A láger, a sláger és a baloldali fordulat

És a küzdelem folytatódik. Csak annyi változik, hogy többé már nem titkolható, hogy ki küzd ki ellen.
Mert a Fidesznek nem az MSZP az ellenfele. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a Fidesznek nem ellenfele az MSZP. Elképzelés és mondanivaló nélkül, néhány lejárt szavatosságú politikussal az élvonalban, elképesztő elszólásokkal fűszerezett kampánnyal ez a párt önmagában nem versenyképes. Szerény győzelméhez kellettek mindazok, akik új diktatúrát készítenek elő a világon.
Nem túlzás: új diktatúrát. Ördögi, agyafúrt, totális elnyomást, a látszat terrorját a valóság felett. Olyan rendszert, melyben formálisan minden egyéni döntéseken, szabad akaraton alapul, ám a döntés meghozatala előtt már elhelyezték a választ a fejekben. A „szabad akarattal” meghozott döntések ugyanis nem a tapasztalaton alapulnak, hanem a szemek elé vetített képeken, a valóságot megmásító látszaton. Vigyázat, a látszattal csalnak!
Emberek olyan termékekért ölik egymást, amelyekre semmi szükségük nincsen. Olyan helyekre járnak szórakozni, ahol nem érzik jól magukat, és ha szavazni kell, hát szavaznak saját érdekeik ellen. Az új diktatúrának kiszolgáltatott tömegekre van szükségre, egymástól elzárt egyénekre, akik egyetlen forrásból jutnak csupán információhoz. Ekkor kezdődhet a manipulálás mesteri művelete. Hatni kell a lustaságunkra. Semmi olyan tevékenység nem jó, mely erőfeszítést igényel. Olvasni például rossz dolog, mert az olvasó saját fantáziája hozza létre a szöveg képvilágát, ez a művelet túl nagy teret enged a gondolkodásnak. Jobb, ha valamennyi érzékszervünk egyszerre kapja meg a dózist. Hatni kell az ösztönökre. A legalapvetőbbekre. A létfenntartás és a fajfenntartás ösztönére. Szóljon minden erről, és váljon minden más feleslegessé! Lássuk be, a hipermarketek árukínálatával és a pornósztárok fenekével Mona Lisa mosolya, vagy a szimultán verselés nemigen vetekedhet. Az ily módon lecsupaszított világhoz aztán megkapjuk a szükséges útbaigazítást. Nem kell bajlódnunk az élet rejtelmeivel, az előre gyártott válaszok majd eligazítanak. És ha ez sem volna elég, majd segítségünkre sietnek a sztárok, a tévéképernyő-idolok. A bulvárlapok és színes magazinok jóvoltából tudunk róluk mindent. Mit esznek, mit tesznek, mikor, hol és kivel, milyen alsóneműt hordanak, csak azt nem tudjuk, hogy mit gondolnak, vagy gondolnak-e bármit is egyáltalán. De ők majd megmutatják a helyes utat, csak utánozni kell őket. Ez a megoldás mégiscsak elegánsabb milliók kordában tartására, mint a kényszermunkatáborok. Az új diktatúra irányítói lágerek helyett slágereket készítenek.
A mű azonban még nem teljes. Az alkotók okultak elődeik hibáiból, tudják, szükség van ellenzőkre is, a forradalom feelingjére. Ezért gyártanak néhány zseblázadót, meg rengeteg Che Guevara-pólót, majd leveszik a profitot, és kizavarják teremtményeiket az utcára.
Fiatalok tüntetnek kötéllel a nyakukban, és fenemód bátornak hiszik magukat. Bátornak, mert kiállnak egy olyan erővel szemben, mely nem létezik, és mernek tiltakozni egy olyan álláspont ellen, amelyet senki sem képvisel.
Az elnyomás igazi ellenfelei nem a felheccelt utcai harcosok, hanem mindazon közösségek, melyek az információmonopóliumot megtörik. A nemzetek, az egyházak, baráti társaságok, politikai közösségek, és mivel az új diktatúra irányítói az államhatalom sáncain kívül találhatók, legnagyobb ellenfelük az erős állam. Már rég nem az a kérdés, hogy miként teremtődik meg a hatalmi ágak egyensúlya, hanem az, hogy miként lehet megvédeni a szabadságot a nemzetek és államok feletti, vagyoni és szellemi javak többségét birtokoló csoportoktól. Politikusok kezében ilyen kevés hatalom még nem volt, mint korunkban. Azok az értelmiségiek, elemzők, ilyen-olyan médiaszemélyiségek, akik ezen tudott dolgok ellenére változatlanul és minden helyzetben a politikára fókuszálnak, nem feltárják, hanem elfedik a lényeget. Azok pedig, akik a polgári jogok védelmét az állam szerepének csökkentésében látják, nem óvják, éppen ellenkezőleg: sorvasztják a szabadságot. Az a helyzet meg különösen veszélyes, mikor a fent említett körök megkaparintják a politikai vezetést is, mikor a gazdaságot, a kultúrát, a jogalkotást és a végrehajtó hatalmat egy központból irányítják. Hazánkban most ez fenyeget.
Magyarországon a régi és az új diktatúra erői hamar egymásra találtak. Az előbbiek a kiszolgáltatott tömegeket, az utóbbiak a manipulálás finom technikáit vitték a házasságba. Vagyonától, létalapjától megfosztott polgárságból és földjeit vesztett parasztság egy részéből létrehozott alkalmazottak tömegei az egyik oldalon, nehezebb terephez szokott médiavilág a másikon. A szövetkezőket összehozta a közös ellenség és a hasonló szemlélet is. A letűnt rendszer közepe, vége felé a szocialista nagyvállalatok irányításához már komoly szakértelem szükségeltetett, és ugyanaz a kvázi tulajdonosi mentalitás, ami a multinacionális cégek menedzsereinek is a sajátja: a másét irányítani a magunk hasznára.
A rendszerváltó Magyarországot az így létrejövő elit rövid kitérő után teljesen uralma alá hajtotta, és úgy tűnt, berendezkedésük tartósnak bizonyul, ám 1998-ban váratlan fordulat következett. Hatalmuk egyik pillére megingott, a kormányzás kicsúszott kezeik közül. A diktatúrák machinátorai nemcsak a választásokat bukták el, de gazdagabbak lettek egy fájdalmas felismeréssel is: azok, akik szembefordultak velük, nemcsak pártjaiktól vonták meg a bizalmat, de többé nem tekintették irányadónak orgánumaikat sem, sőt leszámoltak a „piac mindent elrendez” és az „állam mindent megold helyettünk” elvével is. Magyarországon újrateremtődött egy réteg, amely nem megoldást, hanem segítséget és védelmet várt a politikától, de ezt el is várta. Egy réteg, amely frissen szerzett tulajdonáért már felelősséget is érzett, és amely az egyéni érdekeken túl már a közösségi értékeket is fontosnak találta.
Velük szemben a túloldalnak minden törzsszavazóját mozgósítani kellett, mindazokat, akik tradicionális vagy ideológiai okokból támogatták őket. Ez a tábor azonban önmagában kevés volt, édeskevés. Munkához láttak hát, hogy négyévnyi szívós kampánnyal, bármi áron erodálják a polgári oldalt, és növeljék saját klienspártjaik választóinak körét.
Tevékenységük a kormányokolásban, a lejáratásban és a félelemkeltésben merült ki. Ezt a munkát viszont alaposan elvégezték. Először: Ha valahol eltűnt egy injekciós tű, vagy kibicsaklott egy rendőr lába, máris riporterek siserehada faggatta az illetékes minisztert. Másodszor: nem volt olyan nap, mikor ne értesültünk volna újabb szenzációs botrányról, amely valamelyik kormánypárti politikushoz kapcsolódott volna. Az államtitkárnak évekig kellett magyarázkodnia egy olyan ügyben, amelyről a bíróság végül megállapította, hogy nem történt semmi különös, de az nem volt téma, amikor csalás miatt elítélték az MSZP egyik polgármesterét. Harmadszor: négy hosszú éven keresztül kellett hallgatnunk a sirámokat a szélsőségek térnyeréséről, az antiszemitizmus erősödéséről. Megállás nélkül fújták egyesek a riadókürtöket, de a nyíltan zsidózó battonyai búzaégető szocialista színekben való indítása mellett zokszó nélkül elmentek. Erőfeszítéseiket részben siker koronázta. Sokan elhitték, hogy egy tolvaj, arrogáns, hatalmát féltő kormány az oka valamenynyi gondnak.
Így érkeztünk el az áprilisi választásokhoz. Az egyik tábor a polgári Magyarország híveiből áll. Sokan vannak, meglepően sokan. Többségük – Karátson Gábor találó kifejezésével élve – nem azért támogatta a Fideszt, mert a jó megtestesítője, hanem mert a jó oldalára állt. Az ellenzék táborába az utódpárt megbízható törzsszavazóit szállította, míg az új médiaelit a valami ellen voksolókat, a dacból döntőket hozta. A régi és új diktatúra erőinek szövetsége sohasem volt még olyan látványos, mint 2002 áprilisában. És sohasem volt még ilyen ingatag. Véleményem szerint alapvetően téves minden olyan elemzés, amely a magas részvételben a polgári öntudatra ébredés bizonyítékát látja, a választásokat végül is a portest szavazók jelentékeny tömege döntötte el. Négy választás tanúsága szerint ezeket az embereket valami ellen lehet csak mozgósítani, valami mellett nem. A részvétel kétszer haladta meg a várakozásokat, 1994-ben és 2002-ben. A szocialisták mindkét alkalommal ellenzékben voltak.
A polgári erők tehát meg fogják nyerni a következő választásokat, legyenek azok bármikor is. Kaya Ibrahim ellen kétszer szavazni nem lehet. Azonban súlyos tévedés volna csak arra várni, hogy a dühből ágálók majd ugyanilyen indulatoktól vezérelve a másik felet támogatják, vagy otthon maradnak. A cél az, hogy egyre kevesebb olyan ember legyen, akit a külvilághoz csupán a pletykalapok, a televíziók bulvármagazinjai kapcsolnak. Hiszem, hogy eljön az idő, mikor mindenki saját tapasztalata, gondolatai és nem az elé vetített torz képek látszata alapján dönt mind saját személyes, mind az ország sorsát illetően.
Akkor sokan leszünk és elegen. Elég sokáig.
A szerző történész, jogászhallgató, fővárosi képviselő (Fidesz)