉP. Őket is dicséret illeti, hiszen a második fordulóban nagyon értékes szavazótömegként léptek fel. Ezért dicsérhetők, de másért nem. A mostani választás bebizonyította, hogy Csurka István fölött eljárt az idő. Irodalmi metaforákba csomagolt, régmúlt korok rossz emlékét fölidéző megnyilvánulásai, a teljesen érthetetlen következetességgel ismételgetett revíziós szólamok arra voltak csupán alkalmasak, hogy a Hősök terét amúgy derekasan megtöltő, de összességében öt százalék alatti tábort föllelkesítsék. A még mindig feszítő, ki tudja hány év alatt megoldható szociális problémákat, a Kádár-korszakból örökölt rozsdásodó állami ellátó rendszereket a Trianon fölötti siránkozás meg a közel-keleti történelem elemzése nem oldja meg. A MIÉP bukása azért volt törvényszerű, mert egy olyan torz ideológiára építette a párt egész kampánystratégiáját, amelyről mindenkinek tudnia kellett, hogy Európában már sehol nem számít szalonképesnek. Azért is fájdalmas ez, mert ugyanennek a MIÉP-nek volt egy másik arca is: a frakció egy részének szakszerű és tárgyilagos parlamenti szereplése, a helyenként nagyon is mellbevágó tényfeltárások a kiszolgáltatott kisember nyomoráról vagy az önkormányzatokban ülő miép-esek botrányoktól mentes teljesítménye azt mutatta, hogy lehetett volna egy jobb út is. Medgyessy Péter mégoly pocsék színészi teljesítménnyel előadott tiborckodása az Orbán Viktor elleni vitában vagy a Fidesz két forduló közötti, tudatalatti félelmeket felerősítő, erőteljes szociális populizmusa azt bizonyították, hogy az emberek az ilyen hol szelíd, hol agresszív, de mindenképpen a valós problémákról nyers őszinteséggel beszélő hangra nagyon is vevők. Nincs még egy olyan párt, amelyikhez annyira illett volna a rothadó kórházi csövek és a profitéhes gázszolgáltatók elleni tiltakozókampány, mint a MIÉP-hez. Ha az ország bajait nem nyolcvankét évvel ezelőtti sérelmekben keresik, s az okozókat nem származásuk, hanem tetteik alapján ítélik meg, akkor épp annyi összekuporgatott vagyonkáját riadtan féltő kisember szavazatát szerezhették volna meg, amennyi elég lehetett volna a parlamentbe jutáshoz. Azon az úton kellett volna végigmenniük az elmúlt négy évben, amelyen Gianfranco Fini is végigvezette posztfasiszta pártját Olaszországban.
Ez az út olyan sikeres volt, hogy az olasz jobboldal tavalyi sikere után szinte tiltakozás nélkül fogadta el az európai közvélemény a Nemzeti Szövetség kormánytagságát. A MIÉP számára sincs megtiltva, hogy újra elinduljon a közép felé. Kérdés azonban, lesz-e erő a párt tagságában, hogy részben megtagadják az egy évtizede hirdetett sajátos felfogásukat, és levonják az ebből eredő személyi konzekvenciákat.
És persze ne kerüljük meg a legkényelmetlenebb kérdést sem: hol hibázta el a Fidesz a választási kampányt? Mi volt az oka, hogy a példátlanul sikeres április 21-i erőkoncentráció ellenére mégis Medgyessy Péter bájmosolyát és Kuncze Gábor 5,56 százalékos pökhendiségét kellett látnunk a tévéképernyőkön? Aligha az okozta a Fidesz vesztét, hogy szétverte a jobboldalt. Az első fordulóban ugyan nagyon hiányoztak a keserű kisgazdatábor szavazatai, de két héttel később már megmozdult a falu népe, és megtette azt, amit 1994-ben nem tett meg az MDF-ért: rászavazott a polgári erők jelöltjeire, szoros erőviszonyokat teremtve ezzel, megmentette a jobboldalt attól a megaláztatástól, hogy az MSZP–SZDSZ könyöradományaként kelljen elkönyvelnie a parlamenti demokráciát.
A Kupa Mihály- és Bartók Tivadar-féle renegátokról pedig lehullt a lepel az első forduló után. A Centrum párt egyetlen jelöltet sem tudott bepréselni a parlamentbe. A szavazópolgárok könyörtelenül kimondták, hogy nem kérnek azokból, akik lengyelpiaci zugárusokként kínálgatják jobbra-balra a nehezen megszerezhető, éppen ezért alku tárgyává soha nem tehető bizalmat.
A Fidesz nem itt hibázott. A hiba az egyéni kerületek eredményeiben bújik meg. Budapest 32 választókerületéből négy éve tizennégyet nyert meg a jobboldal, most pedig mindössze négyet. Nyugodtan ki lehet számolni, hogy ha csak az 1998-as eredményeket hozza a jobboldal a fővárosban, akkor nincs kormányváltás. A legérzékenyebb veszteség a korábbi budai és belvárosi fölény elvesztése volt. Ne kerteljünk: a főváros polgárai számon kérték az elmaradt vagy késlekedő közlekedési fejlesztéseket, a négyes metrót és a felszíni közlekedés korszerűsítését. A lakótelepek komor népét nem érdekelte a kulturális beruházások sokasága, a Millenáris Park, a Nemzeti Színház, ő közbiztonságot és élhető Budapestet akart. Bármennyit tett ez a kormány, a vádat, miszerint bünteti a fővárost, nem tudta magáról lemosni. Ez tény, a jobboldal saját magát csapja be, ha legalább burkoltan nem ismeri be. Mivel Budapest másképp nem tudta az elégedetlenségét kifejezni, most az ellenzékre szavazott. Ezt a döntést el kell fogadni. És persze sürgősen munkához látni, mert Angyalföld népe aligha csupán a kormányra dühös. Hogy kit lehet még megbüntetni? Kiderül az önkormányzati választásokon.
A vidékfejlesztési politika meghozta a gyümölcsét, hiszen a 144 vidéki választókerületből 91-et megnyert a jobboldal. Kellemetlen meglepetések azonban itt is voltak. Szita Károly kaposvári polgármester veresége vagy a fájdalmas esztergomi kudarc jelzik, hogy nem járható út, ha úgy osztja el a forrásokat a kormány, hogy közben – ha nem is olyan mértékben, ahogyan azt az ellenzék állítja – de odafigyel a polgármester pártállására is. Kaposvár, az elmúlt évek egyik nyertese, ha csak részben is, de cserben hagyta a Fideszt, ugyanakkor érdekes, hogy a sok kis nyugat-dunántúli vagy szabolcsi falu helyenként még mindig elhanyagolt lakói végig kitartottak a kormány mellett, és a nagyobb települések közül nem kevés szocialista irányítása alatt álló város is a jobboldalra szavazott (Győrtől Szentesig itt is széles a skála). Bárhogy alakul a jövő, ha egyszer újra jobboldali kormánya lesz az országnak, soha többé nem szabad egyetlen településsel vagy kistérséggel sem éreztetni, hogy ő mostohagyermek. Bármennyire igaztalan és hamis ez ügyben az ellenzéki vádak többsége, mégis azt kell mondanunk, csak akkor vághat neki nyugodtan a következő választásoknak a Fidesz, ha tudja, hogy egyetlen ilyen állításnak sincs alapja.
És persze jobb személyi politika kell, különösen helyi szinten. Aligha véletlen, hogy olyan fellegvárak estek el részben, mint Szeged vagy Szombathely. Számot kell vetni azzal, hogy miközben a megyeszékhelyek MSZP-s polgármesterei közül négyen is első fordulós győzelmet arattak képviselőjelöltként (Győrben, Székesfehérváron, Nyíregyházán és Pécsen), addig a fideszes polgármestereknek ez csak a kisvárosokban sikerült. Az MSZP a kormányalakítást annak köszönheti, hogy el tudott rabolni több fideszesnek számító körzetet is, ugyanakkor a Fidesz–MDF nem tudta megtörni a külső pesti vagy az észak-magyarországi hegemóniát. Ha ez csak néhány helyen sikerült volna, ma Medgyessy Péter mobiltelefonjának kijelzője alighanem az Inter Európa Bank vagy az Atlasz Biztosító hívását jelezné.
Ne legyen illúziónk. Bár a Fidesz–MDF legyőzte az MSZP-t, az egyesített baloldal mégis kiszorította a kormányból. Az elmúlt egy évszázad egyik legjobb magyar kormánya azért veszített, mert nem volt képes mindenki igényeit kielégíteni. A magyar nép örök ellenzéki, és mindig is kiszolgáltatott marad a demagógia lovagjaival szemben. Ha valaki nem akar veszíteni, meg kell tanulnia: nem elég jól kormányozni, de ennek a látszatát is úgy kell megteremteni, hogy az ellenfél szőrös mancsai ne találjanak olyan sok fogást, mint az elmúlt négy évben. A Fidesz vezette kormány sajnos épp annyi hibát követett el, amely elég volt ahhoz, hogy ha minimális arányban is, de bal felé billenjen el a mérleg nyelve. A sikeres jövő érdekében tanulni kell a hibákból.