Amikor 1989-ben az uralmának átmentési formáin vadul dolgozó MSZMP kénytelen-kelletlen nyakába kapta a Nagy Imre-temetés féken tartását (mert a jegyzőkönyvből kiderül, hogy nem a temetéssel, hanem az érzelmeit végre kifejezni tudó, a diktatórikus akaratnak immár fittyet hányó tömeg féken tartásáról tárgyaltak egyvégtében), nagy bajban voltak az elvtársak. A Politikai Bizottság akkori jegyzőkönyvei ma már hozzáférhetők, de ki szeret jegyzőkönyveket olvasni? A Magyar Nemzet olvasói nyilván nem, ezért néhány aranymondást az elvtársak találkozójáról kigyűjtöttem. Gyűjteményem nyilván szubjektív, mostanában magam is egyre inkább az vagyok. Van, amikor az ember akkor tárgyilagos, ha bevallja elfogultságait.
Az egyik kedvenc passzusom így hangzik:
„Minden olyan okmányt, vagy bármit nyilvánosságra hozni, ami Nagy Imrét kompromittálja, a temetés előtt ízléstelennek tartom és politikailag is károsnak (…) De a temetés után, ha lezajlott minden, és lecsengtek a hangulati elemek, akkor azonban valamilyen jól megkomponált információval a pártmozgalmat orientálni kell. És ezt október 23-ig el kell rendezni.” (Grósz Károly)
Tehát a temetés előtt cselekedni veszélyes, ám a párt szervezett erőinek készen kell állniuk arra, hogy a temetést követően újból sulykolhassák a hazugságaikat. Grósz elvtárs bízhatott a média készséges szolgáiban, a főszerkesztői értekezleteken hadrendbe állított zsoldosokban.
Másik kedvenc idézetem, szintén Grósz Károlytól: „No most a tárgyalások során valóban jó lenne már október 23-ra is utalni, hogy mi ezt a nemzeti megbékélést csak akkor tudjuk elképzelni, ha ezzel befejeződött ez az ügy, és nem kezdődik október 23-val a cirkusz megint elölről.”
Véssük az agyunkba: nekik tehát cirkusz volt. Cirkusz, így, pőrén. Cinizmusuk bizonyítéka ez is, mint annyi más definíciójuk mindarról, amit a magyarság szent ügynek érzett, és akként is élt át. Nekünk történelemalkotás, nekik cirkusz.
Lássunk még egy árulkodó idézetet: „Én nem tudom, nem-e (sic) lenne jobb a rendfenntartásnál, még van rá idő, egyetemistákat, vagy valakiket fölkérni sötét nadrágban, fehér ingben, gyászkarszalaggal (…) mert én a fegyveres erőknek a rendfenntartásban való részvételében borzasztó veszélyeket látok.”
Örök rejtély számomra, hogy kik jöhettek akkor számításba? Talán a mai új baloldal? De nekem ezekben az 1989-es politikai bizottsági ülésekről készült jegyzőkönyvekben a verhetetlenül legszebb mondat, igazi stilisztikai remeklés Grósz Károly szájából hangzik el. Tömör és lényegre törő, hihetetlenül pontos megfogalmazás. Ígyen óvta az elvtársait: „Négyszázezer embert széjjelverni vízágyúval egy temetés alkalmával politikailag elviselhetetlen.”
Legszívesebben itt abbahagynám a cikkemet, mert ehhez ember nem tud mit hozzátenni. Ám hogy mégis folytatom, annak csak egyetlen oka van: megbántottak az önérzetemben. Ezért én most – örök értelmiségi védekezés – kíméletlenül tovább gondolom a tovább gondolandókat. Kérem, tessenek ezt a másik oldalon is elviselni.
Megbántottak a múlt héten tömegnyi (négyszázezertől kétmillióig, ahogy a kedves vendég parancsolja) állampolgárt, akik úgy érezték, kíváncsiak a miniszterelnökükre, kíváncsiak Egerszegire és Kokóra, Teller Ede okos szavaira és Solymosi Frigyes intő figyelmeztetésére, Duray Miklósra, Varga Lászlóra. De mindenekelőtt önmagukra voltak kíváncsiak ezek az emberek, arra, hogy tudnak-e még boldogok lenni értelmes egyénekből összeálló barátságos tömegben.
Tudtak, tudtunk boldogok lenni. Ezt tőlünk soha, senki nem veheti el.
Aki jövő héten meghal, barátaim, annak ez volt ’56 tüze, annak ez volt ’48 tüze, annak ez volt ’89 tüze. Nekik: cirkusz. Nekik: a fölheccelt tömeg. Pedig mi ott másfél millióan csak melegedtünk együtt, még az ég is kegyes volt hozzánk, időre kisütött a nap, megvárta a beszédeket, aztán elbújt megint. „Beszervezték! Beszervezték a napot, hogy narancsfénnyel árassza el a budapesti polgárokat!” – mondta volna erre Grósz elvtárs.
A mai médiazsoldosok elámultak azon, hogy miért volt Orbán szürke öltönyben, míg a többiek feketében. Miért volt Egerszegi egyszerű öltözékben, tréningfelsőben? Miért? Faggatták Pokornit rendre, és nem akartak hinni a fülüknek, hogy ez nem volt megbeszélve. Nem akarták elhinni a médiakatonák, hogy nem volt központi ukáz arra nézve, hogy ki melyik zakójába bújjon. Ez nem semmi. Ezek ősi bolsevik reflexek, amelyek képtelenek tudomásul venni a szabad döntést, a szabad akaratot. Ezek a katonák ráuszultak jó Teller Edére is, nem szégyellték fölhívni, hogy leellenőrizzék, a levelet valóban ő írta-e? Jó Teller Ede telefonon diktálta le éjjel a parlament egyik titkárnőjének, egy lelkes, várandós kismamának a következőket: „a megemlített dolgokat saját érdeklődésemből hoztam fel.”
Az ember ilyenkor nagyon szégyelli, hogy olyan országban él, ahol médiakatonáknak nem szent egy idős, világhírű atomfizikus szava sem. Megbántott engem, a másfél milliós tömeg egyetlen tagját az a sajtóhadosztály, amelynek zsoldosai sorra írták le képtelenségeiket: hogy ez egy fölheccelt tömeg volt, hogy MIÉP-es segédlettel összecsődített csürhe lettünk volna, populista dumára fogékony csőcselék, akik holnap lincselni fognak.
Koromnál fogva én még nagyon jól emlékszem ’56 áldozatainak évtizedeken át tartó lecsőcselékezésére is, úgyhogy az állítást kénytelen vagyok fenntartással kezelni. Amennyiben pedig egyesek azt próbálják velem elhitetni, hogy a tömegben fölfedezett ismerősök: írók, professzorok, egyetemi és középiskolai tanárok (mit tegyek, életem során ilyen csőcselékes körökben forgolódtam!) a népbutítás ideális alanyai, úgy ebben az állításban is némileg kételkednem kell.
Nagy szégyen, hogy Teller professzornak odáig kellett mennie a bizonykodásban, hogy nyilvánosan is megerősítse: zsidó ember vagyok, és engem ez az állam a legmagasabb kitüntetéssel becsült meg, ne beszéljenek tehát nekem antiszemitizmusról. Nos, hát elég nagy blama azért az országra nézve, hogy ezt egy világhírű tudósnak bizonygatnia kell.
De Teller Ede, megtestesítve egy ország jobbat akaró erőinek ritkán hallható akaratát, szerencsére nem hagyta magát. Talán még azt is feltételezhetjük: ő sem tartotta cirkusznak, hogy szavait egy lelkes tömeg éljenzése fogadta. Vajon miért? A válasz egyszerű: ami nekik cirkusz, az nekünk történelem. Én egyben bízom nagyon: hogy a gyűlölet nem átörökíthető. Az ifjú SZDSZ-esekben már megmozdult valami. Talán hajdani, a Kádár-rendszerrel szembeforduló barátaim hite.
Egy budai középiskolában a diákönkormányzat összeült, tanáraik tanúsága előtt kettejük az asztalra tette a kokárdát, egyikük az SZDSZ-es jelvényét. Azt mondták a felnőtteknek: nem akarnak ellenségeskedést. S bár a kokárda több mint pártjelvény, én azért nagyon megértem őket. Barátaim, magyarok! Talán tanulni kellene a gyerekeinktől.
A szerző irodalmi szerkesztő
origo.hu
Magyar Péter nagyot bukott az árvízi hisztériájával
