Volt ami volt, most már legyen béke, temessük be az árkokat, mondja a szocialista pártelnök (és huncutul mosolyog hozzá). A kisebbik párt vezére még dirmeg-dörmög ehhez egy-két „jogi gengszterizmust” és hasonlókat, de azért olykor már ő is békülékeny hangot üt meg. Azt mondja az új, ötfős többség, hogy béküljünk meg egymással emberek, a mi Péterünk majd tízmillió magyar miniszterelnöke lesz, véget vetünk a nemzet megosztásának, és szépen elkormányozgatjuk az országot.
És azt mondja erre a gyanútlan polgár, hogy végtére is tényleg jobb a béke, mint a háborúság, szebb a sík mező, mint az árkoktól szabdalt; és bár tizenötmillió magyar él a földgolyón, csak jobb megegyezni a szomszédokkal is (akiknek a többlet ötmillió nagy részét odalökte a történelem), mint állandó konfliktusban élni velük.
Mert a gyanútlan polgár nem veszi észre, hogy a szocialista elnök pártjának súlyos fogyatékosságából igyekszik erényt formálni. A Magyar Szocialista Pártnak – és az MSZP függelékévé degradálódó Szabad Demokraták Szövetségének – ugyanis nem azért van szüksége az eszmék békéjére, mert olyan békeszerető emberekből áll, hanem mert ideológiailag üres pártként az eszmék ütközésének elmaszatolásában érdekelt.
Vessük alá a baloldali párszövetséget az evangélium tűzpróbájának: „az igen legyen igen, a nem pedig nem”. Kiállja ezt a próbát az MSZP?
Ugyan hogyan állná ki? Hiszen már a neve is afféle sem nem igaz, sem nem hamis jelenség. Kovács pártelnök nyilatkozatok tucatjaiban utasította vissza azt a „vádat”, hogy az MSZP-re szavazók a szocialista jövő mellett voksoltak. Magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy a szocialista párt nem szocialista.
Hanem, folytatódik a pártelnöki értékelés, szociáldemokrata. Csakhogy akkor egyértelmű nemet kellene mondania az 1948-tól 1989-ig terjedő időszakra, arra a korszakra, amelyben az MSZP elődpártja először bekebelezte, majd megfojtotta és megtagadta a nagy hagyományú magyar szociáldemokráciát. Képes az MSZP nemet mondani a Kádár-korszakra? Dehogy képes, hiszen akkor elveszítené a nyolcszázezer volt párttag, a Kádár-rezsim kedvezményezettjeinek és családtagjaiknak nosztalgiaszavazatait, elveszítené azoknak az alacsony iskolázottságú, idős embereknek a támogatását, akik már minden roszszat elfelejtettek a múltból, és csak arra emlékeznek, hogy akkor jobb volt – mert akkor fiatalok voltak és nem fájt a derekuk. Képes nemet mondani a Kádár-korszakra az a párt, amely még mindig az MSZMP központi bizottságának tagságából és apparátusából toborozza a kormányát? Ugyan ki hinné el ezt?
Akkor tehát igent mond az MSZP a „létező szocializmusra”? Nem, annál okosabbak az urak és hölgyek, akik, bár azelőtt jó fizetésért voltak elvtársak és elvtársnők is, most semmiért nem adnák ezt a finom langyos kapitalizmust, ahol tucat milliókat lehet leakasztani mindenféle tanácsadások ürügyén, ahol szépen lehet tollasodni, és aki nagyon igyekszik, annak a végén még egy európai parlamenti képviselői hely is összejön – ami már igazán elegáns viselet.
Képes az MSZP határozott és egyértelmű igent mondani a dolgozók, a munkavállalók, a lemaradók érdekeinek képviseletére? Ugyan kérem. A bankárhaverok az elmaszatolt kapitalizmust szeretik, ahol úgy zajlik az érdekegyezetés, hogy a kormány képviselője az MSZP-frakció tagja, a munkaadó is az és a szakszervezeti vezető is. Tessék utánagondolni: a baloldal az elmúlt tizenkét évben egyetlenegy alkalommal sem volt képes egy igazi, hús-vér kapitalistával szemben sikerre vinni egy eredményes munkavállalói érdek-képviseleti küzdelmet. Aki valamennyire is ismeri a magyar viszonyokat, az pontosan tudja, hogy a szocialista kötődésű szakszervezetek többsége a tőkések zsebében van, előre egyeztetett koreográfia szerint köttetnek a kollektív szerződések, amiért cserébe a tulajdonosok kitartják a szakszervezeteket, adnak nekik irodát, autót, mobiltelefont. Ez bele van kalkulálva a költségekbe.
Amikor jobboldali kormány igazgat, olyankor hiperaktívak a szakszervezetek, sztrájkot hirdetnek az egészségügyben, az iskolákban, a tűzoltók között, a MÁV-nál, bárhol, ahol ütni lehet egyet a kormányon. De ennek a munkavállalói érdekképviselethez semmi köze: nem más, mint a pártpolitika folytatása más eszközökkel.
De persze nem mond nemet sem az MSZP a dolgozók, munkavállalók érdekeire, mert azt ugye mégsem teheti: hogy nézne ki egy baloldali párt, amely tőkéspárti retorikával operál? Elég, ha a gazdaságpolitika tőkéspárti.
Igent mond az MSZP a nemzetre, a nemzeti önbecsülésre? Hogyan tehetné, amikor „internacionalista” iskolázottságú emberek adnak fazont a pártnak, akiknek a vérébe ivódott a szovjet tankok árnyékában, hogy a magyarok a leghelyesebben teszik, ha a fal mellett járnak, öszszehúzzák magukat, és alkalmazkodnak a „nemzetközi realitásokhoz”? És soha nem vallják be maguknak, hogy mindez csupán önfelmentő okoskodás, hogy személy szerint ők maguk voltak azok, akik beálltak a fal mellett járók, az összehúzódók, a „nemzetközi realitásokhoz” alkalmazkodók közé, hogy karriert csinálhassanak – miközben másoknak a jóléte, az egészsége, a szabadsága, az élete ment rá, hogy egyenes derekúak, önbecsülő magyarok maradtak.
De nemet sem mond az MSZP a nemzetre, mert felfogták, hogy egy ilyen határozott kiállással a megszállás alól felszabadult Magyarországon több szavazatot veszítenének, mint amenynyit nyernének. Ezért hát megpróbálják összemosni magukat az önbecsülő magyarokkal, mondván: minket is magyar anya szült, mi is magyarok vagyunk. Csak ne kelljen ezért felelősséget vállalni.
Igent mond az MSZP a hitre, a tételes vallásokra vagy az örök erkölcsökbe vetett meggyőződésre? Ugyan hogyan tehetné? Hiszen vezetőit gondosan úgy szelektálta a Kádár-korszak, hogy a hit szempontjából legalábbis értéksemleges emberek legyenek. Nemet sem mondanak persze, ezek már nem a pócspetri plébános halálra ítélői, Mindszenty börtönbe vetői, nem, ezek a „békepapok” mozgalmának kitalálói, az elmaszatolók, a legyen is egyház meg ne is legyen politikusai, akik mint a bugris a bálban, mostanában megpróbálnak egyházügyben illedelmesen viselkedni, de azért olykor csak kibukik belőlük, mi a véleményük a papokról meg az ő egyházaikról.
A Szabad Demokraták Szövetségének szomorú históriájáról szinte már szükségtelen is szólni. Ennek a pártnak egykor voltak igenjei és nemjei, de mára már azok ellenkezője sem igaz, semmi sem maradt, csak a szocialista alávetettség miatti frusztráció, a gyűlölködő sértődöttség és a hatalom vágya.
Mielőtt bárki félremagyarázná, szögezzük le: a béke szent dolog, a békebontás bűn. De e mellett a nagy igazság mellett van egy másik nagy igazság is: „az igen legyen igen, a nem pedig nem.” Márpedig ez csak úgy lehetséges, ha azok számára, akik nem tudnak teljes biztonsággal eligazodni az élet dolgaiban, az írástudók árkot húznak az igen és a nem között.
Kemény fogást talált az MSZP a jobboldali összefogáson azzal az állítással, hogy megosztották az országot, és súlyos hiba, hogy ezt a fogást nem sikerült időben lefejteni magunkról. Pedig megtehettük volna, mert a Fidesz és szövetségesei nem az országot „osztották meg”, hanem az igent választották el a nemtől.
Hát most nem szabad még egyszer bedőlni a politikai bűvészmutatványnak. Békeszerzők a szocialisták? Dehogy. Összemaszatolók, elkenők. Persze hogy be akarják temetni az árkokat, a markáns igenek és a markáns nemek közötti árkokat. Hiszen ez a párt az értékek, az igenek és a nemek mentén meghatározhatatlan, nincs eszmei alapja, nincsenek távlatai, nincsenek elvei. Az egész nem más, mint egy nagy káefté, egy csomó rutinos cégvezetővel és sok-sok rokonnal és üzletféllel, akik mind kapni akarnak valamit a haszonból. Csakhogy Magyarország nem vállalat, hanem egy nép hazája. Amely nép, ha az írástudók odafigyelnek és segítenek, legközelebb nem fog tévedni.
A szerző író, újságíró
origo.hu
Brüsszel meg akarja menteni Magyar Pétert a lopási botrányában
