Az utólag szentesített koalíció

Piruljak? Vörösödjék az SZDSZ! Néhány hete, még a választások előtt, e hasábokon az egykori szabadok és a volt demokraták szövetségének fulladozásáról írtam. A légszomjában akkor egyre jobban elkékülő pártról, amely a közeli vég igézetében óriásplakáton pelusozik, gatyázik, bugyizik. Az altesti propagandáról, a nem a lélek mélyét, hanem az ösztönvilág sötét bugyrait megcélzó kampányról. Hittem, nemzetünk nem fogadja be őket megint – de befogadta. A kicsi kék folt nem múlt el a testéről. A Szabad Demokraták Szövetsége újfent parlamenti párt: ha a legkisebb is, ha eddigi története során a legapróbb képviselőcsoportot kiállítva is. Ez a piciny ottlét elegendő arra, hogy a kékek a mérleg nyelvének szerepét játsszák el. A kicsinyke csapat még sohasem volt ilyen erős hatalmi helyzetben, mint most.
De hogyan került oda?
Bizony az alja kampány, amely korántsem a mágikus „szürkeállomány” megnyerésére irányult, hanem a még más csapatok által el nem vitt „modern” prolik, a plazások megszavaztatását célozta, sikeres volt. Még éppen át tudott húzódni a kanyarodósávba a Szadesz minibusza, s így a parlament parkolójába állhatott be az ócskapiac helyett. Féltek pedig, féltek nagyon: az életben maradás akkora ünnep lett, mintha a kormányváltó győzelem kivívásában nekik lett volna a legnagyobb részük. Pedig a szocialisták szegfűszár mankói nélkül nem nagyon tudtak volna valamit is tenni; s most nemcsak az egyéni képviselőknek nyújtott életmentő támogatásra gondolok (három fő, a jelen frakció több mint tíz százaléka személyében hálás lehet nekik!), hanem a Medgyessy-nyilatkozatokra a kötendő koalícióról. Ez bizonyosan a kék karámba terelt néhány a reménybeli s a valószínűbb győztesekre szavazó baloldali liberálist, akik korábban az értékes szavazat elve alapján a szocikra voksoltak volna: el ne vesszék szavuk. Többen voltak ők, mint az MSZP-t elutasító csontliberálisok, akiket a koalíció ígérete viszont elugraszthatott. (Tévedtem tehát, amikor korábban a szocialisták gyengülését jósoltam e koalíció hirdetésével: az SZDSZ jutott majdnem végállapotba.) A bevásárlóközpontokhoz szocializálódott szavazók meg az erősebbhez át nem álltak: ennyi a „tömeg”, amely elég súlyt jelentett a parlament korlátján való átlendüléshez; ezt a tömegecskét kell szem előtt tartania a kékek vezérkarának s táborának. Meg kell fogni, markolni őket – nem könnyű feladat. Különösen, hogy a magát szocialistának valló csapat is számít, mint vésztartalékra, e sokadalom egy részére.
Ugyanakkor a jövőt is építeni kell – a pártjövőre gondolok, a közeli önkormányzati választásokra, meg a távolibb országosra. Bizonytalan alap a mostani többséget hozó sereglés, a masszív szavazók legközelebb már talán (beleértve az önkormányzati választásokat) nem lesznek elegen.
A stratégiai döntéseket – formálisan – a pártok kongresszusai hozzák, a tagság akaratát kifejezve. Az ő esetükben a küldöttgyűlés, amely e hét végén ülésezik. A bizonyára alaposan felkészült „döntéshozók” szentesíteni fogják azt, amit eléjük tesznek. Például a kész kormánylistát, a kész kormányprogramot, a kész jövőt. Elgondolkodnak-e azon, ténylegesen mi történik majd? A kormányprogram tervezete igazi restaurációs alkotás: az 1994– 98 közötti dolgok folytatása. A lózungokat és alamizsnaosztó gesztusokat lefejtve mi marad? Nézzünk egy példát!
Folytatódik a nyugdíjreform (ami ugye abbamaradt ’98-ban – szerintük), a magánpénztári tagdíjat hatról nyolc százalékra emelik. A lényeg: bizonyos kényszerűen, szinte kötelezően kifizetett pénzek az állam felügyelete alól a magánszférába kerülnek át. Valami igazgatótanácsszerű testület dönt a felhasználásáról, nem pedig felelős köztisztviselők. Mint tudjuk, az amerikai divat szerint (és nem európai modell ez!) a lakossági pénzek – sok apró fillérből nagy tömeg – nyugdíjalapokba vándorolnak, ahol azután fialtatják a hozzáértők, s ebből fedezik a nyugdíjasok jövedelmét. Mi van, ha megbukik az alap, csődbe kerül, eltőzsdézik a szaknők és szakférfiak? Nincs nyugdíj. Persze a törvények némi biztosítékot jelentenek a befizetőknek, de a működés számukra garantáltan átláthatatlan. Sokkal nagyobb a manipuláció lehetősége, mint a szolidaritási típusú, a honihoz hasonló rendszerben. Példa: Maxwell elhunyt brit médiamogul cégének nyugdíjalapját (több száz millió fontot) egyszerűen ellopták. Persze az a pénz is a tőzsde felé folyt el, de már nem az eredeti tulajdonosok (kisemberek) érdekei szerint. Ha a szerkesztők és a nyomdászok pénze máshová folyt volna be, most jobban élnének.
A kormányprogram a gyengélkedő magyar tőzsde megsegítését ígéri. Az is ezt a célt segíti, hogy majd a kifizetendő (?) 13. havi nyugdíjtömeg megfelelő százaléka a magánnyugdíjpénztárakba folyik be, s onnan a brókerek felügyelete alá. Természetesen jól igyekeznek befektetni, például a közbeszerzési eljárásokban nyertes nagy cégekbe. Az államnak szállítani biztos üzlet. A baj csak az, hogy ezek nem a hazai tőzsdén forognak, mert az 1994–98 közötti időszakban láttuk már: az átláthatóság álcájával létrehozott közbeszerzési törvény a multikat segíti. Mindegy. Az adórendőrséget megszüntetik, tehát a helyzet ettől sokkal átláthatóbb, világosabb és egyértelműbb lesz. Ugye?
Ahogyan az 500 milliónál többet forgató (állami, önkormányzati) intézmények esetében is: kötelező lesz a (gazdasági) beszámoló auditáltatása. Tehát külső erőkkel való ellenőriztetése. S ezek nyilvánvalóan nem az állam szervei lesznek – hiszen nekik nyújtják be a jelentést –, hanem magáncégek. Az ő számlájukra becsöpögő-csurgó pénzecskék megjelennek majd a tőzsde vidékén. Vagy nem. Mert például az egyik legnagyobb amerikai cég megbuktatását, sok-sok ezer kisbefektető pénzének eltapsolását is magáncég által auditált pénzügyi jelentések fedezetében tették meg. A gazdasági liberalizmus kínos, de kivédhető eleme persze – mondják. Nem is szükséges megvitatniuk az elméletben naprakész SZDSZ-küldötteknek. Már otthon meggyőződhettek a terjedelmes döntés-előkészítő anyag átbogarászásakor a jobbik alternatíváról.
„A gazdaságilag szükséges, de a lakosság számára túlzott terhet jelentő hazai áremelkedések elkerülését az energiatermelők nem finanszírozzák, itt csakis állami szerepvállalás lehetséges” – szögezi le a kormányprogram.
Boncolgatni fogják-e a küldöttek e veretes mondatot? A gazdaságilag szükséges itt annyit tesz, hogy a tulajdonosoknak szép nyereséget kell engedélyezni, piaci eszközökkel (írja a program), és végrehajtani a liberalizációt – a kormánynak, amelyet most a delegátusok elfogadnak. Áremelés lesz, mint ahogy a távközlés liberalizációja is azzal járt. Magyar abszurd. A dolgozók érdekében. De hát kik a választottak? Kik fognak szabad demokratául kormányozni?
Magyar Bálint: oktatásügy. A Horn-kormányban már szerepet vállalt rebbenetlen szemmel, pedig az egyetlen volt, aki a pártbíbornokok közül nyilvánosan elutasította a pufajkást. (A konklávé, a pápaválasztás, mint tudjuk, befalazott ajtók mögött zajlik.) Akkori elődje, Fodor Gábor legalább valami értékrendet igyekezett követni (még ha egy szabadelvű polgárnak elfogadhatatlant is), a magyar népköztársasági mocsár haveri tempóit elvetve: de Magyar persze nem vette komolyan a lózungot: klasszikus miniszterelvtárs lett. Most a kultúrát nem kapta meg (egy 73 éves szépíró fogja aktívan dirigálni – úriembermodorban, zakóján kifogástalanul viselve a szegfűt), de kapott egy munkásmozgalom-történész államtitkárt, ő persze szépen szót ért majd a parlamenti kulturális bizottsági elnökkel, Pető Ivánnal.
Csillag miniszter, a gazdaság és a közlekedés irányítója érdekes test a kormányban: anyacégét, a Pénzügykutató Rt.-t Medgyessy tevékenysége hozta létre. Az ántivilágban ő volt ugyanis a pénzügyminisztériumi háttérintézmény megszüntetője, amely azután így hirtelen magáncéggé alakulhatott. Tette miatt bírálni illik liberális körökben, de valójában teremtője volt a monetarista intézménynek. Most Csillag rt.-főnök talán inkább állomásfőnök lesz, a közlekedést benyelve; a gazdasági stratégiát a Pénzügyminisztérium viszi majd, meg a miniszterelnök személyesen, annak zsargonjában valamennyire otthon van. (Ne feledjük: a kommunizmus csődjét a tehetségtelen gazdaságirányítók is okozták, mint Medgyessy.) Az informatika és a hírközlés újonnan alakított és fontossá tehető parancsnoki hadállását Kovács Kálmán egykori államtitkár foglalja el: Kuncze stílusú karrierpolitikus, de aktív és eszes. Jól meg fogja csinálni, amit mondanak neki. És kész.
Kész és vége a környezetvédelemnek. Elkeserítő, de a rendszerváltozás utáni negyedik kormányban sem egy értő szakember vagy kvalitásos politikus ül a bársonyszékbe, hanem egy pártbeli osztozkodáskor előretolt sakkfigura: Kóródi Mária jogász. Tanácstitkári tapasztalata bizonyost segíti majd az adminisztrációban (ezt minden gunyoros él nélkül mondom), de szakmai járatlansága és politikai súlytalansága a felügyelt területet lefokozza. Ma a kormányzati szereplőknek pénzkifizető helyként érdekes a tárca: Kóródi már első nyilatkozatában a tudósok és a környezetvédő szervezetek bevonására hivatkozott mint szakmai programra. Ez azt jelenti, hogy igyekvő lélekhalász lesz, megnyer jó néhány embert. De mi lesz az ég madaraival és a föld vadjaival? Politikai államtitkára, Kis Zoltán szintén jogász, volt hornista földművelésügyi államtitkár. Mikor is volt az? Amikor az erdő- meg vadgazdálkodást szabályozó törvények készültek! A zöldek aktív ellenállása mellett. Ő mintha vadászcimborái mellett állt volna ki, a puskások érdekében. Politikai sasszemére jellemző, hogy a sajtóban is elmondta, hogyan lett vadásszá: első megválasztása után egy-két hónappal hívták el lődözni a választókerület zöld kalaposai, s jegyezte el magát… mivel is? Nem a környezetvédelemmel! Tudniillik nem igaz, hogy a mai magyar vadászvilág egésze a természet ügyét szolgálja, inkább a természet kihasználásában érdekeltek, semmint védelmében. Kis lelke mostanra megváltozott? Ha nem, akkor talán gyorsan eleget tesz egy erdei szemétszedésre invitáló csapatnak, s megtérve környezetvédővé zöldül.
Íme a gárda küldöttgyűlés előtt – a kormányprogram országgyűlési vitájában bizonyost brillíroznak. Érvelnek igazuk mellett a saját többségüknek, még talán az ellenzéket is tapsra kényszerítik! És természetesen majd akkor is így lesz, ha a delegátusok felkészült pártkongresszusi döntése alapján a kormányprogram megváltoztatását kérik egyenjogú szocialista partnerüktől. Mert végiggondolták-vitatták a dolgot.
Mélyen demokratikus eljárás! Utólag rácsapni a pecsétet a más döntésére. (Jobb, mint a tanúskodó filmben: itt előbb tényleg felolvassák az ítéletet, majd kezdődik a tárgyalás…) Ezt a „liberális demokráciát” akarják elültetni a pusztai magyarok sívó homokkal telt lelkében, mint ahogy a plazások plasztikfejébe már sikerült is.
A választási „győzelemnek” erkölcsi értelemben véve súlyos következményei lesznek a magyar társadalom jövőjére: az „így is lehet”, a gátlástalan célszerűség, a hatalom mindenfeletti akarása, a demokratikus intézményeket a nemzet sorsának igazításában felváltó magánvállalkozások előnyben részesítése, a rossz szerepekbe beugró statiszták áriázása melletti siker látványa – mindez rombolja a lelkeket. Ez a Szabad Demokraták Szövetsége küldöttgyűlésének igazi üzenete: mi alávetjük magunkat, ti se merjetek másként cselekedni.
Piruljak?
Ők vörösödnek.