A polgári oldal a választások után

A Fidesz–MDF jobboldali polgári szövetség 188 mandátum elnyerésével győzött a 2002. évi magyarországi választásokon. Kovács László MSZP-pártelnök azon állítása, miszerint a választásokat a posztkommunista utódpárt nyerte meg, nem egyéb szemrevaló szofizmusnál. Azaz a tények hamis magyarázatánál. A Magyar Szocialista Párt csak balliberális szatellitpártja, az SZDSZ segítségével szerezheti meg a törékeny többséget a magyar parlamentben. Ez utóbbi érdekében már megszületett a megállapodás a két baloldali párt elnökei között, mert az egykoron szebb napokat látott SZDSZ buzgó lelkesedéssel ugrott a Nagy Testvér karjaiba. Mindeközben az ország másik fele lassan ocsúdik fel a választás okozta sokkhatásból, és azt kérdezi: hogyan juthattunk el idáig? Hiszen a második fordulóban a polgári oldal mindenkit mozgósított, akire csak számítani lehetett, így valószínűleg maga mögött tudhatta a parlamentből időközben kiszorult MIÉP és az FKGP szavazóinak zömét, mégis, a sors egy fausti fintorral a posztkommunisták kezére játszotta az országot.
De mi is történt valójában? Egy hipotézis felállítása talán már megkockáztatható. Véleményünk szerint a 2002-es választások alapvetően két antagonisztikus értékrend öszszecsapásáról szóltak, ahol egyfajta (proletár) lázadás zajlott le a polgári Magyarország ellen. Így az egyik értékrend azt a késő kádárista mentalitást képviselte, amely minimális anyagi juttatások ígéretéért cserébe az adott jelen, a mindennapi élet rítusát többre tartotta, mint azt a jövőképet, amelyet a polgári oldal kínált. Így, ennek a rendszerváltás után többé-kevésbé marganizálódott rétegnek – lakótelepen és a perifériákon élők, a nagyvárosok széles rétegei, munkanélküli fiatalok egy csoportja, megkeseredett kisnyugdíjasok és így tovább – a Fidesz szlogenje („A jövő elkezdődött”) nem jelenthetett többet egy irritáló és enigmatikus absztrakciónál. Ellenérzésüket a polgári kormány iránt még növelték a baloldali médiák keresztes hadjáratai a polgárosodás fogalma ellen, s így egy véd- és dacszöveséget is felfedezni véltek saját maguk és az általuk feltétel nélkül elfogadott kereskedelmi csatornák véleménye között, hiszen lám, „azok” is éppúgy utálják „ezeket”, mint mi. Ezenkívül megjelent az úgynevezett „cifra nyomorúság” szindrómája is – ez utóbbira egyik hallgatóm hívta fel a figyelmem –, hogy ez az „alcsúti parasztgyerek” lenyúlja a nyugdíjakat és így tovább.
Így a polgári értékek, az Orbán-kormány által felvázolt, gyakran grandiózusnak is tűnő jövőkép valószínűleg olyan fokú ellenérzést, sőt gyűlöletet váltott ki az előbbiekben leírt társadalmi rétegekből (hiszen okkal vagy ok nélkül, feltételezhették, hogy ők nem lesznek boldog részesei ennek a jövőnek), hogy legtöbbjük valószínűleg pusztán érzelmi okokból, mintsem bármiféle racionális megfontolás alapján szavazott a posztkommunista pártra. Véleményünk szerint csakis az utóbbival magyarázható az a buzgalom, amellyel a miniszterelnöki székbe segítették azt a Medgyessy Pétert, akinek magánvagyona még a legszerényebb becslések szerint is ötmilliárd forintra tehető. A Hankiss Elemér által már megénekelt proletár reneszánsz ideje tehát eljött.
A választások elemzése folyamán természetesen szót kell még ejtenünk azokról az egészen elképesztő eredményekről is, amelyek Budapest, illetve Pest megye választókerületeiben születtek. Ismeretes, hogy a Fidesz–MDF Pesten egyáltalán nem jutott mandátumhoz, Budán pedig csak négy választókerületben győzött a kormánykoalíció. Az összkép itt azért már valamivel árnyaltabb, hiszen az V. kerület nem tartozik éppen a szegény települések közé, s ami még fontosabb, az itt élők között található az a szellemi elit, amely politikai véleményformáló erejével befolyásolni tudta a pesti voksokat. Sajnos a polgári erők itt sem tudtak komoly ellenállást felmutatni az SZDSZ egyik meghatározó politikusával, Pető Ivánnal szemben (Kuncze körzete mellett egyedül itt járt sikerrel az MSZP-s jelölt visszaléptetése), pedig amíg a Belváros az SZDSZ politikai és kulturális dominanciájának hatása alatt áll, addig vajmi kevés az esélye annak, hogy Budapest főpolgármesterét ne Demszky Gábornak hívják. Amíg a szabad demokraták budapesti eredményei többé-kevésbé a papírforma szerint alakultak, addig annál megdöbbentőbbnek tűnhetett a vidéki városokban történő viszonylagos jó szereplésük, noha a párt végeredménye katasztrofális: 5,5 százaléka minden idők legsiralmasabb teljesítménye. Az egyszerű szójátékokra alapuló szlogenjeik azonban – Váltsunk kormányt, Lop Stop stb. – hatásosnak és kézzelfoghatónak bizonyultak még az egyszerűbb emberek számára is. Látványos „kormányleleplező” demonstrációikkal, utcai „tetthely”-sorozatukkal olykor a vásári hatásoktól sem riadván vissza, az SZDSZ balliberális pártból egy szélsőséges neo-liberalista, szociálanarchista párttá nőtte ki magát.
A választások egyik tragikus kimenetele a határon túli magyarság sorsát érinti, mert az MSZP hatalomra kerülésével a státustörvény úgy, ahogy van, halálos veszélybe került. Medgyessy többször is hangsúlyozottan kijelentette, hogy ő, Horn Gyulához hasonlóan, „csak” tízmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni, és a határon túli magyarok helyzetét a szomszédos országokkal folytatott politikai keretek között akarja megoldani. Ismerős? Erre a meglehetősen egyértelmű üzenetre azonnal reagált is Mikulás Dzurinda szlovák miniszterelnök, aki az új magyar kormánytól nem kevesebbet vár el, mint a státustörvény azonnali revideálását. A szomszédos országokban élő magyarok képviselőinek elszánt optimizmusa ellenére az a támogatás, amelyet a hivatalba lépő kormánytól remélnek, minden valószínűséggel csak egy olyan jellegű politikai kozmetikázás lesz, mint amelyet a Grósz- vagy később a Horn-kormány folytatott.
Mindezek ellenére azonban a polgári oldal a két forduló között egy olyan nagymérvű választási hadjáratot folytatott, amely példa nélkül áll a magyar politikai történelemben. Az Orbán-kormányt támogatók hihetetlen egymásra találása, a miniszterelnök iránt érzett őszinte szeretet megnyilvánulásai a testnevelési egyetem előtt, majd a Kossuth téren, elbizonytalanították a győzelem mámorában úszó baloldalt, hiszen ha Orbán Viktor bármikor képes arra, hogy másfél millió embert az utcára hívjon, akkor ennek hosszú távon beláthatatlan következményei lehetnek a szocialistákra nézve. A baloldal Alkibiadésza (minden cselszövők atyja), Tamás Gáspár Miklós azonnal támadásba lendült, és hihetetlen cinizmussal ellenforradalmároknak nevezte azt a lelkes, fiatalokból, kisgyermekes családokból és budai úriasszonyokból álló tömeget, akik részt vettek a rendezvényen. De azt talán még ő sem hitte, hogy még ezt a demonstrációt is űberolni lehet, és így a Kossuth téren összegyűlt másfél millió ember látványa még talán Tamás G.-nek és elvbarátainak is sok(k) volt. Először pitiáner számháborúsdiba kezdtek, majd megrémültek az RTL Klub előtti tüntetéstől (ismeretes, hogy a kereskedelmi tévécsatorna a Kossuth téri nagygyűlésről szándékosan a valóságot durván meghamisító tudósításban számolt be – a szerk.).
Mi lett volna, ha a két választás közötti fergeteges kampány előbb kezdődik? Erre most itt ne keressük a választ, hiszen a történelem nem feltételes módban íródik. Elmondhatjuk azonban azt, hogy ha a polgári oldal ezt a választást el is veszítette, az MSZP még távolról sem nyerte meg a nyugodt kormányzás privilégiumát. Nehéz és viharos idők jönnek, de ha a Fidesz és az MDF támogatói képesek lesznek egységük és lelkesedésük megőrzésére, akkor a posztkommunista oldal könnyen egy olyan pürroszi dilemmával nézhet szembe, ahol a csatát nyert király hadsereg nélkül marad.

A szerző politológus