A bűnüldözés legfájóbb kihívása

Miután a hidegháború végét követő évek folyamán hasztalan próbálkozások egész során át sem tudtuk meghatározni az újonnan kialakult nemzetközi környezetet, amelyben államaink mozognak, most úgy tűnik, sajnos egy lépéssel közelebb jutottunk a várva várt formula felvázolásának lehetőségéhez. A sorozat részei nemcsak a modern történelem legdrámaibb, szeptember 11-i terrortámadása, hanem a koszovói és Preszevó-völgyi erőszakcselekmények, az előző, MSZP-kormány idején elkövetett budapesti robbantások, s a Móron most végrehajtott gyilkosságok, amelyek egyaránt kioltották a bank dolgozóinak és ügyfeleinek életét. E legutóbbi fenyegetések természete merőben újszerű, kapcsolódásaik szokatlanok, hagyományos módszerekkel osztályozhatatlanok, a jelenség tehát arra kényszerítheti Magyarországot és szövetségeseit, hogy a jövőben megfontolás tárgyává tegyék a nemzetbiztonság kezelésének gyökeres reformját.

A hírszerzők hatékonysága
A régmúltban, még mielőtt állandósult a hidegháború mindent áthatóan kétpólusú világa, Európa fejlődő liberális demokráciái, később a többi államok által átvett modellt állítottak fel nemzeteik és kormányaik megóvására. A formula első tényezője volt az állandó hadsereg megszervezése és fenntartása a területi integritás megőrzésének céljából. Valamely szomszédos államból eredő agresszió esetén az egyenruhás haderők feladata volt ennek elhárítása vagy – kellő túlerő esetén – leverése, hatásainak visszairányítása. Ha fennállt a támadó túlereje, ismétlődő visszaütések hevessége és ereje fokozatosan még mindig elérhette, hogy az ellenség végül belátta, célkitűzéseinek megvalósítása túlzott anyagi és véráldozatot követel. Azért, hogy egy hadsereg hatékony műveletekre folyamatos készenlétben álljon, és hogy az állam idejében tudomást szerezhessen esetleges ellenséges készülődésről a szomszédos országban, a második feladat lett a háttér-információ szüntelen gyűjtése. A katonák azonban stratégiai feladatokra és harcra termettek, s nem szükségszerűen alkalmasak a politikai döntéshozatali körökbe történő behatolásra, így hát a két feladatkört megosztották, úgyhogy korunkban már minden állam rendelkezik polgári és katonai hírszerző szervvel. Végül, bár legsürgetőbben, felmerült a belső stabilitás és a törvények betartásának kérdésköre. E téren a fenyegetés kétrétűnek bizonyult. Egyrészt szembe kellett nézni az ellenséges hírszerzők, ügynökök és szabotőrök tevékenységével, másrészt biztosítani kellett, hogy az állampolgárok olyan országban élhessenek, ahol szavatolt a magántulajdon és az alkotmányba foglalt jogok védelme. A két különféle feladat ellátására fejlesztették ki az államok elhárítási ügynökségeiket, valamint az egyenruhás és civil rendőri erőket.
A két világháború korszakában és az elhúzódó hidegháború évtizedei folyamán Európa országai és az USA egyszerűen megerősítették és beágyazták az államszerkezetbe megosztott katonai, rendőri, hírszerző és elhárító szerveiket. A formula többnyire működőképesnek bizonyult, és megfelelt a szándékoknak. A polgári rendet és jogállamiságot garantálta a rendőrség, a nemzetbiztonsági szolgálatok távol tartották az ellenséget, miközben megpróbálták felderíteni kapacitását és célkitűzéseit, míg a szabad világ haderői a NATO-ba egyesítették forrásaikat, hogy a Szovjetuniótól eredő ideológiai és katonai fenyegetésekkel szemben a lehető legmeggyőzőbbnek tűnő elhárító tényezőt képezzenek. Valójában kudarcot csak olyan esetben vallottak, amikor az ellenfél hírszerzői hatékonyabb munkát végeztek, mint a nyugati szolgálatok, és sikerrel hatoltak be nemzetbiztonsági elemek közé, valamint politikai körökbe. Mindeközben is világos volt azonban, melyik ügynökség hatáskörébe tartozott az ellenség kémeinek nyomon követése, leleplezése.

Katonai természetű fenyegetés
Mára viszont azok a tényezők, amelyek valaha meghatározták az említett küldetések, jogosultságok és felelősségek közötti választóvonalakat, vagy teljességgel eltűntek, vagy a felismerhetetlenségig átalakultak. Fennáll ez nemcsak belföldi, hanem nemzetközi vonatkozásban is. A régen beágyazott szerkezet későbbi átrendezésének és megzavarásának beszédes illusztrációját nyújtotta az a mód, ahogyan a NATO reagált szeptember 11. tragikus eseményeire. Amikor a washingtoni szerződés eredeti 14 pontját az alapító tagok megírták, magva, az ötödik cikkely – „egy mindenkiért, mindenki egyért” – tömör mondanivalója nagyon is meghatározott forgatókönyvre vonatkozott. A képzelt helyzetben egy, a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tagállamai által európai szövetségesek ellen irányuló támadás zajlott főként Nyugat-Németország területén, azaz olyan külső agresszió, amelyben az ötödik cikkely alapján garantált lett volna az USA segítő közbelépése bajba jutott európai szövetségesei oldalán. Végül is a NATO megnyerte a hidegháborút anélkül, hogy egyetlen puskalövés eldördült volna, s a farkasszemet nézve eltöltött négy évtized folyamán az ötödik cikkely soha nem lépett hatályba. Ez csak szeptember 11. eseményeit követően, jóval a Varsói Szerződés felbontása és a Szovjetunió összeomlása után következett be. Ironikus módon pedig a forgatókönyv résztvevőire fordított szerep hárult: a támadást az USA szenvedte el, s a nem állami tettesek nem katonai módszereket alkalmaztak. Az eredeti NATO-koncepcióra felfordult világ virradt.
Az új meghatározások, a biztonságpolitikába injekciózott káosz nem csak nemzetközi szinten érvényesül. Mert ha például a móri kivégző pár – szándékosan alkalmazom ezt a megjelölést – egyike vagy mindkettő külföldi állampolgárnak bizonyul, esetleg fegyveres erők volt tagjaként, akkor Magyarország is új küszöböt lépett most át. A kezdeti bizonyítékok pedig elég határozottan ebbe az irányba mutatnak. Első közülük az a pontosság, amellyel az elkövetők fegyvereiket alkalmazták, minthogy minden jel bizonyos speciális fegyverek használatának terén szerzett alapos gyakorlottságról tanúskodik. Amerikai profi rendőrök fegyverhasználati statisztikája felfedi, hogy az ottani tisztek nyílt tűzharcban szolgálati fegyverrel elért találati hányadosa 25 százalékos. A móri gyilkosok kevesebb mint ötven lövedékkel elért találatainak száma meghaladta a negyvenet. S mindezt géppisztollyal érték el, amelynek kontrollja, kezelése keményebb, mint a rendőrség által viselt maroklőfegyverek. Másodsorban a fenti következtetésekre mutat az a hűvös higgadtság, amivel a gyilkosok elhagyták a helyszínt, hihetően tetettve, hogy a bank műszaki okokból bezárt. Nagyfokú önuralmuk olyan egyének tulajdonsága, akik drámai stresszhelyzetekben edződtek; harcot átélt veteránoké. Végül pedig, több mint két hét elteltével, s a 25 millió forintos nyomravezetői díj kitűzése ellenére sem vett még világos irányt a rendőri nyomozás, bár köztudott, hogy az országos hajtóvadászatok nagyon is nem kedvelt zavart jelentenek az alvilág számára, úgyhogy ilyen tetemes összeg árán akad olyan tagja, aki feladja ismerősét. Úgy tűnik tehát, hogy tanúi vagyunk olyan külföldről eredő új fenyegetés kibontakozásának, amelyre a hagyományos munkamegosztás és ismert eszközei nem nyújtanak kellő reagálást. Minthogy első látásra a bűntett bankrablás jellegű, a nyomozás és az elkövetők elfogása a rendőrség feladata. Nincs azonban olyan rendőri erő, amelynek hatásköre kiterjed nemzetközi, valószínűleg katonai természetű fenyegetés felgöngyölítésére, s a források határai sem engedik meg az ilyen tevékenységet. Még akkor is igaz ez, ha bevethetők olyan szervezetek, mint az Interpol és az Europol. Ez a két, valaha rivális intézmény, igen ritkán, mondhatni egyáltalán nem foglalkozik nemzetközi bűnözők utáni aktív nyomozással, vagy ezek üldözésével, hanem csupán információtovábbító szolgálattal. Egyszerűen nincsenek feljogosítva arra, hogy katonai jellegű vagy kapcsolódású fenyegetések ügyében eljárjanak. Mit tehetünk hát? Amennyiben egyik vagy mindkét gyilkos külföldi állampolgárnak, esetleg katonai hátterű személynek bizonyul, a magyar kormány be kell hogy lássa, talán nem egyszeri eseménnyel, hanem a fenyegetés jelenségével áll szemben. Magyarország jelenleg határozottan sikeres és prosperáló állam. Közvetlen szomszédja azonban egy olyan országnak, amelyben évtizedeken át zajlott hivatásos és nem hivatásos katonák nagyarányú oktatása, kiképzése. Olyan egyéneké, akik lebonyolították a Szlobodan Milosevics által vezényelt népirtást, akik férfiak, nők és gyermekek gyakorlott gyilkosai, s akik közül többen mostanság munkanélküliként élik világukat.

A veszélyeztetettség fokozatai
Jómagam tehát azt javaslom, Magyarország vegye komolyan fontolóra olyan különleges egységek szervezésének lehetőségét, mint amilyeneket például a 80-as években vetettek be az IRA ellen. Az igen rátermett, katonai felkészültségű és nemzetközi kapcsolatokra támaszkodó ír gerillák ellen harcoló brit alakulatokban részt vettek a különleges egységek, a rendőrség és a hírszerző szolgálatok tagjai, akiknek sikerült is kinyomozniuk és semlegesíteniük a legvéresebb terrorcselekmények elkövetőit. Hasonló lépés révén talán Magyarország is képes volna elejét venni a Móron történt dráma megismétlődésének. Másrészt pedig, minthogy az új fenyegetések nemzetközi szinten is problémát okoznak, Magyarország felhívást intézhetne világszerte teendő hasonló kezdeményezések érdekében. A szükség egyértelmű. Bár az Amerika elleni terrortámadások életre hívták az ötödik cikkelyt a szövetségesek körében, az eseményeket követő afganisztáni, Fülöp-szigeteki és grúziai műveletek mégsem voltak hivatalos NATO-küldetések. Ennek talán az az oka, hogy míg a szervezet munkatársai közt számos Oroszország-szakértőt találunk, addig nem vonatkozik ez a terrorizmus elleni küzdelem, a szervezett bűnözés és a narkóterrorizmus területére. Mindeközben az újszerű, nem hagyományosan katonai jellegű fenyegetésekkel máris szemben találjuk magunkat, így hát itt az ideje, hogy természetüket tükröző, veszélyességükhöz mérhető reagálás legyen válaszunk, újonnan képzett védelmezők révén.

A szerző az Euroatlanti Integráció és Demokrácia Központ igazgatója