Kis kék foltocska a nemzet testén

A Szabad Demokraták Szövetsége alapító tagja vagyok, s bármit teszek, mindig is az maradok. Ott voltam 1988. november 13-án a Jurta Színházban, nevem az első ezer tag között sorakozik. Hiába léptem ki immár több mint nyolc éve a pártból, sötétkék árnyéka mégis követ. Ott lesz mögöttem akkor is, amikor az SZDSZ léte véget ér, s csak kínos emléke marad a magyar politikában.
De vajon létezik-e az a párt, amely a nyolcvanas évek végén létrejött, s amely meg tudta szólítani a magyar társadalmat, voltak politikai céljai, volt üzenete és akarata – s ezek messzebbre mutattak a tagok csoportérdekénél? Mit jelent ma valójában a baloldali liberalizmus képviseletét hirdetni itt, minálunk? Kiket tud megszólítani a párt, s mit szeretne elérni ezáltal? Igaza van-e azoknak, akik mindenféle köntörfalazás nélkül a magyarságtól idegen érdekek ügynökeinek tartják az SZDSZ-eseket? Kérdések, amelyekre nem könnyű alapos választ adni. Nincsen igaza sem a szélsőséges rajongóknak, sem a szélsőséges szidalmazóknak: az elmúlt tizenkét évét e szervezetnek alapos kritika alá kell venni, leírni, elemezni, értelmezni. De most van-e itt az ideje ennek, egy választást megelőző véghajrá alatt? Nem, nem hiszem. Ám fontos, hogy ne pusztán érzelmileg utasíttassék el mindaz, amit ma e társulat képvisel, hanem észbelileg is. Érdemes tehát az önmagukról festett kép szó szerinti értelemben vett bírálatát elvégezni. A képek hatása valójában érzelmi, tudatalatti. Mi hát a tartalmuk?

Montázspárt
Az SZDSZ eredetileg sokszínű volt, a liberális kékség mögött különféle fölfogású emberek sorakoztak, hiszen 1989–90-ben igen kevesen tudták, mit is jelent a szabadelvűség. Tarka volt a kép, a valóság árnyalatait adta, tarkasága természetes volt. Törvényszerű az is, hogy egyes színek kiszűrése megindult már az első pillanatban: egy politikai szervezet célirányos egységesedése természetes folyamat. De az SZDSZ belső vitái (a szociáldemokrata vagy nagytőkepárti liberalizmus képviselete körül; vagy a szervezeti kérdés: néppárt vagy élcsapat legyen-e?) végül is nem a színeloszlás természetes rendjét alakították ki, hanem egy montázs jött létre. A montázs mint műfaj, máshol teremtett képekből kivágott részletek egyberagasztgatásából áll, érdekes, de elhalt ága a XX. század művészetének. Avíttas. Az alkotó a természetes képek kiválasztója és összeillesztője, hatalma a ragasztós üveg kezelése. Megjelent egy könyv a SZDSZ-ről, a szociálliberálisok MSZP-be fészkelt rajának alkotása; címlapján Pető, Demszky és a (párt)nép(ség). Összemontírozva. Hamissága rövid szemlélés után nyilvánvaló: nekem, sajna, különösen: ott virít fél arcom a tömegben, pedig akkor már nem voltam a párt tagja. Elémragasztották őket. Vagy emlékezni lehet a főpolgármesterségért küzdő Demszky egyik plakátjára. A főnök a tömegben lépked: hamisított volta különösebb képzettség nélkül is fölfedezhető volt. Mára ez sincs: 2002 plakátjain segédszínészek játszanak. Emlékezzenek az 1990-es óriásplakátra: az akkori pártlistavezetők csoportja néz föl a szavazókra. A maga nemében kiváló munka! Még nem pörgött fel a darabolósdi, használni lehetett a természetes képeket. Volt SZDSZ. Azután nem volt valós helyzet, mikor is a hangadók elvegyültek volna a (szűretlen) tömegben, a látványt gyártani kellett. A képre az került, akit odacsirizeltek. Tarka párt helyett montázspárt.

A próbababa
1992-ben, mikor a még többszínű párt Tölgyessyt választotta elnöknek, a parlamenti frakciót uraló régi fiúk hatalmuk visszaszerzése érdekében ügyes trükkhöz folyamodtak. Egy cég a képviselőcsoport tagjait tanította helyes viselkedésre, egyebek mellett öltözködési tanácsokat adva. A példafigura Kuncze Gábor volt, akkor „pártonkívüli”, de a frakcióban fizikai adottságai (hang, termet, bajusz) és hetihetes-előfutár humorizálása miatt ismert és elfogadott tag. A cég őt választotta mintának: húszperces oktatófilmben az ő (irányított) parlamentbeli viseleti és viselkedési átváltozását prezentálták sikeres példaként. A végeredmény ismert. A ’94-es választásokkor sokan rá szavaztak személyesen, a fölöltöztetett papírmasé alkotmányra. Ám Kunczéra nagynak bizonyult a zakó: a mai kampányban különösen lötyög rajta. Már belügyminiszterként kezdett összemenni: sem politikai, sem politikusi értéket nem tudott fölmutatni: a szájába adott szavak idegenül szóltak. Mégis: őt vették elő ma megint, amikor Demszky pártelnöksége sikertelennek bizonyult.
De tegyünk egy kis kitérőt: mi is volt az a Demszky-epizód? Sokan a sikertelenséggel magyarázzák lemondását, belső ellentétekkel stb. Én másként látom. A főpolgármester akkor ment, amikor bebizonyosodott, hogy az SZDSZ-nek most tényleg vége, semmi esélye a saját maga által kitűzött cél elérésére: nem lehet a mérleg nyelve, mert parlamenti léte bizonytalan. A Magyar– Demszky-váltás idején még úgy tűnhetett, némi frissítéssel (lásd Új generáció, a szocialistáktól való verbális elhatárolódás stb.) megy a dolog, de tévedtek. S ami fontosabb: rájöttek, az MSZP is veszíteni fog! Nincsen tehát olyan erő, amely a hátán becipelné a hatalomba a kékeket. Demszkyt hátravonták, ne kopjon tovább. Mögötte tudniillik senki sem áll a sorban, ha végleg lehetetlenné lesz, nincsen kit előrántani. A sejtésem szerinti forgatókönyv: bukás az országgyűlési választásokon, visszavonuló a főpolgármesterségtől, a hajó átkormányozása jobboldalra – új vitorla! –, s megint előre: mindez a nemzetközi trendeknek megfelelően. Erre kell a sikertelen főpolgármesterség terhétől megszabadított és a párt-, ország-, eszmementőként föllépő országos Demszky. De ez a következő történet lesz.
Nem fog menni. Medgyessy az SZDSZ-szel való koalíció emlegetésével sokat rontott a helyzetükön: az amúgy is alkalmatlannak mutatkozó figura a szabad demokrata szavazók és támogatók azon részét rebbenti el a párt körüli vizekről, amelyekre támaszkodniuk lehetne. Nem ideológiai okokból mennek, hanem azért, mert senki sem szeret vesztesekkel szövetkezni.
Ideológia: emlékezzünk, 1994-ben Kis János (máig meghatározó szabaddemokrata-stratéga) a szocialista hatalom jövendő jobboldali ellenzékeként határozta meg pártját. Leírjam-e, mi lett?
Kire, mire számítanak ma?
Vissza a képekhez! Kétlem, hogy az egykori szürkeállomány örömmel fogadja a plazás prolivicceket és a másodlagos frissességű jelszavakat. A MIÉP négy évvel ezelőtt sikerrel kérdezte: „Hol a pénz?”, most a „Hol a lé?” korszerűsítés ugyan mit ér? Értelmes kérdésekkel értelmes embereket lehetne megkeresni, de ez az alacsony nívójú kampány bizony alacsony nívójú emberekhez szól. Csakugyan: a közvélemény-kutatások arról vallanak, hogy az intellektuális törpepárt új támogatói a legképzetlenebbek közül toborzódnak. Nekik szólt a gatyaletolós poénkodás: ugyan nem értik, de vicces: szívesebben szavaznak egy csipkés bugyira, mint valamire, ami az agyukat mozgatná meg.

A kanászok
A másodlagos üzenet azonban szörnyű: gondoljunk bele! Ezek tényleg azt hiszik, hogy a magyarság szellemi teljesítményének csúcsa a bőgatya és a fütyülős barack. Azt hiszik, a prolitömeg olyan számos, hogy szavazataik besegíthetik őket a parlament menedékébe? Vagy talán abban bíznak, hogy az újonnan belépő szavazók ifjú tömegében ennyire számos a már elbutított, röfögő „fogyasztó”, s azok majd őket választják, mint akik a vályút legjobban töltik?
Ez ma a szabad demokrata üzenet. A Fidesz és a MIÉP démonizálása, a diktatúráról való vizionálás, a hagymázas félelem valójában a megsemmisülés sejtelme, a rettegés kivetülése. Pedig a magyar demokráciában egy nyíltan nemzetellenes pártnak is helye lehet. (Magyarságellenességük egyértelműen kiderült a kedvezménytörvény és a Benes-dekrétumok körüli vita idején. Nem érdemes beszélni róla.) Vagyunk olyan erősek, hogy elbírjuk ezt is. Kétségbeejtő, hogy múltam sötétkék árnyéka immár moslékszínekkel tarkállik. Tudom, még ma is, nem kevesen – tehetetlenségből vagy csodavárás okán – tagjai, támogatói a Szabad Demokraták Szövetségének. Itt az ideje, hogy letisztítsák magukat. A gatya ki van plakátolva, de a király meztelen: az a szövetség, amely egykor megalakult, nincsen többé. Kicsi kék foltocska a nemzet testén. Hamar elmúlik.