Meddig tarthat Ariel Saron ámokfutása?

Az izraeli tankok egyenes adásban ostromolják a palesztin városokat, feldúlják a menekülttáborokat, letartóztatják a palesztin minisztereket, fogva tartják magát a megválasztott elnököt, a Nobel-békedíjas Jasszer Arafatot is. A világot bejárják a II. világháború gettóit idéző képek. A különbség csupán az, hogy az összeterelt, rémült szemű, feltartott kézzel falhoz állítottak palesztinok, s az állig felfegyverzett vad tekintetű katonák pedig – mintha elfelejtették volna az oly sokszor hivatkozott, jó félszázaddal ezelőtti eseményeket – zsidók. Mindezt a terrorizmus elleni harc álságos jelszava mögé bújva teszi Ariel Saron, a véres kezű „héja”, felrúgva minden megállapodást. Pedig, mint arra ENSZ főtitkára, Kofi Annan is figyelmeztetett, a terrorizmus elleni fellépés jelszava nem menti fel Izraelt az alól, hogy tiszteletben tartsa a nemzetközi jogot és az ártatlan lakosság emberi jogait a palesztin területeken.
A korszerű technikával felszerelt állami terrorral elkeseredett kődobálók szegülnek szembe, az izraeli kávézókban s más forgalmas helyeken pedig szabadságharcos terroristák, öngyilkos palesztin merénylők robbantanak, ölik a békés civileket. Modern katonai kifejezéssel élve immár másfél éve, a második intifáda meghirdetése óta úgynevezett aszimmetrikus háború, klasszikusan gerillaháború folyik. A kétpólusú világ megszűnte után szokatlan, anakronisztikus izraeli fellépés a túlélő művész Arafatból élő mártírt, átlagos palesztinokból emberi bombákat, az Izraellel legalább hideg békét tartó arab államokból ellenséget csinál.
A világ rokonszenve a gyengébb felé fordul, Európában pedig egyre több helyen kapnak lángra a zsinagógák. Izrael durva fellépése ugyanis tápot ad az antiszemitizmusnak. Tel-Aviv ezzel valójában elárulja a zsidókat, akiket határain kívül nem – de már azokon belül is egyre kevésbé – tud megvédeni az utcasarkon leselkedő, a rámalláhi ámokfutással felszított gyűlölettől. A fegyveres fellépés nem más, mint a politika pótléka, s éppen így működik a háború logikája, vagy inkább logikátlansága. Gyűlölet feszül itt gyűlöletnek, vérbe borítva a tájat. A bosszúra bosszú felel, az erőszak erőszakot szül, amelyet ma már csak a békefenntartók megjelenése állíthatna le. Csatazaj, füst, romok. Egy XXI. századi háború képei. S miközben Izrael és a palesztinok harca vérbe borítja a Szentföldet, a közvetítésre egyedül képes Amerika következetlenül, bűnös módon hallgat.
A jelenlegi válság gyökerei több mint fél évszázadra, Izrael palesztinok kárára történt megalapításáig nyúlnak vissza. Azóta folytat Arafat népe terrorista eszközöket is felhasználó szabadságharcot saját önálló államáért, létéért, fennmaradásáért. Palesztinok generációi nőttek fel azóta menekülttáborokban, s úgy érzik, nincs mit veszteniük, így érthető módon radikalizálódott a megszállókkal szembeni ellenállásuk. Mesterségesen létrehozott államában Izrael sem érezte magát biztonságban soha, ezért miközben amerikai segítséggel egyre jobban felfegyverkezett és a térség messze legmodernebb, legerősebb hadseregével rendelkezik, stratégiai indíttatásból 1967-ben újabb területeket szerzett, amelyeket – saját szempontjából érthető módon – máig nem akar feladni. Jellemző, hogy az ENSZ mintegy másfél száz határozatát hagyta cinikusan figyelmen kívül, s nemzetközi szerződések sorát rúgta fel, így a megszállt területek kiürítését előíró oslói megállapodást is.
Teheti, mert nemcsak hadserege, de a világ immár egyedüli ura, az Egyesült Államok is ott áll mögötte. Ezek a tények azonban igencsak megkérdőjelezik azt a gyakran hangoztatott minősítést, hogy ez az ország a térség egyetlen demokráciája. Az erő, a mégoly felszerelt hadsereg sem garantálhatja azonban a biztonságot egy hazájáért küzdő, elszánt néppel szemben. Erre az igazságra jött rá kénytelen-kelletlen a nyolcvanas években a sokáig szintén az egyenruha bűvöletében élő Rabin is, és az ő politikája vezetett aztán a tárgyalásokhoz, hozta meg először a közeledést a két nép között. A zsidó szélsőségesek azonban – akiknek már lételemükké vált a háború – megelégelték az engedményeket, a kedélyek lecsillapodását, és megölték Rabint. A béketárgyalások azonban tovább folytak, s Clinton védnöksége alatt Arafat utasította el azt a tervet, amely egy izraeli utakkal, ellenőrző pontokkal szétszabdalt, életképtelen palesztin államot ajánlott volna. A minap pedig Saron vetette el a szaúdi rendezési elképzeléseket, amely Izrael elismerését és normális kapcsolatokat ígér, ha a zsidó állam teljes mértékben kivonul az 1967-ben elfoglalt területekről, elfogadja a palesztin állam létrejöttét Kelet-Jeruzsálemmel mint fővárossal, és tárgyalásos megoldás születik a menekültek problémájára. Történelmi előrelépés azonban, hogy immár önálló államról van szó, és Bush is elfogadja, hogy a fél évszázados vitának egy életképes palesztin állam létrejöttével kell végződnie. A dolog buktatója azonban, hogy a két állam a geostratégiai adottságok miatt valójában csak egymás kárára lehet életképes.
Nem így gondolja azonban mindezt templomhegyi zarándoklatával a második intifádát kiprovokáló, Izrael valamennyi háborúját megjárt Saron, aki kezdetektől ismét a katonai megoldás híve volt, és a mostani események sajnos csak igazolják a megválasztásakor érzett aggodalmat. A nem véletlenül „Buldózernek” nevezett izraeli kormányfő olyan katonai kalandba kezdett, amely – mint a szakírók megjegyzik – zavaróan emlékeztet a húsz évvel ezelőtti libanoni inváziójára. A Financial Times a katonai erő elkeseredett, céltalan fitogtatásának nevezi Saron „terrorizmus elleni háború” címen futó stratégiáját. Mint a kommentátor aláhúzza, több mint egy évvel ezelőtti megválasztása óta a kormányfő rendületlenül olyan katonai stratégiát folytat, amellyel aláássa a Palesztin Hatóság tekintélyét, közben pedig azt követeli a palesztin vezetéstől, hogy sújtson le a szélsőségesekre. Ennek következménye azonban csak a további radikalizálódás, a véres támadások folytatódása lehet. Saron érezhetően a palesztin kérdés „végső megoldása”, benne Arafat likvidálása vagy legalábbis elszigetelése mellett döntött, s e terve végrehajtásában csakis Amerika fejcsóválása tartja vissza. A pisztoly csövét azonban folyamatosan a palesztin vezető fejéhez tartja, s úgy tűnik, hogy mintha a vele hasonszőrű szélsőségesekkel, így a Hamásszal szívesebben tárgyalna. Arafat semlegesítése vagy száműzetésbe kényszerítése után azonban csakis egy nálánál hajthatatlanabb vezető kerülhet a palesztin mozgalom élére, akivel még kevésbé lenne elképzelhető a megegyezés. Saronnak és a háborúk által legitimált követőinek azonban éppen egy ilyen emberre van szükségük, a másik alternatíva ugyanis az önálló, független palesztin állam elismerése. Ennek az egyre véresebb fejezeteket ígérő forgatókönyvnek belülről csak a még több szenvedés vethet véget. A biztonságot ígérő Saron ellen ugyanis csak a helyzet teljes elviselhetetlenné válása fordíthatja választóit, amelynek előjele lehet Simon Peresz kilépése a koalícióból.
Ez azonban még kissé odább van, s a helyzet normalizálásában addig s azután is az Egyesült Államoké a kulcsszerep. Még akkor is, ha Washington ezt most mintha nem igazán akarná tudomásul venni. Bush ma az egyetlen vezető, aki képes lenne fordítani a dolgok menetén. Amerika közel-keleti politikája azonban finoman szólva is következetlen. Azt hiszem, egyetérthetünk a Libération elemzőjével, aki szerint az amerikai elnök hol egyoldalúnak mutatkozik, hol távolságtartó, az esetek egy részében pedig egyszerűen tehetetlen. Nem akar vagy nem képes dönteni a két fél által tálalt ellentétes irányú választási lehetőségek közül. Az eredmény pedig egyfelől szakítás a Clinton-féle kötelezettségvállalás módszerével, másrészt pedig a Biztonsági Tanács határozatainak megszavazása, a palesztin állam létrehozása melletti kiállás dacára feltétel nélküli felsorakozás – bár ebben némi elmozdulás mintha már lenne – az izraeli miniszterelnök politikájához. Ez utóbbi nem túl meglepő, az amerikai külpolitika mozgásterét hagyományosan behatárolja – mint azt egy ismert könyv címében is jelzi – „szenvedélyes kötődése Izraelhez”. Bushnak azonban felül kellene emelkednie egyszer mindezen – így például most Arafathoz is el kellene küldenie Powellt –, még ha ez elődeinek sem nagyon sikerült, mert a jelenlegi politika folytatódása – mint arra már Cheney alelnök sikertelen közel-keleti körútja is figyelmeztetett – könnyen tönkreteheti a terrorizmus elleni harc eddigi eredményeit. Az Arafatot folyamatosan terroristának bélyegző „héjákkal”, Rumsfelddel, Wolfowitzcal szemben talán inkább a ma a térségben tárgyalásokat kezdő, „galambnak” számító Powellre kellene hallgatnia. A követendő út ugyanis az lenne, amit a külügyminiszter stratégiai tanácsadója kijelölt. Mint Richard Haass fogalmazott, „ha egy kormány a saját állampolgárait gyilkolja, vagy bármilyen módon támogatja a terrorizmust, elveszíti a jogát arra, hogy a területe felett korlátlan szuverenitást gyakoroljon. Ilyen esetben más kormányok, így az Egyesült Államok is, felhatalmazva érezhetik magukat a beavatkozásra”. Mint ahogy hasonló esetben ugye Amerika is beavatkozott – még ha némi késéssel is – a Balkánon vagy legutóbb Afganisztánban. Az Egyesült Államok tehát más időszakokban, más helyszíneken következetesen elkötelezettje volt annak, hogy a konfliktusokat nemzetközi ütközőerőkkel hűtse le, s a Közel-Keleten most éppen erre lenne szükség. Ha azonban már a világért érzett felelősség nem szólal meg benne – a terrorizmus ellen persze következetesen fel kellene lépnie, ha az állami is, mint Izraelben –, akkor legalább saját érdekeit szem előtt tarthatná Amerika! Arafat és Saron Oszama bin Laden terroristáinál is jobban megkérdőjelezhetik például a hatalmát, bebizonyíthatják, hogy nem képes fogást találni egy olyan válságon, amely napról napra ellenőrizhetetlenebbé válik. Az olajfegyver egyelőre sikertelen megvillantása is óvatosságra inthetné Washingtont, amely nem hunyhatja be szemét az Amerika-barát arab rezsimekben éppen e közel-keleti politika miatt növekvő feszültség felett sem. Bushnak figyelnie kell az esetleges Irak elleni háború, az ehhez elengedhetetlen térségbeli nyugalom és az arab koalíció biztosítása miatt is. Ezekben a hónapokban pedig egy Szaddám elleni koalíció helyett inkább egy Amerikával szembeni formálódik. Bushnak tehát döntenie kell: vagy szakít az eddigi egyoldalú térségbeli politikával, és ennek első lépéseként ha megkésve is, de megállítja Saron ámokfutását, vagy a már említett szenvedélyes kötődés miatt az erőszak túszává vált térség az ő lábára is súlyos béklyókat rak.