Egy Bokros-csomag eleget ártott már

Nagy öröm volt hallani a választási ígéretek között, hogy az egészségügy jelentősen több anyagi támogatásban fog részesülni a következő kormányzati ciklusban. Ebben a kérdésben megegyezik a hatalomból távozó kormánykoalíció és a kormányváltásra készülődő ellenzék ígérete, amikor több száz milliárdos többletet akarnak erre a célra fordítani. A hazai egészségügyre alaposan ráfér és meg is érdemli ezt a tőkeinjekciót, amellyel javítani lehet a betegellátás színvonalát, a betegségek megelőzésének hatékonyságát és nem utolsósorban az egészségügyben dolgozók arcpirítóan alacsony munkabérét.
Magyarország lakosainak egészségi állapota ijesztően rossz. Az átlagos életkor nyolc-tíz évvel alacsonyabb, mint a Lajtán túl élőké. Az ország lakossága 1982 óta folyamatosan csökken, ugyanis az élveszületettek száma kisebb, mint az elhunytaké. A 90-es években egy kisebb város (40-50 ezer lélek) tűnt el évente. Különösen aggasztó az úgynevezett korai, 65. életév előtti elhalálozások igen magas aránya a nyugat-európai lakossághoz viszonyítva. A fenti, hihetetlenül kedvezőtlen demográfiai mutató megfordítása a jövő kormányainak legfontosabb feladata kell, hogy legyen. Az ország lakosságának rossz egészségi állapota és a magyar egészségügy elmaradott volta több évtizedre nyúlik vissza. A rendszerváltás előtt az egészségügy szűkmarkúan kapott a nemzetgazdaságtól – sokszor arra hivatkozva, hogy nem termelő ágazat –, illetve különböző gigantikus ipari, de meg nem valósult tervek mindig elsőbbséget élveztek az egészségüggyel szemben, amelynek csak morzsák jutottak. Az elmaradás üteme felgyorsult a 70–80-as években, amikor a robbanásszerű műszaki fejlődést a szocialista ipar nem tudta követni, és ezért az igen drága, csak devizával megvásárolható műszerek beszerzése akadozott, és legtöbbször csupán egynéhány, országos csúcsintézet kapott ezekből. Úgy érzem, nincs sok értelme ennél a szomorú korszaknál tovább maradni. „Kár keseregni a kiömlött tej miatt” – mondják bölcsen az angolok.
A rendszerváltás után nagy volt a várakozás és a reménység az egészségügyben is. Az Antall-kormány egészségügyi minisztere végigszolgálta a négyéves kormányzati ciklust, ami egymagában szép teljesítmény. Surján Lászlónak sikerült valamivel több pénzt juttatni az ágazatnak – többek között létrehozva a Budapesti Transzplantációs és a Debreceni Szívsebészeti Klinikát, valamint a zalaegerszegi szívsebészetet. Legfontosabb feladata az egészségügy pénzügyi támogatási rendszerének megváltoztatása – az úgynevezett teljesítményarányos finanszírozás létrehozásával – megvalósult. Ez igen jó elképzelésnek tűnt, sajnos, a kivitelezés már nem lett annyira sikeres. A rendszer számtalan gyermekbetegségtől szenved, és az úgynevezett sorozatos karbantartások, „javítgatások” ellenére még igen távol áll a megfelelőtől. Ennek legfőbb oka – a bonyolultságától eltekintve – az állandó pénzhiány. A „zárt kasszán” belül az egészségügyi kiadásoknak felső határt szabtak, amelynek szintje jóval a szükséglet alatt van, és ezért a különböző orvosi szakmák egymás szájából próbálják kiénekelni a sajtot. A jobban és hangosabban lobbizó szakmák előnyben részesülnek a többiekkel szemben. Az egészségügyi finanszírozás kedvezőbb megoldása még várat magára.
Az MSZP–SZDSZ óriási többséggel rendelkező kormánya idején három miniszter is megpróbálkozott az egészségügy javításával, igen mérsékelt sikerrel. Elsőként Kovács Pál, akinek igen rövid idő jutott képességei megmutatására, az 1995 elején belépő „Bokros-csomaghoz” nem kívánt segédkezni, nevét adni az egészségügy leépítéséhez és lemondott. A Bokros-csomag egy kisebb atombomba romboló hatásával ért fel az egészségügy területén. A családtámogatások jelentős megnyirbálása, a kórházi ágyak számának ésszerűtlen csökkenése és egyéb pénzügyi megszorítások következtében a születések száma jelentősen visszaesett, az elhalálozások száma emelkedett. A fogkezelés támogatásának megszüntetése soha nem látott „foghullást” eredményezett. Biztonsággal állíthatom, hogy a magyar lakosság fogainak állapota jelenleg a legrosszabb, 20 évre visszatekintve. Remélhetőleg, az ismét támogatott fogkezelések hatására elkezdődik a helyzet javulása. Mit ért egy szívsebész a fogászathoz? Tekintettel arra, hogy a rossz fog fertőző gócként szerepel és veszélyezteti a szívműtét sikerét, minden szívműtét előtt fogászati góckutatást végeztetünk, így kiderül a beteg fogainak állapota, amely – mint említettem – az utóbbi 20 évet tekintve a mélypontra süllyedt. Nemegyszer a beteg 10-12 fogát is el kell távolítani egy szívműtét előtt.
A baloldali koalíció második egészségügyi minisztere – a nem orvos Szabó György – valószínűleg megpróbálkozott becsülettel megoldani lehetetlen feladatát a Bokros-csomag keretén belül. Amikor látta, hogy ez nem sikerülhet, távozott mint elődje, ha nem is olyan látványosan.
Itt szeretném elmondani személyes ismeretségem történetét néhai Kovács Pállal, akivel Stockholmban találkoztam az ottani Magyar Házban. A Svédországi Magyar Orvosok Közössége 1996 november végi éves közgyűlésére meghívták Kovács Pált mint országgyűlési képviselőt, és felkérték egy előadás megtartására. A közel egyórás előadásban a magyar lakosság egészségi állapotáról és a magyar egészségügyi viszonyokról tartott beszámolót. Az előadás igen pontos és részletes képet nyújtott a valós állapotokról. Minden mellébeszélés és ködösítés nélkül vázolta fel az elszomorító igazságot, amely teljesen szokatlan volt számomra a hazai sablonokkal és csúsztatásokkal szemben. A hozzászólások keretében gratuláltam Kovács Pálnak a tiszta és valós helyzet ismertetéséhez, és azt mondtam: „Képviselő úr! Az ön kórisméje teljesen helytálló, és a jó diagnózis biztos alapot nyújt a helyes kezelés megvalósításához. Ennek a vészjósló helyzetnek a felismerése lehetőséget nyújt a megfelelő lépések megtételéhez.” Válasza is teljesen korrektnek tűnt számomra, amikor azt mondta, hogy igen jelentős és alapos beavatkozásra lenne szükség, amely megfelelő programot és jelentős támogatást igényel. Azt is mondta, hogy ennek a lépésnek a késlekedése a helyzet további romlását, és a helyreállítás költségeinek növekedését eredményezi. Kettőnk párbeszéde a szokásos vacsora keretén belül, a fehér asztalnál folytatódott. Ekkor már lehetett tudni, hogy Szabó György miniszter úr távozik a tárca éléről, de utódja neve még ismeretlen volt. Üzenetet vittem Kovács Pálnak Debrecenből meghatározó orvosi körökből, akik azt juttatták kifejezésre, hogy szívesen látnák őt újra az egészségügy irányításának vezetőjeként. Erre azt válaszolta, hogy ezt a feladatot bizonyos feltételek mellett szívesen elvállalná. Mint tudjuk, nem ő lett a Horn-kormány harmadik egészségügyi minisztere, hanem Kökény Mihály, aki valószínűleg nem támasztott Kovács Pálhoz hasonló feltételeket a bársonyszék elfoglalásához.
Az Orbán-kormányban ketten irányították az egészségügyi tárcát. Gógl Árpád a bársonyszékben szinte teljesen elvesztette az Orvosi Kamara elnökeként mutatott határozottságát, harcosságát. Elveszett a részletkérdések útvesztőjében, át nem gondolt, balszerencsés lépéseivel sok bosszúságot és ellenzéket szerzett a polgári kormánynak az egészségügyben dolgozók körében (lásd: egyszeri fizetésemelés). Az ő kezében a legjobb ötlet is az előrelépés gátlójává vált – gondolok itt az úgynevezett rezidensképzésre, amely nem magyar találmány, hanem számos országban sikeresen működik, és elősegíti a fiatal orvosok pályakezdését, beilleszkedését az egészségügyi tevékenységbe, és lehetőséget nyújt a friss diplomásoknak, hogy megtalálják a képességeikhez legmegfelelőbb szakágat. A hazai rendszer merevsége szinte lehetetlenné teszi az esetleges pályamódosítást, és kényszerpályára kényszeríthet fiatal orvosokat. Utódjának több javítást igénylő feladatot hagyott örökségül.
Mikola István energikus, tettrekész ember, aki határozottan javítani szeretett volna a jelenleg siralmas helyzeten. Ehhez nem sok anyagi eszközzel rendelkezett, tekintettel a már jóváhagyott költségvetésre. A valós helyzet ismeretében végre meghirdetésre került a tízéves népegészségügyi cselekvési terv, az „Egészséges nemzetért népegészségügyi program 2001–2010”, amelyet az ország legnevesebb szakemberei dolgoztak ki, és megítélésem szerint megfelelően határozza meg a szükséges teendőket ehhez a nemes cél megvalósításához.
Természetesen nem szabad tíz évre nyújtani az egészségügy másik égető kérdését, a megoldatlan és sántító finanszírozást és a dolgozók bérrendezését. A finanszírozásról röviden megállapítható, hogy nem megfelelő, rossz, és ezt bizonyítja az ismétlődő, úgynevezett karbantartás, amelyet javítgatásként is lehet értelmezni. Az egész hasonlít arra a gépkocsira, amelyet gyakran vissza kell vinni a szerelőműhelybe az ismétlődő hibák elhárítása érdekében. Az úgynevezett teljesítményarányos finanszírozási rendszer gyökeres átalakítása elengedhetetlen feltétele a hazai egészségügy rendbetételének.
A másik halaszthatatlan feladat a bérek rendezése, alapos megemelése. Az arcpirítóan alacsony fizetés az egészségügy dolgozói létszámának jelentős csökkenésével fenyeget. Elsősorban a szakdolgozók hiánya már egy-két év múlva égető valósággá válhat a munkaigényes és megterhelőbb területeken (például intenzív osztályok, három műszakos nővérek), ugyanis érezhetően csökkent a fiatalok érdeklődése és jelentkezésük száma a nővérképzés iránt. Tekintettel arra, hogy az egyes nyugat-európai országokban is nővérhiány van, ennek elszívó ereje főleg a jól képzetteket, nyelvismerettel rendelkezőket fogja érinteni. Kisebb mértékben érvényes ez az orvosokra is, ugyanis bizonyos szakmákban a skandináv államokban orvoshiány mutatkozik.
Az évtizedek óta fennálló alacsony munkabérek rengeteg kárt és indulatot gerjesztettek. Ennek köszönhető a hálapénzrendszer kialakulása, amely teljesen érthetetlen és megmagyarázhatatlan a nyugati kollégák számára. Ennek megszüntetése nem bizottságokkal, hanem alapos béremeléssel lehetséges. Nem azt kell eldönteni, hogy a béreknek hány százalékos, hanem hányszoros emelése szükséges és lehetséges a kívánt cél eléréséhez. A nővérek és szakdolgozók fizetésemelése mellett biztosítani kellene az ingyenes szakmai továbbképzést, és a tandíj jótékony hatású eltörlését ki kell terjeszteni a második és harmadik felsőfokú diploma megszerzésére is. Saját tapasztalatom alapján határozottan állíthatom, hogy az egészségügyi főiskolát végzett munkatársaim teljesítménye jelentősen javult az ott szerzett ismeretek segítségével. A fiatal pályakezdő egészségügyi dolgozóknak nyújtott kedvező életfeltételek és magas szintű képzés biztosításával várható a gyógyító-megelőző tevékenységük eredményeként a népesség halálozásának csökkenése. Továbbá remélhető, hogy ezek a fiatalok családot alapítva és a gyermekvállalási kedv emelkedésével a nemzet népesedési mutatóinak javulását és egy egészséges, életerős nemzedék létrejöttét eredményezi. Több mint négy évtizedes, az egészségügy első vonalában eltöltött tapasztalataim és a rendszerváltás utáni tanulságok alapján megállapítható, hogy a hazai egészségügynek a szükséges szerkezeti váltás mellett alapos tőkeinjekcióra van szüksége.
Egy újabb, a Bokros-csomaghoz hasonló megszorítás és elvonás az egészségügy területén katasztrofális hatással lenne. Ugyanakkor az egész magyar gazdaság tekintetében teljesen feleslegesnek tűnik, hiszen az jelenleg igen jó teljesítményt nyújt. A nemrég meghirdetett és elkezdett tízéves népegészségügyi program igen reményt keltő, amelynek jó megvalósítása feltétlenül szükségszerű az ország lakosságának érdekében. Ennek a programnak politikai irányváltás miatti módosítása, átrajzolása a megvalósítás felesleges késlekedését – esetleg teljes céltévesztését – eredményezheti.
Remélni szeretném, hogy az egészségügyben tevékenykedők megértik a népegészségügyi program jelentőségét, és határozottan megtesznek mindent megvalósítása érdekében. Részünkről a debreceni szívsebészeten ennek kapcsán fogalmaztuk meg fiatalos vidámsággal, talán a beköszöntő tavasz hatására jelszavunkat: „Egy isten, két diploma, három gyerek, négy kerék, öt karika és hat nyitott szívműtét naponta.”
A szerző egyetemi tanár,
a DEOEC Szívsebészeti Klinika igazgatója