Egy elszólás jelentősége

A miniszterelnök parlamenti bemutatkozása kínos elszólással volt megterhelve. A verbálisan szerény szinten álló, de szociálisan hihetetlenül érzékeny politikus ugyanis arról beszélt – állandóan a volt miniszterelnököt hamisan cikizve –, hogy ő többek között „szegénységpárti kormányt” alakít. Nos, én azt hiszem, ekkor Medgyessy Péter igazat mondott. Egy neoliberális globalista kormány, mint az övé – noha a választásokat szociális demagógiával nyerte meg –, tényleg csak ezt ígérheti – felelősen. Az államot minimalizáló és a piacot maximalizáló célkitűzéseknek ugyanis szükségszerűen ez lesz a következménye.
Ha az új miniszterelnök a szegények pártján állna – mint milliárdos –, akkor nem lehetne liberális, s akkor a sokat emlegetett, de ma már jó- részt halott „régi típusú”, kisembervédő szociáldemokrata volna, akit a nemzetközi spekulatív buborékgazdaság és csicskás újságírói Orbán Viktornál is jobban gyűlölnének. De nem hogy nem gyűlölik a volt kommunista apparatcsikot – tehát a „burzsoázia” egykor halálos ellenségét –, hanem nagyra tartják, s a profitjuk hazai növekedését várják tőle.
S ilyenkor szokott felhangzani napjaink „modernizátorainak” kórusa a munkahelyeket teremtő korszerű tőkéről s arról, hogy nincs is más út, mint a profitmaximalizáló befektető érdekek feltétlen kiszolgálása. S ha jobban megnézzük, akkor erről beszélt Medgyessy Péter is, amikor szegénységpárti új kormányát dicsőítette. Hiszen a globalista, végtelenül mozgékony („telephelyileg” is és energiapazarló, tisztán kiscsoportos magánérdekeket szolgáló „szállítási mobilitásban” is) transznacionális tőkének alárendelt bérmumnkáslét lassan már foglalkoztatás közben is egyenlő a viszonylagos szegénységgel, anélkül pedig az abszolút szegénységgel.
A gazdasági patriotizmust elvető felújított internacionalisták kormánya tehát azt ígéri, hogy biztosítja a szegénységet. Hiszen – más oldalról – többször biztosítottak mindenkit arról, hogy ők nem fognak a nemzeti érdekek védelmében hepciáskodni. Nem hogy a Nyugattal szemben nem, de még a nemzeti érdekeiket vadul védelmező szomszédokkal szemben sem. S az állítólag demokrata szlovák miniszterelnök is felfújja magát, arról beszél – mintha jogosítványa lenne ilyesmi osztogatására –, hogy Budapesten az európaibb politika győzött. Európaibb tehát az a politika, amely hatékonyan szolgálja a szlovák nemzeti érdekeket. Netán Binder úr gátépítési reményeit is! Igen, Medgyessy Péternek igaza van, ha mindez elkövetkezik, akkor kormánya a magyar szegénység (megerősítésének) kormánya lesz.
Olyan kormány, amelyet még véletlenül sem lehet majd „nacionalizmussal” vádolni, ami egyébként egyenlő lenne az „emberiségi” halállal. Miért? Egyszerűen csak azért, mert minden nemzeti „öncélúság”, vagyis hazafiság akadály a globális profitmaximalizálás útjában, akadálya annak, hogy a népek egyszerű költségtényezővé, illetve fogyasztói „közönséggé” zülljenek. De a nemzetek még nagyobb gátjai annak, hogy korunk legnagyobb üzletágának, a médiaiparnak korlátlanul manipulálható – mélypszichológiailag aládúcolt – tömeges piacai lehessenek.
A szegénységpárti kormányzatnak persze e téren lesz gondja a szegényekre, nehogy „független” műsorok és hírmagyarázatok nélkül, netán a saját fejük szerint gondolkodjanak. Ingyen – rádió- és tv-előfizetés nélkül – gondoskodni fog arról, hogy mindenkor népszerűen primitív, jó üzletet jelentő „programmal” múlassa idejét az egyre inkább európai szegény, akinek transznacionális identitása, állapota szerfölött kívánatos. Hiszen az ilyenné lett népek elsőrendű kiszolgálókat állítanak bárki rendelkezésére. A lényeg az egyéni zsigeri jólét, netán egyesek még sztárrá is lehetnek. Ha nincs szegénység – így a régi „liberális” bölcsesség –, nincs motiváltság sem. A középrétegek közül sokan feleslegesen önérzetesek, öntudatosak, azt hiszik, hogy a saját fejük szerint gondolkodhatnak.
A szegénységpárti kormány kigyógyítja e betegségből a „nacionalista” magyarokat. Egyértelművé téve azt, hogy ők csupán véletlenül magyarok, úgyszólván csak telephelyileg, leginkább azonban az emberiséghez tartoznak, amelyet jó néhány magyar származású amerikai testesít meg, akik állandóan szemmel tartják e rossz történelmű nép politikai nevelését. Büszkék lehetünk rá, hogy egyébként jelentéktelen etnikai csoportunkkal olyan márkás műhelyek foglalkoznak folytonosan, mint a Washington Post vagy a New York Times, s a kiváló holland lapok. Csak hálásak lehetünk, hogy rólunk semmit sem tudva állandóan elmondják a legkorszerűbb elképzelésüket arról, hogy hogyan lehetünk másoknak hasznosak. Utálva saját magunkat, s szeretve ellenségeinket.
Ez persze nem valami obskurus kereszténység, hanem a szegénységpárti kormány jó üzlete: olyan verhetetlen üzleti kínálat „befektetőknek”, amely máshol még nincs a világon. Mert máshol még uralkodnak a bennszülött civilizálatlan indulatok, amelyek kemény nemzeti érdekvédelemre szorítják még az ottani neoliberális kormányzatokat is. Itt, Magyarországon a szocializmus egy magasabb foka uralkodik mostantól: a monetarizmus tudományos rendszere. E világszínvonalú élenjárásban mindenkinek jár segély, aki nyugton marad, de senkinek nem jár támogatás, aki (függetlenedni) igyekszik. Hiszen azok a végén nem lesznek a szegénység részei, tehát pártfogás sem jár nekik.
Nekünk a szegénységre van szükségünk, ők szavazták ránk újra és újra, míg a lélekben félrevezethetők, akiknek eszményekre van szükségük, azok hazafiaskodtak, s azt hiszik, hogy a nyugati demokraták így elfogadják őket egyenjogúnak. Tévednek, a nyugati demokraták nagy része is szegénységpárti, mert az az igazság, hogy nem lehet mindenki gazdag, s ők már azok. A nyugati demokraták és liberálisok – a világ gazdagjai egyesüljenek jelszó alatt – szegénységpártiak, ami jól mutatja szociális érzékenységüket és emberjogi eltökéltségüket. Tehát leginkább úgy pártolják a szegénységet, hogy szigorúan antidiszkriminációs a szemléletük, egyébként pedig a mindent tőkévé változtatás korlátlan szabadságában látják a szegénység legfőbb biztosítékát.
Az új magyar kormány mindenben egy az „emberiséggel”, a nyugati (poszt)modernséget habozás nélkül utánozni kell mindenben, különben még kommunistának gondolnák őket, régi MSZMP-seket. Még szerencse, hogy itt vannak az SZDSZ-esek, akik még megbízhatóbb haladó erők, akik még azt is kimondják, amit egy névleg szakszervezeti pártnak mégsem lehet kimondani. Így ők még szegénységpártiságról sem beszélnek, egyértelművé téve azt, az a helyes, hogy aki bírja, marja. Ez a helyes, hatékony módszer, de választást nyerni vele közvetlenül nem lehet. Ehhez kellünk mi, „szociáldemokraták”, mert a szegénység még mindig a miénk – a szimpatikus újgazdagoké.