„Hitlerjugend”, a becsületsértés

Kettőezeregy augusztusában, egy fülledt késő délutánon két gimnazista lány sétált Kecskemét egy átlagos, csöndes, kertvárosi utcájában. Halkan, de nagy beleéléssel beszélgettek. Egyikük előző reggel érkezett haza Lengyelországból, ahol két hetet töltött nyári szünidejéből, s ahol turistaként eljutott arra a bizonyos, mára már emlékmúzeummá alakított hírhedt helyre is. Most az ott látottakról beszélt. A másik iszonyattal eltelve hallgatta a beszámolót a halomba hordott bőröndökről, szemüvegekről, aranyfogakról, hajkoronákról és az azokból szőtt pokrócokról, s hirtelen úgy érezte, ezek az embertelen tettek jóval súlyosabb büntetést érdemelnek, mint amelyet ember valaha is kiróni bír. A háborús vereséget, s a bűnösök felelősségre vonását az a gimnazista lány túl könnyűnek érezte a mérleg másik serpenyőjébe helyezett emberirtáshoz képest. S csak reménykedni mert, hogy létezik egy emberek feletti hatalom, amely egy égi képernyőn egyszer szembesíti az auschwitzi gyilkosokat tetteikkel, s a velük egyetértőket gondolataikkal, és kiszabja rájuk azt a büntetést, amely végre kiegyenlíti a mérleg két serpenyőjét.
Az a lány én vagyok, és ma sem gondolkodom másképpen, pedig a választások második fordulójáig nekem is nemzetiszín szalag díszelgett a szívem fölött. Messzemenőkig megdöbbentett, és megsértett néhány baloldali érzelmű közéleti személyiség kijelentése, amely engem, és számos velem azonos véleményen lévő fiatalt egy náci ifjúsági szervezet tagjaihoz hasonlított. Bár első pillanatban megfordult a fejemben, hogy becsületsértés vádjával az igazságszolgáltatáshoz folyamodjam, később mégis arra a döntésre jutottam, hogy jobb békés módon tisztázni a velem és a társaimmal kapcsolatos félreértéseket. Ezért határoztam el, hogy egy újságcikkben fogalmazom meg válaszomat az elragadtatott, és véleményem szerint minden reális alapot nélkülöző vádakra.
Az első vádpont tehát velünk kapcsolatosan „nacionalizmusunk”. Az én értelmezésem szerint ez a szó egy népcsoporthoz, egy országhoz való olyan ragaszkodást jelent, amely az identitás túlzó hangsúlyozása nyomán háttérbe szorít, vagy háttérbe szorítani kíván más népcsoportokat. Eddigi tapasztalataim azt bizonyítják számomra, hogy az ember számtalan fajta szeretetre képes. Egy féléves kisgyermek már szereti édesanyját, édesapját, családtagjait. Majd bekerül a társadalom közösségeibe, ahol másféle módon, másokat is megtanul szeretni… A haza megfoghatatlanabb, bonyolultabb része az ember életének, mint bármi, amit eddig megemlítettem. Talán éppen ezért a hazához fűződő szeretet kialakulásához több idő kell, mint az előzőkhöz. Ennek ellenére semmivel sem alábbvaló azoknál, nyugodt szívvel egy sorba állítható velük. Sőt, azt is kijelenthetem, csak az képes teljes életet élni, aki tisztában van vele, hogy létezik egy hely, egy nyelv, egy kultúra a világon, amelynek ő is részese. A jogok mellett azonban kötelességekkel is jár a hazaszeretet. A magam részéről teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy Trianon gyógyíthatatlan sebe Magyarországnak, a határrevízió gondolata bármilyen formában életképtelen, mégis úgy gondolom, hazánk, nemzetünk iránti kötelességeink közé tartozik a magyarság érdekeinek védelme, még akkor is, ha egyes tagjaitól, közösségeitől határ választ el minket. Sőt, őket annál is inkább védenünk kell, mivel kisebbségként jóval kevesebb lehetőségük van érdekeik védelmére új országukban, mint amennyi puszta fennmaradásukhoz szükséges. Az én hazaszeretetem ezt a segítségnyújtási szándékot, és semmiképpen nem a kirekesztő gyűlölködést jelenti.
A második vádat „fanatizmus” címén fogalmazták meg velünk szemben. Véleményem szerint a fanatizálás szó állandó információs inger hatására kialakuló lelki függést jelent. Ez a mi esetünkben már csak azért sem lehetséges, mert az állandó információs inger alapfeltétele a monopol- helyzetet élvező jobboldali média lenne, amiről Magyarországon nem beszélhetünk, sőt, figyelmesebben szemlélve a jobb- és baloldali hírforrások egymáshoz viszonyított arányát, körülbelül 90-10 százalékos előnyt tapasztalhatunk a baloldal javára. Ebből kifolyólag tapasztaltam, kiforratlan, fiatal gondolkodásmódomnak, amely dörzsölt politikusok által állítólag könnyedén alakítható, a tények tükrében megrögzött baloldaliságot kellene mutatnia, ez pedig nincs így. Nem vagyok, és nem is lehetek fanatizálva, s az a jelenség, amelyet ezzé szeretnének nagyítani, nem más, mint jövőbe vetett bizakodás, amely jövőt tiszta fejjel, és higgadtan átgondolva a polgári oldal vezetésével láttam, és látom biztosítottnak.
A soron következő – számomra szinte nevetséges – vádpont Orbán Viktor (leköszönt) miniszterelnök úr személyéhez kapcsolódik. Hadd reagáljak arra a kijelentésre is, hogy a Fidesznek azért sikerült maga mellé állítani fiatalok ezreit, mert Orbán Viktor személyében egy új, közéleti „sztárt” nyújtott nekik, akiért hasonlóképpen rajonghatnak, mint kedvenc énekeseikért, filmszínészeikért. Elárulok egy titkot, amely, remélem, a meglepetés erejével fog hatni: nekem csak olyan sztárjaim vannak, akik személyéhez semmi köze sem a kampánynak, sem a választások végeredményének, de még miniszterelnök úr „öntömjénező politikájának” sem.
Az arra vonatkozó nyilatkozatokat, amelyek Orbán személyében egy vezetőjét kereső embertömeg keménykezű népvezérjelenségét látják megtestesülni, szintén kénytelen vagyok cáfolni. Saját érzéseimből kiindulva azt állítom, hogy Magyarország polgári felét nem a bizonytalan, vezér utáni tapogatózás jellemzi ebben a pillanatban, hanem ennek éppen ellenkezője, a magára találás, az önszerveződés, saját eszméink vállalása. Volt miniszterelnökünk tehetséges államférfi, azonban jelen pillanatban vajmi kevés olyan diktátori eszközzel rendelkezik, amely egy felülről szervezett jobboldali mozgalom létrehozásához elegendő lenne. Beszédei csupán segítséget nyújthatnak számunkra munkánkban, tanácsokat adhatnak mozgalmunk kialakításához, ez a munka azonban teljes mértékben ránk hárul.
Eszerint tehát a mai magyarországi politikai palettán nincs Adolf Hitler szellemét idéző személyiség. Hitler nélkül Hitlerjugendről beszélni pedig súlyos logikai bukfenc. S bár cikkemben – minden félreértés tisztázása végett – megpróbáltam az öszszes arra vonatkozó kijelentést megcáfolni, amely a fiatalság „fasizálódására” irányult, beláthatjuk, ez az egy, és utolsó érv is elegendő a vádak semlegesítésére. A sok tagadás után végül azt is megpróbálom megfogalmazni, hogy mi késztet engem arra, hogy a polgári oldal mellé álljak. „Én egy olyan országban szeretnék élni”, ahol nem kegyelemmorzsákért nyújtózkodó alattvalóként kell léteznem. Ahol az államhatalom ahelyett, hogy morzsákat szór számomra, kenyeret sütni tanít meg. Ahol én dönthetem el, hogy számomra mi a kedvező, és mi a kedvezőtlen, s nem a fejem felett mondják ki a végső szót erre vonatkozólag. Ahol értékelik szellemi munkám gyümölcsét is, s a mesterséges, és megtévesztő egyenlősdiség nevében nem degradálják azt. Ahol a lakosság és az államhatalom is bátran szembenézhet, s szembe mer nézni történelmével, s nem kényszerül arra, hogy enyhített megnevezésekkel egyoldalúan semlegesítse a múlt szégyenfoltjait (Terror Háza). Ahol ténylegesen támogatják továbbtanulási vágyaimat, családalapítási szándékaimat. Ahol a gyermekvállalás a legszentebb értékek közé tartozik, s a gyermeket vállaló nőt tisztelet, és nem „ellik” kifejezés illeti. Ahol nincs joga politikusoknak alpári módon bírálni független, demokratikus intézményeket („jogi gengszterizmus”). Ahol nem kiáltanak antiszemitizmust, amikor az nem létezik. Ahol senki nem tart alsóbbrendű teremtménynek azért, mert hiszek egy emberek felett álló hatalomban. Ahol a lelkészeknek nem kell félniük saját gyülekezeti tagjaiktól. Ahol nem fenyegetnek golyó általi halállal senkit politikai nézetei miatt, ahol nyugodtan vállalhatom gondolataimat anélkül, hogy bárki – a megbékélés nevében – letépné mellkasomról a nemzetiszín szalagot, ahol nem neveznek azért kirekesztő nacionalistának, mert a Dísz téren eléneklem a székely himnuszt, s ahol – ahogyan történt ez a Dísz téren is – a másik emberre való odafigyelés, az összefogás elve vezérli az állampolgárokat, ahol a haza a szavakon túl is egységes, és e három Pál apostoli jelszó lebeg szeme előtt: hit, remény, szeretet.
Végezetül pedig egy Bibliából – szintén Pál apostoltól – származó tanáccsal szeretnék búcsúzni minden minket kritizálótól: „Törekedjetek a szeretetre!”
A szerző az önkormányzati választásokon már szavazásra jogosult gimnazista