Századunkban a fenntartható fejlődést, az életminőséget javító, tudás- és emberközpontú földpolitika értékválasztásával a neoliberális földpiactan intézényi rendje áll szemben, amely a tőketulajdon elsajátítási monopóliumának és profitszerző érdekeinek szolgájává zülleszti a birtokpolitikát. Ez a haszonelvűségen túl nem tud felmutatni semmilyen társadalmi értéket. Cél- és eszközracionalitása így szükségképp diktatórikus: az államot tulajdonosként és hatóságként azért száműzné a földviszonyokból, hogy a köz érdekében senki ne korlátozhassa a szűk hatalmi elit utralmát.
A magyar föld sorsát 1989 óta a neoliberális birtokpolitika formálja, amely az államszocialista nagyüzemet a bérmunkára épülő, tőkés nagybirtokkal kívánja felváltani. Ezért sikkadt el a polgári demokratikus földreform, amely a földjüktől megfosztott károsultakat és a föld nélküli agrártermelőket juttatta volna a személyes munkájukon alapuló, működő földtulajdonhoz. Ehelyett a részleges kárpótlás az eredeti tőkefelhalmozás haszonélvezőit tette földtulajdonossá, miközben – állás- és vagyonvesztés miatt – tíz év alatt a főfoglalkozású termelők 85 százaléka kényszerült a mezőgazdaság elhagyására. Az agrárvilág földprivatizáció ürügyén végrehajtott pusztítása történetileg az angol középkor hírhedt „birtoktisztításával” rokonítható, amely a parasztságot földönfutóvá tette.
Az ideológia a földviszonyaink ellen folytatott neoliberális háború célját és az értékalapú birtokpolitika elvetését azzal a félrevezetéssel leplezte, hogy mindez a piacgazdaságra való áttérés szükségszerű következménye. Áldozatok nélkül – úgymond – nincs győzelem. A földmagántulajdon jogállami megteremtése viszont – mint modernitási vívmány – mindenkit kárpótol majd a veszteségekért.
A közérdek-felismerés és a tisztánlátó közgondolkodás leszerelésére azonban az uniós integráció célképzete lett a legalkalmasabb. Az Európai Unió tizenöt tagállamának mezőgazdasági modellje, a családi gazdaság szakembert és laikust egyaránt arról győzhetett meg, hogy a polgárosodásnak olyan élő értékmintája ez, amelyet nekünk is követnünk kell, ez csatlakozásunk, így a társadalmi haladás döntő feltétele.
A hamis várakozásokkal és téveszmékkel szemben a nyers valóság az, hogy az unió birtokpolitikáját a hayeki neoliberális földpiactan uralja. Emiatt Kelet-Európától – tőlünk is – megtagadja a családi gazdaság modelljét. Helyette – a nemzetközi tőke szabad áramlása mint uniós vívmány érvényesítésével – az iparszerűen termelő, nagyhatékonyságú, olcsó bérmunkára épülő, földtulajdoni monopóliumot élvező nagybirtokrendszert kívánja uralomhoz juttatni.
Az unió bizottsága már 1995-ben (a madridi csúcstalálkozón előterjesztett mezőgazdasági stratégiai tanulmányban) a családi gazdaságok fejlesztése helyett arra sürgette a tagjelölteket, hogy földtulajdonjogot adjanak a jogi személyeknek és támogassák a külföldi tőke befektetéseit. A Világbank 1999 áprilisi földpolitikai „forgatókönyve” előírta számunkra, hogy „földtulajdonjogot kell biztosítani a jogi személyeknek, a külföldi állampolgároknak, és meg kell szüntetni a földtulajdonszerzés birtokmaximumát”. A Római Szerződés (EUSZ) 295. cikke korábban szavatolta, hogy a közösségi jog nem szólhat bele a tagállam tulajdoni rendjébe, tehát a földtulajdon és a földhasználat szabályozásába sem. Ma viszont az EUSZ 56. cikke azt garantálja, hogy a tagállamnak nem lehet önrendelkezése a földpiac rendezésében, mert azt a szabad tőkeáramlás – mint legfontosabb közösségi vívmány – igényei szabják meg. E cikk alapján „a tanács a tőkeáramlás szabadságának lehető legnagyobb kiterjesztése körében az EUSZ egyéb fejezeteinek a figyelembe vétele nélkül jár el”. Ezzel megszűnt a tagállami szuverenitás a földviszonyokban. Ráadásul a tagállamnak az uniós illetőségű külföldiek földjogi státusát nem elég a nemzeti elbánás szerint biztosítania, hanem a zavartalan tőkeáramoltatást a nemzetközi kiváltság mércéje szerint (a saját állampolgáraira irányadó rendezésénél is kedvezőbb feltételekkel) kell fenntartania. Az úgynevezett „nizzai büntetés” pedig, mint az EUSZ 7. cikke, a tagállamot fenyegető súlyos szankciókkal (teljes jogfosztás, a támogatásokból történő kizárás stb.) feltétlen érvényt szerez az uniós vívmányoknak, köztük a korlátlanul szabad, „államtalanított” földpiac követelményének.
Nagybirtokkal Európába? Néhány éve a közösségi jog és piacszabályozás alapján még e kérdésfeltevés is abszurdnak tűnt. Az Európai Unió 1999-ben kimunkált előretekintési programja viszont az ésszerű szakosodás címén a tőkés nagybirtokrendszer meghatározó súlyát szánja Kelet-Európának, így Magyarországnak is. Eszerint Észak-Európában csak a táj- és biogazdálkodást, az üdülési funkciót célszerű fenntartani. Az unió déli övezeteiben a speciális termesztési kultúrák megőrzése kívánatos. Kelet-Európában pedig a mezőgazdasági alapanyag, a tömegtermékek hatékony nagyüzemi előállítására kell összpontosítani. A globális tőkemozgás szempontjából ez csakugyan célracionális igény. Az unió gabona-, hús- és tejágazata ugyanis a WTO szorításában (a szabad piacnyitást kikényszerítő s az agrártámogatásokat felszámoló diktátuma mellett), illetve az ökológiai katasztrófával fenyegető környezetterhelés miatt már képtelen megőrizni világpiaci versenyképességét. A gyökeres megújulás, továbbá a transzgenetikus növénytermesztés és a hormonkezelt állatok tenyésztése – mint legjövedelmezőbb üzletág – új életteret követel. Nem az erre alkalmatlan családi gazdaságot, hanem iparszerű termelési rendszert: egységes nagyüzemi technológiát, az üzemméret korlátlan bővíthetőségét, az üzem tevékenységi körének, székhelyének rugalmas változtathatóságát. A „kemény kemizálással”, kevés munkással művelt, nagytáblás földhasználat hatékonysági feltétele, hogy az állam ne avatkozzék be a földvédelembe, tulajdonosi rendelkezéstől függjön a földművelésből kivonása s a művelési ágváltás. Az óriáscégek (talajzsigerlő és környezetpusztító) gazdálkodása csak úgy lehet jövedelmező, ha olcsó és közjogilag védtelen bérmunkástömeg áll rendelkezésükre. (Mint amilyen az uniós átlagnál 60-80 százalékkal olcsóbb kelet-európai munkaerő.) Külön adottságunk, hogy a magyar birtokszerkezetet a bérmunkát alkalmazó nagyüzem nemzetközileg is páratlan túlsúlya uralja, amely – Dobos Károly szerint – csak a gyarmatokra jellemző.
Mi állhatja még útját a tőkés nagybirtok megszilárdulásának? A jelképes ellenállást eddig a gazdálkodó jogi személyek földtulajdonszerzési tilalma jelentette, ami a szövetkezeteket és a társaságokat földhaszonbérletre szorította. Az EUSZ 56. cikke és a luxemburgi megállapodás az „agrármodernizációnak” ezt az utolsó fékjét is kiiktatta: legkésőbb uniós tagságunk hetedik éve után biztosítanunk kell a bel- és külföldi jogi személyek földtulajdonát. Mindez összhangban áll az EU – a genti Alkotmányozó Konvent által érvényesítendő – új államszervezeti alapelvével, amely a tagállami szuverenitást egészében alárendeli a politikai uniónak. Eszerint az államszövetség (vagy szövetségi államok, tudniillik az Európai Egyesült Államok) jogrendjében a tagállam területe nem lehet tárgya az állam gazdasági önrendelkezésének, hanem – mint földtőke – a korlátlan tőkehasznosítás érdekeinek van alárendelve. A földpolitika égboltján a várható időjáráshoz képest csak percnyi felhőjáték az a pártpolitikai csatározás, amit a Nemzeti Földalap családi gazdálkodók javára tervezett földeladása kelt. Olyan ez, mintha a derült, szép időt bizonygatnánk, bár jól tudjuk, hogy a pusztító orkán már elindult, elkerülhetetlenül, óramű pontossággal ideér, és az útjából mindent félresöpör. Földviszonyainkban a globalizmus áradata ez, amelynek hatásait csak egy értékalapú birtokpolitika és a legszélesebb nemzeti összefogás mérsékelhetné. Csakhogy ennek az önvédelemnek mindkét pillére hiányzik. Az Orbán–kormány felismerte, hogy a liberális földpiacnyitás brüsszeli diktátumát a családi gazdaságok fejlesztése némiképp ellensúlyozhatja, ha a hét évi átmenet elég az áttöréshez. A fordulatot azonban nem csak a kormányváltás kérdőjelezi meg. A földtörvény ma is a korlátlan üzemméretet, s ezzel a nagybirtokrendszert szolgálja. A nagyüzemi földlekötés túlsúlyát még új kiváltság is növeli: a 2500 hektár földhaszonbérleti maximumban – az egyéb jogcímeken túl – az a terület sem számítható be, amit e szektornak – akár 50 évre – a Nemzeti Földalap juttat.
Az MSZP és az SZDSZ a nagyüzem földtulajdoni monopóliumának megteremtését régóta szorgalmazza. E törekvés rejlik amögött is, hogy meg kívánják gátolni a földalap családi gazdálkodókat erősítő földjuttatásait. 2002-től az uniós állampolgárok és cégek olyan elbánásban részesülnek nálunk, amely lehetőséegt nyújt – többek közt – az ingatlanügynöki tevékenységre és a privatizált állami vagyont érintő jogszerzésre. (Tulajdon, használat, kezelés.) Az állami gazdasági utódszervek magántulajdonba adásánál ez lehetővé teszi a külföldi tőke legális tulajdonszerzését – a termőföld kivételével. Másrészt a luxemburgi megállapodás nem zárja ki, hogy a magyar fél – versenyképesség okán vagy bármely indokkal – még a hét év átmenet előtt bármikor megadja a földtulajdont a jogi személyeknek. Ilyen helyzetben a polgári összefogásra vár a kitörés lehetőségének megragadása. El kell érni, hogy a magyar földkérdés ne válhassék koalíciós pártprogrammá, hanem a politikai döntéshozó nemzeti közügyként kezelje azt, sorsáról pedig ne döntsön társadalmi közmegegyezés nélkül.
Csak ezzel nyílhat esély az értékalapú birtokpolitika visszaszerzésére, amely a tőke profitérdekei helyett az ökoszociális mezőgazdasággal a helyi közösségek megmaradását, s az egész társadalom életminőségét szolgálhatja.
A szerző az MTA doktora, tudományos tanácsadó
origo.hu
Brüsszel meg akarja menteni Magyar Pétert a lopási botrányában
