Az elszalasztott történelmi esély

Nacionalista és agresszív, az alkotmányt többször megkerülve kormányzó, szélsőjobbal szövetkező, a légkört megmérgező, országot megosztó miniszterelnök és nyugodt, kimért, megnyerő egyéniségű, kicsit talán unalmas kihívójának versenyeként láttatta a magyar választásokat az utóbbi hetekben a nyugati lapok többsége. A La Repubblica különtudósítója például kioktató hangon Párizst emlegette, amelyre Budapest mindig vigyázón vetette szemét. No de most – összegzett a nyugati demokráciák égi magasságából fejcsóválón letekintő szerző a második forduló előestéjén – semmi nem áll távolabb e tájtól, mint a párizsi választások. A Szajna partján ugyanis az ország mégiscsak egységben marad a „nemzet nagysága” körül, míg a Duna partján megtépázott nép található. E széles tábor hangulatára, leplezetlen szimpátiájára jellemző, hogy vasárnap éjjel – mint például a Die Tageszeitung tudósítója – messze hallatszó megkönnyebbült sóhajtással tudatták a világgal: „Magyarország megmenekült attól a veszélytől, hogy további négy éven át Orbán Viktor kormányozza. Az a személy, akinek jobboldali-nemzeti, félig tekintélyelvű klientúrarendjében csupán fügefalevélnek számítanak a demokratikus intézmények!” A második fordulóban megismételt, elismerően magas választási részvétel után eközben a Millenáris Parkban a csatát nyerő, de a háborút elvesztő tömeg szomorúan, de méltóságteljesen, emelt fővel gratulált az ellenfélnek, és árasztotta el megható szeretetével a hatalmas erejét immár megkerülhetetlenül felmutató polgári oldal vezetőit. Ezekben az órákban a követendő példaként elénk állított, másokat oly sokszor kioktató Párizst, de Európát is sokkolta már az elnökválasztás első fordulójának eredménye, az idegengyűlölő, szélsőjobboldali Le Pen sikere, a baloldal csúfos bukása. Ez a kontraszt még inkább felerősíti a nemzetközi sajtó többségének amúgy is nyilvánvaló, a magyar jobbközép erőkkel szembeni elfogultságát, hiba lenne azonban erre hivatkozva egyetlen legyintéssel, a tanulságok levonása nélkül elintézni e véleményeket. Még akkor is, ha sokszor sugárzik belőlük az ideológiai ellenérzés, az információk egyoldalúsága, a térségünk iránti empátia hiánya vagy az, hogy bizony e szerencsésebb sorsú országokban is nemegyszer „belpolitikai szemüvegen”, lobbik prizmáján át nézik egyes kollégáink a világot. Azonkívül nyilvánvaló, hogy az ellenszenvet sugárzó lapelemzések sok mindenben azért összecsengenek az európai politikai elit egy részének ugyan finomabban, mégis meglehetős határozottsággal „relézett elvárásaival”.
Felmerül tehát a kérdés, vajon a hazánkról írók többsége az utóbbi hetekben „más meccset nézett”, mint mi, avagy ne adj’ isten, onnan, Nyugat-Európából valóban másként látszik mindaz, ami nálunk történik? Miért az aggodalmak, majd a megkönnyebbülés, a feltűnő, már-már vak egyoldalúság? Miért tűnik, tűnhet vad nacionalizmusnak, amit mi itt egészséges öntudatra ébredésként, patriotizmusként érzékelünk? Miért a félelem, az antiszemitizmus veszélyének felnagyítása, mikor nem itt égnek a zsinagógák, és nem itt verik meg az iskolás zsidó gyerekeket? Miért nem látják, miért nem akarják látni sokan, hogy – mint annyiszor a berlini fal leomlása óta – megint dőlnek ki a szekrényből e térségben a csontvázak, és bizony tényleg ideje lenne már végképp befejezni a rendszerváltozást? Miért van az, hogy ezekben az elemzésekben egyfelől ultranacionalista az, aki jobboldali, és szociáldemokrata, aki nyilvánvalóan posztkommunista, avagy a demokrácia szinte kizárólagos letéteményese az, akinek több köze van a hatalom gátlástalan hajszolásához, mint a liberalizmushoz? S egyáltalán, miért e sok félreértés? Az információ hiányából fakad, avagy valakik netán nem csak itthon szeretnék sötétebbre festeni a képet, mint amilyen az valójában? Miért illant el a ciklus végére az Orbán-kormánnyal szemben négy éve még kitapintható szimpátia? Mit tett – akár akaratán kívül – a polgári oldal azért, hogy ennyire félremagyarázhatják a mégoly nemes célokat, erőfeszítéseket is?

A gerjesztett félelem
Az Orbán-kormányt legtöbben azzal vádolták, hogy autoriter, beavatkozik a gazdaságba, idegenkedik a külföldi tőkétől, euroszkeptikus és szélsőjobb felé kacsingató nacionalista. Először is, inkább azoknak kellene elgondolkodniuk korábbi állításaik megalapozatlanságán, akik szerint például Orbán „váratlan államférfiúi nagyságot” mutatott, amikor elismerte vereségét. Így talán arra is rájönnének, hogy amit tekintélyelvűségnek láttattak, az nem volt más, mint egy dinamikus, erőteljes vezető fellépése, a demokratikus berendezkedés megkérdőjelezése pedig egyenesen sértő. E rámenős stílust valóban sokan idegenkedve figyelték, ám felmerül a kérdés, hogy mit kezdenek majd ezek az emberek a szocialistáktól már az első forduló után hallott – a külföldi lapok közül egyedül a Neue Zürcher Zeitung által észrevett – arrogáns kijelentésekkel. A leköszönő kabinet valóban minden eddigi elődjénél erőteljesebben igyekezett védeni a magyar érdekeket, de hogy nem volt a piac, illetve a tőke ellensége, azt igazolja, hogy tavaly például a külföldi befektetések 50 százalékkal haladták meg az előző évit. A bírálatok mögött inkább az áll, hogy a jobboldali kormány ebben nem volt olyan simulékony, mint elődje, és az ország pozícióit erősítendő, nem szolgálta ki kritikátlanul a külföldi tőkét. Érdekek ütköztek tehát többször, s nem elvtelen engedmények árán, de azért általában megszületett a kompromisszum. Tény ugyanakkor, hogy szabadpiaci elkötelezettségét kommunikálhatta volna egyértelműbben is a kormány. Így például tanulhatott volna a szintén jobboldali Aznartól, aki hatalomra jutása után első lépései között nemcsak a sajtóviszonyokat hozta egyensúlyba, de a tőzsde lelkét is kedves szavakkal simogatta. Az euroszkepticizmussal kapcsolatosan a kormányfő azon gyakori, Brüsszelnek címzett bírálatait idézném fel, amikor Hanna Suchocka lengyel exkormányfő szavaival tarthatatlannak nevezte, hogy a térség országai folyamatosan öt évre vannak a tagságtól. Igaza van ugyanakkor a Handelsblattnak, amikor úgy véli, a szocialisták feltehetőleg rugalmasabbak lesznek a csatlakozási tárgyalásokon, ami érthetőbbé téve annyit jelent, hogy hajlamosabbak lesznek majd engedni az EU-nak. Ez pedig a túlzott simulékonyság egyéb következményeivel együtt csökkentheti gazdaságunk, a magyar munkaerő versenyképességét. Ami pedig az egyebek mellett a svájci Der Bund által oly hatásosan megfogalmazott, „szélsőjobboldallal folytatott obszcén flörtöt” illeti, a választási eredmények, így a stabil, letisztult, ballasztoktól megszabadult erős jobbközép parlamenti frakció magukért beszélnek. A hazai ellenzék kórusát felerősítve farkast kiáltó német, francia és brit lapok várakozásával ellentétben a MIÉP be sem jutott a parlamentbe. Figyelmeztetett is ezután a Neue Zürcher Zeitung, hogy mindezen az ezzel riogató, gyakorlatilag önmaguk identitását az így gerjesztett félelemre alapozóknak is el kellene gondolkodniuk. Mint ahogy azon európai politikusoknak is, akiknek a gyomra összerándult a radikális, szélsőséges hangok budapesti erősödésekor, amelyet egyébként igazán a hazai, túlsúlyban lévő ellenzéki és nyomában a külföldi sajtó egy része tett nem minden hátsó szándék nélkül félelmetessé. Mindazonáltal érdemes megfontolni azért a katolikus belga Le Croix vagy a lengyel konzervatív Rzeczpospolita szavait is, miszerint a közép szavazói elutasították a kormányerő mégoly taktikai, lényegében csak retorikában megjelenő jobbratolódását. Ami tehát esetleg bejött a jobbszélről, az bőven elment a centrumban.

A megrémült európai baloldal
A The Wall Street Journal értékelését azonban büszkén olvashatjuk még akkor is, ha a dicséretben halványan benne van az is, hogy a lap amerikaiként érthető módon értékeli az Európai Unióval szembeni határozottabb kiállást. A választások ugyanis valóban mindenkinek bizonyítékkal szolgáltak arra, hogy az ország nem szorul rá a brüsszeli kioktatásra demokráciából. Az unióval és tagországaival próbálta megértetni a térséget az EUobserver nevű internetes lap egyik elemzése is, amely arra mutatott rá, hogy amit ők ultranacionalizmusnak érzékelnek, az nem más, mint az 55 évi elnyomás, idegen uralom utáni öntudatra ébredés. A szerző emlékeztette az EU-t arra, hogy még nekik is tátva maradt a szájuk, amikor a magyarok karakán módon nem az amerikai F–16-osokat választották. Az új tagjelöltek magatartása érzékeltetésére az elemző utalt arra is, hogy ők nagyon is komolyan veszik az uniós szabadságjogokat, alapelveket, ám ha a demokratikus játékszabályokra hivatkoznak, hamar pökhendinek nevezik őket. Kimondta a szerző azt is, hogy az EU-népszavazásokon majd visszaüthet, ha Brüsszel megpróbál beleszólni a belügyekbe, így megszabja, miként válasszanak. S hát ennek kapcsán emlékeztethetünk arra, amit ismét csak az amerikai The Wall Street Journal mert leírni, hogy magatartásával az EU érezhetően a szocialisták ügyét mozdította elő. Egy másik amerikai lap, a Chicago Sun-Times pedig egyenesen azt vetette fel, hogy a Berlusconi, Aznar, a dánok, esetleg Stoiber, Schüssel és az ide húzó Blair mellé felsorakozó Orbán képe megrémisztette az európai baloldalt, és mindent megtett győzelme megakadályozásáért.

Új „rendszerváltozás” előtt?
A meccs azonban, sportnyelven szólva, mégsem ezen ment el. Még csak nem is azon – bár ugyancsak megnehezítette a kormány dolgát –, hogy az új hatalom karakánsága mellett a kelleténél többször hagyta figyelmen kívül a diplomáciai etikettet. Feleslegesen, és tegyük hozzá, sokszor tudtán kívül bántott meg vagy idegenített el ezzel többeket. Ráadásul az új gárda a kelleténél ritkábban adott lehetőséget arra, hogy a szándékaira kíváncsi nagykövetek, újságírók vagy más véleményformálók megértsék törekvéseit, ekként elszalasztotta az egyébként megbocsátható botlások megmagyarázásának a lehetőségét is. A nem kielégítő kommunikációval lerontotta a valóban elismerésre méltó teljesítményt. Ez a hiba a kellő empátia hiányával társulva a kormány itthoni megítélésére is kihatott. A Neue Zürcher Zeitung ezzel kapcsolatban az egypártrendszer máig élő öröksége mellett a választókat sokszor elidegenítő stílust, példaként a munkások (mások ehhez hozzáteszik az értelmiséget is) megszólításának hiányát említi. Összegzésül azonban például a Frankfurter Allgemeine Zeitung és a Die Presse is egybehangzóan megállapítja, hogy a tényleges eredmények mellett ezt a győzelmet a polgári erők engedték ki a kezükből, s az nem a baloldali liberálisok erejének köszönhető.
Történelmi esélyt szalasztott el ezzel a jobboldal. A rendszerváltozás befejezésének lehetősége a hibák ellenére is megérdemelt ismétlés elmaradása miatt kissé kitolódott. Ehelyett félő, hogy egy újabb „rendszerváltozás” kezdődik a semmitmondó, üres szürkeséget nyugodt erőként, a megrekedt posztkommunizmust szociáldemokráciaként láttató nemzetközi sajtó és a pártszékházakban már jóval a végeredmény előtt kilincselő nagykövetek asszisztálása mellett. Timothy Garton Ashsel szólva ismét kiborultak a szekrényből a történelmi csontvázak. Újra gőgösen osztogatnak már posztokat, igazgatósági helyeket, s egyszer csak mindezek ellenére, szokás szerint emelkedik Magyarország ázsiója a nemzetközi sajtóban.