z ellenzék által indított, több mint egy éve tartó választási „belháború” után ellenzékbe szorult Fidesz–MDF-tömörülés helyzetét figyelve Sinka István 1946-ból származó versének első szakasza ötlik emlékezetembe:
Hiába, nem tudtam
nyelvemre vigyázni,
s három nagy szél között
okosan hintázni.
Nos, mi az a három nagy politikai áramlat, mely saját botlásain túl az elmúlt négy évben az ország irányítását végző kormányzat ellenzékbe szorulását kiváltotta? A XIX–XX. század igen erős politikai áramlata a francia forradalom megszilárdulása óta a liberalizmus, amely a gazdaság fejlődésének állami beavatkozását ellenzi. Utóbb az ezredfordulón jelentkező globalizáció ellen a lakosság óvását is feleslegesnek ítéli. David C. Korten, Martin és Schumann, sőt George Soros egyik újabb tanulmányának tanulsága szerint is e mozgalomtól a bérből-fizetésből élők, az alkalmazottak – beleértve az értelmiségi pályákon dolgozókat is – és a kisvállalkozók sok jót nem várhatnak. Ez az irányzat a nagy és gazdag országok, a nagyhatalmak és a multinacionális cégek malmára hajtja a vizet. Országunkban az MSZMP-ből kivált ellenzék, akik az SZDSZ-t alapították, képviselik ma ezt az irányzatot. Nagy lendülettel támadták az egykori Kádár-rendszert. Amikor az első szabad választásra sor került, őket – mert a konzervatív irányzattól idegen álláspontot képviseltek – a kormány nem vette be tagjai sorába. Ezért minden eszközt megragadva támadták az első, demokratikusan választott kormányt. Létrehozták a „demokratikus charta” mozgalmát, jó nemzetközi kapcsolataik révén el akarták hitetni Nyugat-Európával és az USA-val, hogy itt horthysta, rasszista restauráció történt. Ők szervezték a taxisblokádot is, mely a jobb érzésű lakosságban először megdöbbenést, majd fokozódó ellenszenvet váltott ki. Ezzel magyarázható az e párt iránt tapasztalható csökkenő rokonszenv.
A kommunizmus győzelméért küzdő világmozgalom gazdasági összeomlását követően a hazai diktatúrát irányító pártot – az összeomlásért felelős MSZMP-t –, a jogutódjának és szellemi utódjának tekinthető MSZP-t az első szabad választás után jogos aggodalom töltötte el. Az Antall-kormány azonban számukra a politikai felelősségre vonás helyett a gazdasági életbe kapcsolódás esélyeit kínálta. Korábbi, politizálásban jártas vezetőik az óvatos ellentámadás taktikáját választották. A Németh-kormány hírhedt rendelete lehetővé tette a tűzhöz közel állók, a korábbi politikai elit tagjainak – a KISZ-es és a szakszervezeti vezetőknek is – a közvagyon magánvagyonná ügyeskedését. E politikusi réteg meggazdagodását tehát valóra válthatta. Miközben a Németh-kormány a korszerűtlen gyárak és veszteségesen üzemeltethető bányák munkásainak elbocsátását addig húzta-halasztotta (miként más sürgős gazdasági tennivalókat is), hogy szinte az összes népszerűtlen intézkedést az új, demokratikusan választott kormány nyakába sózták, az államkasszát pedig kiürítették. A kenyér- és munkalehetőség nélkül maradt tömegekkel könnyű volt elhitetni, hogy ezért nem a népszerűséget hajhászó, rosszul gazdálkodó korábbi diktatúra a felelős, hanem a konzervatív kormány „munkásellenes politikájában” kell keresni a bajok okát.
Németh László már a hatvanas években egy kormánylapban írt cikkében igyekezett a kormánynak és gondolkodó sorstársainak figyelmét ráirányítani, hogy az ország munkaerkölcsében és közgondolkodásában a szocializmus évei alatt fokozatos züllés tapasztalható. 47 éven át az országot a nyugati hatalmak hallgatólagos beleegyezésével idegen hatalomnak kiszolgáltató, kinevezett és nem választott vezetők irányították. Akit a szocializmus délibábjával nem lehetett megnyerni, azt a megfélemlítés sokoldalú alkalmazásával szorították sarokba. Ezért a lakosság többségén – mintegy ösztönös védekezésként – úrrá lett a szolgaszellem. Ennek következménye a csakis saját sorsára és az anyagiakra irányuló érdeklődés. Ők azok, akik minden ígéretben hisznek és mindig újabb kormányra szavaznak, hosszabb távra nem tekintenek. „Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” – gondolják. Ennek következménye számos káros társadalmi jelenség, a határon túli magyarság sorsa iránti közömbösség, a kormánytól hosszú távú társadalmi és gazdasági intézkedéseket nem vár, csak a népszerűeket támogatja stb.
A „liberális” és „posztszocialistának” minősülő irányzathoz zárkózott fel ötödik hadoszlopként a mögöttünk tovatűnő tizenkét év legarcátlanabb politikai szerencsevadásza, a forradalom megtorlására létrehozott hírhedt „Tutsek tanács” hajdani titkára. Első dolga volt, hogy lankadatlan munkabírásával és a régi aparátcsikokból újgazdagokká vedlett üzletemberek segítségével minden falut felkeressen, igazi zugügyvédként a több évtizedes sérelmeket szította. Az agrárértelmiség, mely javarészt azért tanult, hogy ne süllyedjen a kolhozparasztok sorsára, teljesítménye alapján vált a szocialista nagyüzemek vezetőivé. Ők a magyar mezőgazdaságnak nemzetközi hírnevet szereztek. Ezeket ő lezöldbárózta. Sikerült a falusi lakosságot megosztania és egymással szembefordítania. Hordószónokként is utolérhetetlennek bizonyult. Sikerült sok jó szándékú, becsületes szavazót e politikai paprikajancsinak évekig az orránál fogva vezetnie. Handabandázása miatt az agrárértelmiség döntő többségét az MSZP felé taszította. A jó szándékú, javarészt koros, ezért főként visszafelé tekintő (nosztalgikus) kisgazda vezetőket kiebrudalta a pártból. A beteg miniszterelnök ízléstelennek tartotta őt a nyilvánosság előtt leleplezni, pedig átlátott rajta. Szűkebb körben Kosztolányit idézve „zagyva keletnek elmebetegjeként” emlegette, s megakadályozta, hogy közhivatalhoz jusson. Később, amikor választói hatalomra juttatták, valószínűleg „felsőbb utasításra” mindenható helyetteséül a hajdani moszkvai KGST-titkárt tette meg, akinek sztálinista munkamódszerei, gátlástalan korruptsága először megdöbbenést, később közfelháborodást váltott ki. (Pénzügyi szakértője időközben izraeli állampolgárságot szerzett, ezért hiába kérte kiadatását a magyar bíróság.)
Azt hiszem, a tisztelt olvasó most már értheti, hogy megválasztása idején miért tekintette Antall József eleve bukásra ítéltnek kormányát. (Ő kamikázét mondott.). „… Azokról beszélek, akik felgyújtották az országot, s hamvadó parazsát távolból még most is fúvogatják” – írta 1922-ben Győrffy István néprajzos professzor az akkori, az országból elmenekült liberálisokra és kommunistákra utalva. Azóta ők itthon gerjesztik a torzsalkodást, reájuk sok tájékozatlan és befolyásolható ember hallgat. Érthető tehát e három szél között, ha egy jó szándékú politikusnak szűk a mozgástere és joggal fohászkodhat a velencei börtön falára karcolt hajdani elítélt versét fontolgatva: „Attól védj meg Uram, akiben bízom, mert akiben nem, azzal magam is elbírok.”
Ha világos képet akarunk kapni várható jövőnk alakulásáról, kénytelenek vagyunk ismét visszatekinteni, hiszen „aki a múltat nem ismeri, nem gondolkodhat korszerűen”. Okulásként a választók korábbi politikai botladozásaira emlékeztetnék. A Horn-kormány választási ígéreteiről hamar megfeledkezett. Hiába biztatták Medgyessy Pétert, hogy szilárdítsa meg a kormány gazdasági helyzetét, vállaljon pénzügyminiszterséget. Erre végül is Bokros Lajos vállalkozott. Amikor a társadalombiztosítás berkeiben is rendet akart teremteni, leváltották, bűnbaknak kiáltották ki. (Most úgy hírlik, a Magyar Nemzeti Bank vezetésével akarják kárpótolni.) Bokros után már könnyebb volt a pénzügyi tárcát vezetni. Aztán egymást követték a gazdasági botrányok: a Postabank-botrány, az olajszőkítés, a nyírfaügy, a gazdasági visszaélések hosszú évtizedekre való titkosítása, a Tocsik-ügy és az újabb nadrágszíjhúzás… Ezután választották meg 1998-ban az újabb konzervatív kormányt, mely eleve megelőzve politikai ellenfeleinek a konzervatívok elleni – maradi – minősítést, magát „polgárinak” nevezte. (Amikor a falvak cigányságának jövőjéről kérdőíveket köröztek, döntő többségük ugyancsak a polgárosodás vágyát jelölte meg életcélként!)
Közös kormányzásuk alatt az egymást lejárató MSZP és SZDSZ ismét szoros szövetségben – és egyre nagyobb ideológiai közeledésben – az új kormány lejáratását tekintették közös politikai taktikájuknak. Az elhunyt miniszterelnököt (akit életében bűnbakká gyaláztak) ma ismét példaként emlegetik. Demszky Gáborral ő bezzeg hetenként tanácskozott (halott indián a jó indián). (Leváltását javasolták, amikor kiderült, hogy a velünk több mint 800 évig perszonálunióban lévő Horvátországnak fegyvert szállított, és amiért ők azóta is igen hálásak!) Április 15-én mondott beszédében Medgyessy Péter reá hivatkozott: „Hiszen Antall József is egy erős szociáldemokrata pártot remélt.”
Mi is azt szeretnénk, de nem a régi MSZMP KB visszatérő funkcionáriusaival. Amikor mégis a Fidesz egyre nagyobb népszerűségét észlelték, megfogadták külföldi választási szakértőjük tanácsát és újra a bolsevikok által annyiszor jól bevált rágalmazással éltek, hiszen a kibicnek semmi sem drága. „A Viktor” című Kende-könyv ötlete jóval aljasabb, mint a Boross Péter ellen 1994-ben indított korábbi rágalomhadjárat. (Ebben magukat komolynak tartó baloldali értelmiségiek azt állították, Boross Péter kormányfő katonai pucscsot tervez, hogy ne kelljen választásokat tartani…) Őket nem érdekelte Sallustius hajdani bölcs megállapítása: „Egyetértésben kis dolgok is növekednek, viszálytól a nagyok is tönkremennek.”
Az MSZP-n belül nem bizonyult elég liberálisnak sem Kovács László, sem Németh Miklós. Medgyessy Péter már korábban bizonyította, hogy a nyugati világ előnyös tőkebefektetéseinek szakavatott támogatója. Nekem számos barátom és ismerősöm az MSZP híve, de ők valóban szociáldemokrata beállítottságúak. Sajnos, az MSZP-ben a szociáldemokrata irányzat gyengül, hiszen a hajdani aparátcsikokból nagytőkéssé gazdagodott képviselők tudata akarva-akaratlan liberalizálódik. Ezt bizonyítja számos régi meggazdagodott MSZMP-vezető feltűnése a pártvezetésben.
Az Orbán–Medgyessy-vitában a kijelölt miniszterelnök ígéretet tett, hogy a kormány korábbi – jónak ítélt – intézkedésein nem változtat. Ő, a francia becsületrend lovagja, márpedig „noblesse oblige” (a nemesség kötelez). Nos, én hasznos korábbi intézkedésnek tartom, hogy az ország lakosságának egészséges, nemzeti önérzetét és a jövőbe vetett bizalmát helyreállították. Mi ugyanis az SZDSZ sulykolása ellenére sem tartjuk magunkat bűnös nemzetnek, sem rasszistának. Szükség van a mezőgazdaság valóban polgári birtokszerkezetének kialakítására; 50–200 hektáros családi gazdaságokra. A nagybirtok nem szolgálhatja a falu polgári fejlődését, ezért számolták fel Nyugat-Európa országainak többségében. Az is köztudott, hogy a nyugati országok mezőgazdaságának versenyképessége az értékesítő – beszerző – termékfeldolgozó-szövetkezeti hálózat hiánya nélkül eleve versenyképtelen volna. (Ezzel erősen megkéstünk, megvalósításának a 24. órájában vagyunk.) Rendbe kell tenni az egészségügyet, meg kell állítani a lakosság csökkenését! Az erdélyi gyökerekkel bíró Medgyessynek küzdenie kell az ország gyarmatosítása ellen, a határon túli magyarság egyenjogúságának valóra váltásáért.
Emlékezzék Quintilianus mondására: „mendacem oportet esse memorem” („hazugnak jó legyen az emlékezete”). Adós a nyugdíjasok, az egészségügyiek és a pedagógusok 50 százalékos fizetésemelésével. Tartsa szem előtt a neves államférfi (Disraeli) megállapítását: „Egy kormány sem marad fenn sokáig félelmetes ellenzék nélkül.” Az 1994-es helyzethez képest az új kormánynak a korábbinál összehasonlíthatatlanul képzettebb miniszterelnöke lesz, s remélhetőleg munkamódszerei és tevékenysége is ennek megfelelően alakul. Baráti körökben többek véleményeként gyakran elhangzott: „Orbán Viktor hoszszú távú politikusi pályafutásának használna, ha négy évig ellenzékbe vonulna, de nekünk nem.” Ő a következő választáskor még csupán 43 éves lesz („qui habet tempus habet vitam” – „aki időt nyer, életet nyer”), és ellenzékben sem ígérkezik könnyű ellenfélnek. Őszintén remélem, hogy ő minden jó kormánykezdeményezést támogat.
Befejezésként Wass Albert (tőle ugyan a Horn-kormány megtagadta a magyar állampolgárságot) egy versét ajánlanám figyelmébe, mivel a nemzeti megbékélésre is ígéretet tett.
„Mert hirdetem, hogy testvér minden ember,
s egymásra kell leljen végre egyszer
mindenki, aki jót akar.”
A szerző egyetemi tanár,
a Professzorok Batthyány Köre tagja
origo.hu
Brüsszel meg akarja menteni Magyar Pétert a lopási botrányában
