A visszafogottság megbosszulta magát

Nem kell hozzá interjú Kokóval, hogy megállapítsuk: glaszékesztyűben nehéz bokszolni. A polgári kormány legjobb erői ismét ellenzékben lesznek. Nem lesz nekik ismeretlen a szerepkör, mert a törvényes hatalom birtokában is olyan egységesnek, határozottnak és megbonthatatlannak kellett lenniük, mintha ellenzékben lettek volna. Naponta ezer támadást, rágalmat és gyalázkodást kellett elviselniük, dolgozni és harcolni egyszerre kényszerültek. A média kilencven százaléka keményen ellenük volt, és legyünk őszinték, nem kaptak valódi legitimációt az értelmiségi elitnek még a szimpatizáns rétegeitől sem.
Szlogenné kényszerültek tenni saját hiányosságukat: a tett az első, a szó a második, mondták. Senki ne feltételezze róluk, hogy nem tudták: a kimondott szónak ott kellene lennie a tett mellett, a tett közvetlen szomszédságában. Hogy gőgösek lettek volna, azt én kétségbe vonom. Inkább magányosak voltak. Akit magányos harcba hív a sors, az bizony megkeményedik. A mítoszt, amely állítólagos gőgjükről szólt, a baloldal teremtette. Akik e mítoszteremtéshez asszisztáltak, azok jól tudták: e mítosz védőernyője alá oda lehetett vonni a magyar értelmiség azon részét is, amely ugyan nem kívánta a baloldal győzelmét, azonban a Kádár-rendszer alatt megkötött alkuk miatti sérülékenység sebeit mégis nagyon sokaknak jobb volt ennek az ernyőnek az árnyékában tartani.
A Kossuth-díjas költő a kampány leghevesebb napjaiban azt nyilatkozta, hogy ő ugyan kapott Kossuth-díjat a Fidesz-kormánytól, de két évvel korábban ugyanettől a kormánytól nem kapta meg a Kossuth-díjat. Ezt a megnyilatkozást lehet mulatságosnak tartani, lehet rá legyinteni, és lehet szimptomatikusnak venni. De mindenekelőtt érdemes mellé tenni ennek az alapállásnak a „népi” változatát. Az a paradigmatikus történet pedig így szól: Beregben megkérdeztek egy férfit, miért az MSZP-re szavaz, hiszen az Orbán-kormány felépítette a vadonatúj házát. Az igaz, de nézze csak meg, rossz a lefolyó, mondta az ember.
Erő és erőtlenség az Orbán-kormány kommunikációjában – elemzésre méltó módon – szükségképpen keveredett. Néha, valljuk be, a lehető legszerencsétlenebb módon vegyült. Kommunikációs hiányokkal küszködtek, maguk előtt is eltitkolták, milyen mértékben. Azt hihették, ma már sehol nincs az a szolidaritás, amely ráadásul az elit megnyilvánulása volt, s amelyet a rendszerváltozás előtt egy nagy közös cél össze tudott hozni – például az írószövetségben, azon belül a JAK 80-as években betöltött, igen progresszív szerepében, például a rendszerváltó pártok és pártkezdemények közösnevező-keresésében. A Janus-arcú rendszerváltozás után a kormányváltások puszta ténye finnyássá tette – nem alaptalanul – az alkotó elitet, amely visszavonulásával fejezte ki, hogy senki ne várjon tőle négyévenkénti szolidaritást. Közben persze fölkerült a gramofonra a régi lemez a hatalom „piszkosságáról”, a hatalom közelébe kerülés tűzveszélyességéről, s még ebből az elitből is csak nagyon-nagyon kevesek tudták, hogy ez a nóta recsegő bakelitlemezről lett CD-re átmásolva, modern technikákkal a háttérzajokat eltüntették, ám a nóta a régi, és a célja is réges-régi: az elit depolitizálása.
Így aztán alig-alig derülhetett ki, hogy ez a hatalom megerősítésre, legitimációra szorult volna, nyíltszívű védelemre szorult volna az elit értelmiség részéről. Egy biztos: sértett liberálisok és másképp sértett nemzetiek jelentős csoportjai fogadták el a passzív szerepet. A hatalomból kiszorultság furcsa módon a közös nevező látszatát kölcsönözte nekik, amelynek látszat volta sajnos csak a Kossuth téri demonstrációban derült ki – ám reméljük, egyszer s mindenkorra.
A Fidesz mindeközben magányos maradt. Volt dolga elég, így aztán nem nagyon kereste az elit értelmiség mozdítható köreit. Egy friss erejű hatalom és egy régi sérelmeire jól emlékező elit értelmiség ennek következtében a csalódott szerelmesekhez hasonlóan várta egy darabig a másik fél közeledését, majd minden látványosság nélkül, mintegy a háttérben, mindkettő lemondott a lehetséges szövetségről.
Hogy mindez miért így történt, arra is meg kell találni a választ a következő években. Egy biztos: íróktól nem lehet elvárni, hogy publikációs lehetőségeiket odadobják, a művészeknek terep kell ahhoz, hogy kibontakoztassák képességeiket. De tudni kell róluk: ennél többet is odadobnak, ha megmozdul bennük a lélek. Azonban nem azzal kell kezdeni, hogy ők dobják oda, amijük van. Malgot István a Magyar Nemzetben publikált cikkében jól látja, hogy a művészértelmiség egy országban mindenekelőtt adottság. Ez azt is jelenti, hogy külön kezelendők, s némi alázattal. Erre még az enyhültebb diktatúra korszakában is rájöttek a kultúra felelősei. Sokakért harcoltak, nemcsak Illyésért, másokért is. És nem „jóságból”, hanem ennél jóval pragmatikusabb okokból, részben meg is szerezték őket maguknak. Ez az ő ügyességük, a helyzet felismerése volt.
De ami az első forduló után történt Magyarországon, az pártállástól függetlenül mindenképpen hatalmas tanulságot jelent mindenkinek, aki ebben az országban tenni akar valamit, és nem csak önmagáért. Kétmillióan voltunk tanúi annak, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére a rendszerváltó lelkesedés létező erő. Ez a kormány, ha lett volna még négy éve, nem kerülhette volna meg az értelmiségi elittel való kapcsolatának kérdéseit. Most már azonban nem kerülheti meg az elit sem az önmagának felteendő kérdéseket.
Fentiek ellenére a Kossuth téren mégis összejött az az erő, amelyet bár tetteivel megszólított, ezt a tényt csak későn tudta nyilvánvalóvá tenni a Fidesz-kormány. De vajon tényleg későn történt ez – vagy éppen időben? Próbáljuk meg megérteni: a Fidesznek alapélménye a kemény magárahagyottság és magárautaltság. Ezt tapasztalták meg a Kádár-rezsim alkonyán, megalakulásukkor. Ezt érezték a bőrükön akkor, amikor útjaik leváltak az SZDSZ-ről, s hirtelen kizuhantak a média becéző, meleg fészkéből. S harmadszor akkor kellett ezzel a magukra utaltsággal keményen szembenézniük, amikor a 1994-es választások alkalmával fölmérték, mekkora kárt tett, ha soraikban nem is, de népszerűségükben annál inkább a média látványos elpártolása.
Mert az SZDSZ-gyámságtól ugyan megszabadultak, de a gyámok magukkal vitték a suhogó szoknyájú média becéző szavait is. (De ne ragadjunk le a Fidesznél: Dávid Ibolyát kell megkérdezni arról, mikor írtak az újságírók az ő európai stílusáról és elegáns kosztümjéről, és mikor vádolták meg rút politikai riszálással, hajába akadt, európai frizuráját elrontó háromszín szalagról, kosztümről akkor már egy szó se esett.) A magunkra utaltság nagy erőforrás, de a magunkra hagyottság jeges szele megcserzi az arcot. Nem volnék meglepődve, ha kiderülne, a fideszesek láthatatlan fogadalmat tettek még valamikor 1994-ben: mi médiahátszél nélkül is meg fogjuk mutatni, hogy megteremtjük a polgári Magyarországot, hogy mi vagyunk a jövő. Azon sem döbbennék meg, ha soha nem fednék fel, soha nem adnák ki azt vagy azokat, akik rosszul fogták fel a kampányt. A Fidesz nem bolsevik típusú párt, erejét nem az adja, hogy bűnbakokat keresnek, akiket aztán majd belöknek a média arénájába, hanem attól erősek, hogy rendkívüli fegyelmezettséggel önmagukon belül, ha kell, a szerepeket megváltoztatva, módosítva, mindenkor a következő feladatra képesek koncentrálni erőiket.
Hősiességre szükség van, de nem szokott jót tenni senkinek. A Fidesz a magárahagyottságnak és a magárautaltságnak az alapélményével sokszor befelé fordult, saját berkeiben kereste meg az életre-halálra szövetségeseket. El kell ismernünk, voltak idők, amikor nem is nagyon volt más lehetőségük, az önfeloszlatást leszámítva. A Fidesz az 1994-től 1998-ig tartó időszakban olyan mélyen megtanulta, hogy ezt a mélységes magárahagyottságot el kell viselnie, hogy egy idő után úgy érezte, talán nem is fontos ezen változtatni, ha majd hatalmat kap. Ám más a hatalom birtoklása és más a legitimáció.
John D. Rockefeller szerint „első kötelességünk, hogy a helyes dolgot tegyük, de majdnem ilyen fontos tudatni az emberekkel, hogy a helyes dolgot tesszük”. Ez a „tudatás” az Orbán-kormány négy esztendejében valójában nem tudott igazán megtörténni. Aránytalanul nagy szerep hárult a miniszterelnökre ebben a tudatásban. Szerda reggeli rádióinterjúiban egyfolytában a tudatás és a tisztázás felé törekedett, néha az volt az érzése az embernek, hogy szinte társtalan, türelmes makacssággal. Pedig voltak és vannak társak, akik közül azonban többen a kezdetektől megvádolva, sarokba szorítva kommunikálhattak csak, ha egyáltalán kíváncsi volt rájuk valamelyik médium.
Aki kétségekkel fogadja az eddig leírtakat, annak figyelmébe ajánlom a választás második fordulójának közvetítését. Két fontos, az átlagnál jóval tehetségesebb médiaszemélyiség metakommunikációja, arcjátéka elég beszédes volt. Betlen arcán a tétova szimpátia, Balóén a küzdőnek kijáró tisztelet fény-árny játékai pszichológiai csemegét jelentettek sokunknak. Jegyezzük meg: a kiemelkedő tehetség, nevezhetjük profizmusnak is, mindig átlépi saját korlátait. A magát polgárinak valló kormány kénytelen volt hátrányából előnyt kovácsolni: az első fordulóig úgy döntött, minél mélyebbre süllyed az ellenfél, neki a kommunikációjában annál inkább meg kell maradnia józan és elegáns elvei mellett. Nem kereste a manipuláció útjait, fárasztónak és méltatlannak ítélte a hazudozást, arra számított, hogy az emberek majd úgyis összerakják a fejükben a dolgok valódi képét.
Ezt azonban el lehet várni a polgártól, de nem lehet elvárni egy országtól.
Ki lehet tűzni célul, hogy tízmillió polgárból álljon az ország, de ettől még a tény tény marad: az ország nem tízmillió polgárból, hanem tízmillió emberből áll, akik között nyugdíjasok, olvasni alig tudó szerencsétlenek, újságot nem olvasók, megélhetési gondokkal küzdők is szép számmal vannak. „Milyen rendes volt a boltos, adott nekem egy nejlonzacskót a retekhez, pedig van kosaram” – hallottam egy nénikétől a minap. Ismerik-e ezeket a nénikéket az ifjú, jól képzett, tervekkel teli fideszesek? Most majd meg fogják ismerni őket, és ez is az erejüket gyarapítja.
Egy nyolcadik kerületi házban több család, köztük nehezen mozduló, sokat megért nyugdíjasok várták a fideszeseket, hogy leadják nekik a kopogtatócédulájukat. Nem jöttek. Leadták annak, aki jött. A budai kerületben, amelyben lakom, érthetetlenül kis előnnyel szerzett többséget a Fidesz–MDF jelöltje. Lehet, hogy véletlen, de én ezt a jelöltet egyetlenegyszer nem láttam az utcán. Viszont az MSZP és az SZDSZ jelöltjei ott voltak többször is a Fény utcai piacon. A fogpasztareklámon virító ifjú semmi érdemleges üzenetet nem közvetített ugyan a kerület szegényeinek, de ott állt a sarkon, mosolygott, és megvillantotta fogsorát, ahol csak tehette.
Ne becsüljük le azokat a százakat, akik rá szavaztak. Se azokat a PR-szakembereket, akik centire pontosan tudják, hogy a hibátlan fogsort jobban meg lehet villantani, mint a hibátlan morált. Ha több a lumpen a kerületben, itt is Hibátlan Fogsor nyert volna, semmi kétség. Az országos választási kampánykocsmában az került előnybe, aki többször állta a cechet, senkit nem érdekelt, hogy miből fizet. S többek ültek le ahhoz az asztalhoz, ahol rossz, kinyúlt pólóban rendelték a kört. T. községben (tanúk vannak rá) egy megmondóember azt üvöltözte, hogy a hatalmon lévőknek úgy kellene meglakolniuk, mint a Ceausescu házaspárnak. Nem csak a kendepéterek, a freitamások is jól ismerik ezeket az indulatokat, ezért építik ezekre az alantas ösztönökre tényelzáró riportjaikat.
Vajon hány ilyen megmondóember befolyásolta a szavazásokat? Soha nem tudjuk meg.
De hiába tudjuk, hogy a Medgyessy-kormány elsősorban ezeket az erőket tudhatja majd maga mögött, és kevésbé azokat a jóval értékesebb, nem kocsmázó, hanem aktív és tisztességgel dolgozó embereket, akiket nem lehet gulyással és felesekkel megvenni. Mert amíg sokan vannak azok, akiknek a gulyás is számít, addig le kell nyelnünk azt, hogy ők is választók, a szavazatszámlálásnál nem a diplomát, nem a jobbító gondolatokat és nem a tisztességgel fölnevelt gyerekeket, hanem az x-eket számolják. Bizony, most sokan megkapták az MSZP ügyes boltosaitól a színes nejlonzacskót „ingyen”. Ha vannak kárvallottjai ennek a választásnak, hát azok nem a polgárok. Őket megtartja a hitük. Ők már sokszor kibírták, hogy rosszabbra fordult a sorsuk. A kárvallottak megint a legszegényebbek lesznek. Néhány órára boldogok lehetnek, mert nem kell iskolába küldeni a gyereket, megkapják anélkül is a támogatást. De mi lesz a gyerekükkel?
A Fidesz visszafogottsága kétségkívül megbosszulta magát. Lemondott a durva kampányról, eszméinek, értékeinek bűvöletében élt, és csak akkor mutatta meg, hogy mire képes, amikor kockára téve látta ezeket az értékeket. Sokak szerint későn vette le a glaszékesztyűt, későn vette föl a bokszkesztyűt.
Mások kitartanak amellett, hogy a tévévitában Orbán hűvös eleganciája, szellemi fölénye „úgyis nyilvánvaló” volt. Pedig semmi nem nyilvánvaló. Ez még nem egy nyugati ország. Minden vádra természetesen nem lehet válaszolni, de az nem szerencsés, ha egyetlenegyre sincs válasz. Bizony, válaszolni kell, s hogy milyen munkamegosztásban, az már részletkérdés. Egy hetente manipulált, szappanoperákon és Heti Hetesen tartott országban a döntő helyzetben kevés az elegancia, kevés a fölényes ész gesztusszintű jelzésekre szorítkozása, kevés a demagógia néma megvetése. Valamelyik nap a rádióban arról folyt a csevegés, hogy túl erős a forint, ez nem kedvez az exportfolyamatoknak, az infláció pedig túl alacsony, s az már nem jó.
No, ezek a gondok itt most már hamar megoldódnak.
Nem az a szomorú, hogy az MSZP nyerte a választásokat. Inkább az, hogy az ország igazi húzóereje, a dolgozó, hinni tudó, sorsát kézbe venni akaró aktív réteg nem őmögöttük áll, hanem a hatalomból kiszorítottak mögött. De szomorúnak lenni mégsem szabad, mert reményeink forrása: ugyanez. Most lagzi készül, Lajcsi húzza majd a talpalávalót. Száz napig is eltart ez a lakodalom. Borítsunk sűrű fátylat a szép, szegény menyaszszony arcára: ne látsszanak a könnyei.
A szerző irodalmi szerkesztő