Májusi harsonaszó: „Béke jő, s egy szép, új világ”

Az alábbi visszaemlékezés az Államvédelmi Hatóság fél évszázaddal ezelőtti jelentésére épül, amelybe a Magyar Országos Levéltárban pillanthattunk bele. A jelentés címe: Reakciós egyházi megnyilvánulások [az] 1950. április 1-jétől május 4-ig terjedő időszakban. Három évfordulós „ünnep” körül bontakoztak ki ezek az úgynevezett megnyilvánulások, mégpedig április 4. (a felszabadulás ünnepe), április 8., illetve 9. (húsvét szombatja és vasárnapja), valamint május elseje (a munka ünnepe) az „emlékezetes” napok.
Az 1950-es esztendő drámai változásokat hozott a katolikus egyház életében: a nyár folyamán 62 férfi és női szerzetesrendet számoltak fel, és ezzel kényszerítették ki, hogy a püspöki kar nevében Grősz József kalocsai érsek aláírja az állam és az egyház közötti megállapodást. Az érsek ezt annak hatására tette, hogy 636 rendház 11 ezer szerzetesét szibériai deportálással fenyegették meg, és félő volt, hogy néhány ezer egyházmegyés papra is ez a sors vár. A magyar egyház csak vagonkérdés! – hangoztatták bizalmasan a kommunista tábor vezetői. A „megállapodás” azonban csupán nevében volt egyezség, valójában az állami hatalom bitorlói az egyház jogos igényeit nem teljesítették. Utóbbi viszont kénytelen volt eltűrni a már amúgy sem egységes papság sorainak megosztását, s ezt a békepapi mozgalom szolgálta.
De még a tavaszi napokban vagyunk… A jelentés szerint: „… az egyház arra törekedett, hogy vidéken a klerikális paraszttömegeket, az egész országban pedig az ifjúságot és a munkásosztály egyházi befolyás alá keríthető részét a felszabadulási ünnepségektől elvonja. A húsvéti körmenetek ürügyével klerikális tömegmozgósítást rendezett, […] és igyekezett ezt szembeállítani az április 4-i felszabadulási ünnepségekkel.”
A jelentés konkrét helyszíneket és neveket sorol fel. Például: „Dr. Töttössy Miklós prelátus, Haller téri plébános kijelentette, hogy a »rövidesen bekövetkező változást nem ölbe tett kézzel kell várni«. Olyan idő előtt állunk, amikor a férfiaknak az egyház mellett történő kemény kiállás[á]ra lesz szükség…” Töttössyről tudni kell, hogy kemény, nyakas ember volt, aki nem hódolt be a rendszernek. Egyszer még az ÁVH emberét is megvárakoztatta, amikor az a Szent Vince-templomban felkereste. Abba a székbe ültették a „vendéget”, amelyben a plébános is üldögélni szokott, miközben Töttössy a szomszéd helyiségben foglalatoskodott. Aztán egyszer csak feltépte az ajtót, rábökött az emberünkre, és a következőket kiáltotta: „Álljon fel! Az az én helyem! Mit képzel maga, hogy beül a plébánosi székbe?!” Két év múlva nyugdíjaztak…
[A] Lengyeltóti községben megtartott lelkigyakorlatokon Futó Dezső esperes felhívta a hallgatóságot, hogy „tartsák távol magukat minden zajos megmozdulástól és mulatságtól”. Az esperes még 1948 elején, az iskolák államosításakor hangoztatta: „Guggolva is kibírjuk azt az időt, amíg ezek lesznek az urak.” Hát nem bírtuk ki… Az eredmény: Lengyeltóti valamikor nagyon vallásos település volt, ma három és fél ezer ember lakja, de minden második házasság felbomlik, és tavalyelőtt az elsőáldozók száma csak öt-hat volt.
De folytatva, az ÁVH jelentése kiemeli: a magyar püspöki kar határozatot hozott, hogy április 4-én reggel valamennyi templomban szentmisét mondjanak. A püspöki kar ezzel a határozattal megakadályozta, hogy az alsópapság között nagyobb számmal legyenek olyanok, akik aktívan kiveszik a részüket április 4. megünneplésében. „Ugyanakkor a határozat erősen kihangsúlyozza, hogy a misét a »hazáért« kell tartani, és a felszabadulást nem említi.”
P. Schrotty Pál ferencesrendi tartományfőnök szavai: „A miséken a szegény magyar nemzetért kell imádkozni és azért, hogy valóban felszabaduljon.” Drahos János esztergomi helynök külön utasításban adta, hogy az április 4-i mise ne különbözzék a többi hétköznapi misétől. „Imádkozni kell a hazáért – mondta ő is –, de a szovjet hadsereget és a felszabadulást nem kell emlegetni.”
Mindszenty József Emlékirataim című könyvében olvashatjuk: „1950-ben [amikor már börtönben volt] Jézus Szíve napján misézhettem. (Kilenc hónap után először.) Megfelelő breviáriumot és rózsafüzért is kaptam. Örültem, bár vikáriusom, dr. Drahos János elköltözött lelkét is bele kellett foglalnom a szentmisébe. (Valaki felelős volt a haláláért…)” Tehát csak egy kis idő telt el az esztergomi helynök jelentésbeli emlegetése és a halála között!
A felsorolásban szerepel egy Gellért József nevű nagykanizsai hitoktató is, aki kijelentette: „Az a pap, aki ma ünnepel, nem lehet pap, mert minden papnak tisztán kell látnia, hogy a kommunisták metarialisták, akik a vallást üldözik; a Szovjetuniót nem ünnepelhetik, mert a vallás legnagyobb ellensége.” Gellért atya néhány hónappal később már nem volt Nagykanizsán. Zalaszentbalázsra száműzték, onnan pedig 1953-ban Balatonfenyvesre.
Sárospatakon különös eset történt. A jelentés írója szerint Horváth Bertalan hitoktató és káplán befolyására ifjabb Szücs Imre, a sárospataki iskola tanulója az „Örök hűség és hála a felszabadító Szovjetuniónak” szövegű felhívást az iskolában átmeszelte. Vajon él-e még e bátor tett elkövetője? És mi lett a következménye? Bátor kijelentés volt az is, amit a Veszprém megyéhez tartozó gecsei plébános, Kovács István mondott. Éspedig: „Aki április 4-én ünnepel és mulatni megy, azt kitagadom és kiprédikálom az egyházból.” Sopron megyében a papság azzal agitált: a terror ellenére meg kell mutatni, hogy a hívek részt vesznek a húsvéti körmeneteken.
P. Csávossy Elemér jezsuita tartományfőnök-helyettesnek tulajdonította a jelentés a következő mondatot: „Olyan kormányt, amely 19 jezsuita szerzetest börtönbe záratott, nem fogunk ünnepelni.” S akkor még csak a kezdeteknél tartottunk.
A húsvétot közvetlenül megelőző napokban a fokozott ünnepi kereslet következtében egyes tejtermékekben (tej, vaj) átmeneti hiány mutatkozott Budapesten. Ezekért a cikkekért sorban álltak az emberek. „Az egyház a jelenséget azonnal kihasználta – olvashatjuk. – A Lehel téri templom plébánosa a reggeli miséken sorozatosan felhívta a részt vevő asszonyok figyelmét, hogy fokozottan tartsák be a húsvét előtti érkezési előírásokat és csak tejes ételeket főzzenek.”
A papi békemozgalom kezdetét hivatalosan 1950. augusztus 1-jétől datálják, de a „békefelhívások” már tavasszal megkezdődtek. Íme néhány vélemény erre vonatkozóan a jelentésből.
Badalik Bertalan veszprémi püspök, a békepapi mozgalom legfőbb ellenzőinek egyike, külön kiadott körlevelében azt írja: „… felolvasandó április 30-án minden szentmisén, ezáltal felesleges, sőt tilos minden aláírási nyilatkozat az egyháziak részéről.” Badalikot 1951. június 23-án, a Grősz-per főtárgyalásának második napján tartóztatták le. Kádár János országlása idején, kényszertartózkodásra kijelölt lakóhelyén, Hejcén halt meg 1965-ben.
Pétery József váci püspök – akit Badalik Bertalannal egy időben tartóztattak le – április 29-én a békeív aláírását azzal utasította el, hogy: „Mi úgyis a békéért imádkozunk, tehát nem szükséges, hogy a békeívet aláírjam.”
Endrédy Vendel zirci apát az alá tartozó cisztercita rendtagoknak megtiltotta – áll az ÁVH jelentésében –, hogy a békeívet aláírják. Endrédy a pannonhalmi szociális otthon lakójaként 1974-ben levelet írt az akkori igazságügy-miniszternek. Ebből kiderül, hogy 1950. október 29-én tartóztatták le. A vizsgálat legnagyobb részét még az Andrássy út 60.-ban, a mai Terror Házában folytatták le. A bíróság ötös tanácsa 1951. június 28-án hirdette ki az ítéletet, de írásban sohasem kapta meg. Hosszú levele ma is megdöbbentő olvasmány.
„A fizikai kínzásokat két fő csoportra osztom – írja –: nem tudom eldönteni, melyik volt az embertelenebb. a) Mezítelenre vetkőzve verések, rúgások; nagyfeszültségű áram átszikráztatásával való csíptetések; lábujjhegyen való merev állások, miközben vörösesfehéren izzó (rezsóféle?) lapot tartottak más-más helyen az oldalam mellett, a talpam és a sarkaim alatt pedig szöges deszkalapot stb. […] b) A kínzások második csoportja a biológiai és a pszichikai eszközök együttes, mondhatnám: összehangolt alkalmazásával történő kikészítés volt…”
Az Államvédelmi Hatóság 1950-es, szigorúan bizalmas jelentése a következőképpen fejeződik be: „Mivel a békemozgalom szorosan össze volt kötve a május elsejei ünnepségekkel, az egyház propagandát fejtett ki arra [vonatkozóan], hogy a békemozgalom elleni agitáción keresztül a május elsejei felvonulást is gyengítse. Az egész ország területén – Budapesten és vidéken is – április 30-án délután kezdték meg a májusi ájtatosságot. Vidéken több helyen május elsején búzaszentelési körmeneteket készült az egyház tartani, hogy ezzel is elvonja a dolgozókat […] az ünnepségektől…”
Még emlékezhetünk: „Április 4-ről szóljon az ének…” – bömbölte a rádió, „… felszabadítónk hősi nevét…” És a Tervindulót harsogták a hangszórók az 1950-es május 1-jei felvonuláson:
„… béke jő, s egy szép, új világ…”
Ki meri állítani, hogy kihevertük volna a mai napig?!