Az új kormány, avagy az időzített bombák

Az elmúlt napokban lassan véglegessé vált, hogy kik fogják alkotni a Medgyessy-kormányt, és milyen struktúra jellemzi majd a végrehajtó hatalmi ágat. Mosolyokban és nyilatkozatokban nincs hiány. Az ellenzékiségével egyre látványosabban szakító honi sajtó kitüntetett figyelemmel és rokonszenvvel fogadta a miniszterjelölteket. Ez lassan előrevetíti azt, hogy az elkövetkező hónapokban milyen hangnem jellemzi majd az írott és az elektronikus médiát. Visszatér a demokrácia és a jogállamiság, vége a korrupciónak, újra a szakértelem és a szociális érzékenység fogja jellemezni a kabinet napi tevékenységét: ezek lesznek a leggyakrabban szereplő hírek a címlapokon, és természetesen egy percig sem lesz kétséges, hogy mindezt az MSZP-nek és az SZDSZ-nek köszönheti majd az ország. A kérdés az, hogy vajon tényleg a szocialisták kormányozzák-e az országot?
Első látásra közhelyszerű a válasz: nem az MSZP került kormányra, hanem a négy tárcát birtokló SZDSZ. A mindössze ötszázalékos eredményt elérő törpepárt olyan nyomást tudott gyakorolni a szocialistákra – szól az érv –, hogy még az oktatási minisztériumot is átengedték nekik, ráadásul a baloldali párt által delegált párton kívüli miniszterek, Görgey Gábor, László Csaba és Bárándy Péter is inkább liberálisként vannak elkönyvelve a hazai közéletben. Nos, bizonyos szemszögből nézve valóban szemlélhetjük így is az új kormányt, de ha alaposabban megvizsgálunk néhány összefüggést, akkor egy egészen más kép alakulhat ki. Nézzük meg elsőként, hogy milyen változások történtek a kormányzati struktúrában, és ez hogyan érintette a két koalíciós párt közötti osztozkodást. Az 1994-es koalícióval ellentétben a szabad demokraták most elsősorban gazdasági jellegű tárcákat kaptak. Nyolc éve a belügyi, illetve a művelődési és közoktatásügyi minisztérium mellett csak egyetlen gazdasági tárcát kapott az SZDSZ, mégpedig a közlekedési, hírközlési és vízügyi minisztériumot.
Jellemző, hogy ezek közül egyik sem „termeli” a pénzt, hanem inkább felhasználja, azaz a szabad demokraták a költségvetési vitákban meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben voltak. Talán ezért volt olyan fontos a számukra, hogy az akkori pénzügyminiszter élet-halál ura legyen a kormányban, és az MSZP csak liberális közgazdászt állítson ide.
Most némileg változott a helyzet: az oktatási tárca mellett a környezetvédelmi, az informatikai-hírközlési, valamint a közlekedési ágazattal feldúsított gazdasági minisztérium élére kerültek SZDSZ-es miniszterek. Az egyetlen humán ágazat, az oktatás mellett most a gazdaságpolitikával foglalkozó tárcákban jelent meg a liberális párt, ráadásul ezek között van kettő – a környezetvédelem és az informatika területe –, amelyek már most dinamikusan fejlődő ágazatok, és különösen az európai uniós csatlakozás után várhatóan a mostaninál jóval nagyobb pénzek fölött rendelkeznek majd. Ha kiegészítjük ezt azzal, hogy a közismerten szabadpiaci elveket valló pénzügyminiszter és a korábban az Agrárszövetségben, az SZDSZ 1994-es partnerében politizáló földművelésügyi miniszter is liberális elkötelezettségű szakértő, valamint figyelembe vesszük, hogy főleg a makrogazdasági területeken gyakorlatilag ugyanarra a szakembergárdára építkezik a két párt, akkor egyértelművé válhat az első következtetés. Teljesen lényegtelen, hogy melyik párt hány tárcát birtokol, látszólag kinek mekkora a súlya, mert a mostani kormányváltás legfőbb jelentése az, hogy a gazdasági patriotizmus helyett a globalizáció erői győzedelmeskedtek; a neoliberalizmus elkötelezett hívei szállták meg a végrehajtó hatalmat, és a lényeg itt nem a szabad demokrata kormánytagok számában rejlik, hanem abban, hogy a korábbi kormányokkal szemben, ahol egy-két ágazatnál más közgazdasági iskolák képviselői, a pénzügyi lobbitól eltérő érdekű csoportok is pozícióhoz juthattak, most teljesen homogénné vált a gazdaságirányítás. Nem az SZDSZ a mostani osztozkodás nagy nyertese, hanem azok a hazai és nemzetközi tőketulajdonos körök, amelyek a leginkább érdekeltek voltak Medgyessy Péter miniszterelnökségében, és akiknek a legnagyobb sikere, hogy a „pénzes” ágazatokat elzárták az MSZP populista irányzataitól. A Baloldali Tömörülést képviselő Kiss Péter munkaügyi minisztersége vagy a Miniszterelnöki Hivatal államtitkári székeibe jelölt régi motorosok szerepe csak az, hogy lecsillapítsák az MSZP mély rétegeiben felgyülemlő elégedetlenséget. Ezt igazolja az is, hogy a kormányfő kabinetfőnöke a korábbi pénzügyi államtitkár, Draskovits Tibor lett, és ugyanennek a lobbinak az embere Erős János is, akit a számtalan minisztériumnál nagyobb hatalommal bíró Magyar Fejlesztési Bank elnöki székébe jelöltek. Vagy folytathatnánk a sort Zdeborsky Györggyel, akinek a neve a Magyar Nemzeti Bank elnöki széke kapcsán merült fel.
Medgyessy Péter elégedetten dőlhet hátra: az igazi feladatát sikerült végrehajtani. Nem csupán az agyoncímkézett Orbán-kormány eltávolítása volt a cél, hanem a korábban népnemzeti jelszóval megbélyegzett etatista gazdaságpolitika leváltása is, amelyik éppen azért vált veszélyessé a pénzvilág számára, mert a 2001-ben beindított Széchenyi-terv és az ehhez kapcsolódó programok, illetve az állam gazdasági szerepvállalásának tudatos növelése szinte hetente cáfolták meg a korábban tabuként kezelt közgazdasági dogmákat. Ráadásul 2001 tavaszától rohamosan növekedett a Fidesz népszerűsége, mi több, az is bebizonyosodott, hogy a patriotista elkötelezettségű gazdaságpolitika – ha ügyesen navigál a kormány – akkor egyáltalán nem öszszeférhetetlen a multinacionális cégek érdekeivel. Medgyessy, majd a nyomában feltűnő külföldi tanácsadók akkor kerültek elő, amikor a Fidesz-kormány sikeres gazdaságpolitikai fordulata egyre nyilvánvalóbbá vált, mert egyértelmű lett, hogy a szocialisták korábbi bárgyú ellenzéki taktikája alkalmatlan arra, hogy a jobboldal gőzhengerét leváltsa. A liberális irányzat túl gyenge volt az MSZP-ben, ráadásul a korábban ígéretesnek tűnő Kovács László hibát hibára halmozott pártelnökként.
Mivel az MSZP igazi alapját és erejét nem a szavazók, hanem a nagytőke milliói jelentik, emiatt lépni kellett, és így került előtérbe a korábbi pénzügyminiszter, a szocialisták aranytartaléka, és vele együtt a magyar politikatörténet talán legbrutálisabb lejárató kampánya, amelynek sikerét mi más bizonyítaná, mint az, hogy az egyenletesen magas gazdasági növekedés és csökkenő infláció mellett is sikerült elhitetni több millió választóval, hogy az országban rossz irányba mennek a dolgok. Az MSZP azonban nagy árat fizetett. Míg nyolc éve az volt a baj, hogy túlnyerték magukat, most csak a szabad demokratákkal, a neoliberalizmus jezsuitáival sikerült megszerezni a minimális kormánytöbbséget. Hiába szállták meg a gazdasági pozíciókat a bokrosista közgazdaságtan képviselői, a győzelemhez túl sok szocialista talpas áldozathozatala kellett. A legújabb hírek szerint a majd egy tucat államtitkárral felduzzasztott, és így vízfejjé váló Miniszterelnöki Hivatal, valamint a balközép értelmiség által nagyon várt oktatási ágazat feláldozása máris olyan lépések, amelyek nyomán megjelentek az első repedések a hivatalosan még meg sem alakult koalícióban. Az oktatási ágazat első látásra azért volt olyan fontos az SZDSZ-nek, mert valamilyen sátáni gonoszsággal arra készülnek, hogy ráneveljék a fiatalságot a leszbikusok iránti toleranciára és a drogfogyasztásra. Ez nem igaz. Itt inkább arról van szó, hogy ez volt az egyetlen olyan tárca, amelyik a sajátos profilja miatt alkalmas arra, hogy az SZDSZ a kormányzati munkában legalább részben elkülönítse magát az MSZP-től. Nem a mérhetetlen hatalmi vágy, hanem a túlélés, az önálló pártként való továbblétezés ösztöne volt az, amelyik ide irányította az SZDSZ-t, hiszen a gazdasági tárcák – mivel a két párt ökonómiai elképzeléseiben alig van különbség – alkalmatlanok arra, hogy napról napra azt a látszatot keltsék, miszerint itt egy kétpárti koalíció kormányozza az országot. Bármennyire is közösek lettek az érdekek, a szabad demokraták szavazótáborának egy része a mai napig bizalmatlan a szocialistákkal szemben, és ne feledjük el, hogy a Torgyántól és Csurkától megtisztított jobboldali terepen máris bravúros ügyességgel manőverező Fidesz, bármilyen meglepő, de képes lehet arra, hogy elszívja a vidéki SZDSZ-szavazótábor egy részét, ez pedig a jelenlegi erőviszonyok mellett a szabad demokraták végleges bukását jelentené a közeljövőben. Egy esetleges vereséget az önkormányzati választásokon a jelentős bázissal rendelkező MSZP különösebb megrázkódtatás nélkül elviselne, a szabad demokratáknak azonban minden polgármesteri szék elvesztése egy újabb szöget jelenthet a párt koporsójába. Ezt aligha viselné el az értelmiségnek az a része, amelyiknek elsősorban érzelmi okokból fontos, hogy legyen a hazai pártkínálatban egy vegytiszta liberális párt. A szabad demokrata párt ereje és befolyása csak látszólagos. A vonzerejük vészesen csökken. Gondoljuk csak végig, hogy az informatikai minisztérium élére a mai napig nem sikerült keríteniük egy élvonalbeli szakértőt, ezért alighanem ide is egy pártpolitikus kerül majd. Nagy hibát követett el az SZDSZ, mert a jelek szerint úgy kezdett bele a koalíciós tárgyalásokba és úgy teremtette meg a komoly zsarolási potenciállal bíró párt látszatát, hogy közben nem gondoskodott kellő időben arról, hogy valamennyi kiszemelt ágazathoz legyenek megfelelően felkészített miniszterjelöltek. Ezt annak a tükrében kell látni, hogy a szocialistáknak nem volt gond párton kívüli szaktekintélyeket megnyerni. A magánszektorból visszacsábított László Csaba vagy Draskovits Tibor kormányba emelése ugyanúgy ezt bizonyítja, mint az a tény, hogy sikerült miniszternek megnyerni a belvárosi kávéházi értelmiség emblamatikus figuráit, Bárándy Pétert és Görgey Gábort.
Az új kormány helyzete más okból is kényes. Az MSZP és az SZDSZ kampánya kétségkívül eredményes volt, de csak az első fordulóig. Bármennyire titkolják a két párt vezetői, alighanem szorongással tölti el őket a tény, hogy a két forduló között milyen sikeres volt a Fidesz nyers erőre és az ellenfél lejáratására épülő stratégiája. A leginkább az lehet idegesítő, hogy meglepően könnyen elhitték a tömegek a Fidesz próféciáit, ráadásul kiderült, hogy a két kereskedelmi televízió közel sem volt akkora fölényben a közvélemény tudatformálását illetően, mint ahogyan azt a nézettségi adatok sugallták. Bár az MTV-t kisöpörhetik pincétől a padlásig, és odavezényelhetnek egy egész különítményt a Juszt László-típusú újságírókból, de közben együtt kell élniük azzal a ténnyel, hogy a mai fiatalság nagy része, az ország leendő értelmisége és legértékesebb fogyasztói tömege jobboldali irányultságú, és érzelmileg is kötődik a Fideszhez. Ezek pedig olyan tények, amit a profitéhes magánszektor – például a kereskedelmi televíziók – nem hagyhatnak figyelmen kívül. Azokat, akik az idei kampányban a jobboldal mögé sorakoztak, már átnevelni sem lehet. Bármenynyire vonzó gondolat az, hogy majd a Magyar Bálint vezette oktatási tárca kisöpri a fiatal lelkekből a nemzeti radikális érzésvilágot, mégis könnyen kikövetkeztethető, hogy bármilyen intézkedés, amely a köz- és felsőoktatás területén az 1998 előtti elveket csempészné vissza, heves, nehezen kiszámítható reakciókat indítana el az ágazat területén. Ezért kockáztatható meg, hogy az oktatási tárca alighanem olyan végzetévé válik a szabad demokratáknak, mint a korábbi ciklusban a Belügyminisztérium. Időzített bomba az is, hogy a szocialisták kampánya a legkevésbé sem volt szinkronban az új kormány tagjainak valós nézeteivel. 1998-hoz képest óriási mértékben nőtt a baloldal szavazótábora, de a növekményt nem a demokratikus intézmények iránti aggodalom vagy a liberalizmus és a szociáldemokrácia értékei vonzották az MSZP-hez, hanem a beígért bér- és nyugdíjemelések. A lakótelepek népe a Kádár-rendszerben hisz a mai napig, és legalább jelképesen, de érezni akarja, hogy a kormány a melósok sorsát viseli a szívén. Őket biztosan megnyugtatja Csehák Judit vagy Kiss Péter személye, de a nyugalmon kívül vastagodó bukszát is szeretnének. A szocialisták nem tehetik meg, hogy kihátráljanak a 13+1-es program alól, még akkor sem, ha ennek alighanem megszorító intézkedések formájában kell majd az árát megfizetni. Ez persze nem áll távol a jelenlegi kormánytól, de közben azt a tényt is bele kell kalkulálni, hogy nem csupán a parlamenti többség vékonyka, de politika-földrajzi szempontból is elmondható, hogy Magyarországon nincs szociálliberális hegemónia, mivel Budapestet és egyes urbanizáltabb, iparosodottabb régiókat leszámítva a vidéki lakosság többségében a jobboldal mellett áll. Medgyessy Péter korábbi pályafutásának ismeretében persze feltételezhetjük azt, hogy a kényelmetlen restrikciós intézkedéseket aránylag kis megrázkódtatásokkal keresztül tudják majd vinni, és valószínűleg lesz annyi fegyelmezettség a kormánytöbbségben, hogy a stratégiai fontosságú parlamenti szavazásokon érvényesíteni tudja számbeli fölényét. Nagyobb gond lesz itt maga az MSZP, amelynek vezérkara szinte teljesen kiürülhet. Kovács László pártelnök, Juhász Ferenc alelnök, Baja Ferenc pártigazgató és Jánosi György választmányi elnök kormánytag lesz, Szili Katalin alelnök, Lendvai Ildikó alelnök és Mandur László budapesti elnök pedig el lesz foglalva azzal, hogy a parlamenti rendet fenntartsa. Kérdés, hogy ennek az igen nagy tagsággal és összetett, pókhálószerűen felépülő erőviszonyokkal rendelkező pártnak a napi ügyeit ki irányítja majd. A Fidesznek előbb Kövér Lászlót, később Pokorni Zoltánt is ki kellett vonni a kormányból, hogy a párt egységét biztosítani tudja, pedig a Fidesz tagsága eltörpül a szocialistáké mellett. Ugyanakkor a kormányban nagy szükség van hosszú távon is a markáns, élvonalbeli szocialista pártpolitikusokra, mert a szabad demokratákkal és a Medgyessy Péter által odatelepített értelmiségi-pénzügyi vonallal szemben (amelyről ne feledjük, hogy többségében pártonkívüliekből áll) biztosítani kell az egyensúlyt. Nagy hibát követett el Kovács László, amikor elhanyagolta az elmúlt években a vezetői utánpótlás kinevelését.
Az új kabinet összehasonlíthatatlanul intellektuálisabb és európaibb, mint az 1994-ben felállított apparátcsik kormány. Néhány „régi ismerőst” leszámítva nincs pártállami szaga. Az ügyvédekből, korábbi köztisztviselőkből, polgári hangulatot árasztó értelmiségiekből és szociáldemokrata beállítottságú munkásmozgalmárokból álló kabinet sok szempontból az 1918–19-es időszak Károlyi Mihály-féle liberális kormányára emlékeztet, és ezt támasztja alá az is, hogy a mögötte álló pártok és mozgalmak összetétele is mutat párhuzamokat az 1918-as Nemzeti Tanáccsal, amelyik egy liberális-szociáldemokrata-szakszervezeti-polgári radikális tömörülés volt. Elvitathatatlan, hogy Kovács László elnöksége ilyen szempontból sikert hozott: a mai MSZP szövetségi politikáját és programját tekintve az egykori kommunista pártok közül a legmesszebbre j