Medgyessy római vizitje

Az új kormány retorikája azt sugallja, hogy külpolitikájában elődjénél jóval nagyobb hangsúlyt kíván fektetni a magyar–orosz kapcsolatokra. Pár hete Kovács László humorosnak szánt megjegyzésében azt is kiemelte, hogy a Moszkva felé való közeledés minden bizonnyal sikeres lesz, hisz az új kormány tagjainak komoly gyakorlatuk van az orosz–magyar kapcsolatok alakításában.
Kérdéses azonban, hogy mindez mennyivel több egyszerű szóvirágoknál. Egyrészt hazánk Oroszországgal kialakított viszonya nagyrészt a nyugati nagyhatalmak és Moszkva relációjának függvénye. Éppen ezért nagyon fontos megérteni a keddi NATO–orosz csúcstalálkozón elfogadott római deklaráció jelentőségét. Másrészt pedig kérdéses, hogy milyen eszközök állnak a mindenkori magyar kormány rendelkezésére a Medgyessy Péter vonatkozó retorikájában kiemelt szerepet kapó orosz–magyar gazdasági kapcsolatok élénkítésére.

A római deklaráció
Bár a római deklaráció valóban fontos lépés a Nyugat és Oroszország közeledésében, annak jelentőségét sokan túlbecsülik. A római deklarációval Oroszország nem nyert felvételt a NATO-ba, ezért annak kollektív védelmi funkciója se vonatkozik rá. Ez azt jelenti, hogy ha Oroszország területi szuverenitását külső támadás éri, akkor se Magyarországot, se a többi NATO-tagországot nem kötelezi az az elv, miszerint „egyikük vagy többjük ellen elkövetett támadás valamennyi ellen irányuló támadásnak tekintenek”. Oroszország nem kapott beleszólási jogot a hazánk számára igen fontos NATO-bővítéssel kapcsolatos kérdésekbe sem.
Oroszország ugyan de jure nem lett az észak-atlanti szövetség tagja, de facto azonban bizonyos kérdésekben a tagokkal egyenrangú szavazati joggal fog rendelkezni. A Rómában létrehozott NATO–Orosz Tanács keretein belül Oroszország Magyarországgal egyenrangú partnerként fog tárgyalni a tanács hatáskörébe tartozó kérdésekről. A tanács feladata, hogy a nem konvencionális biztonságpolitikai kihívások megoldására közös javaslatot dolgozzon ki és adott esetben közös akcióval lépjen. A szóban forgó biztonságpolitikai kihívások közé tartozik többek között a nemzetközi terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek terjedésének problémája.
A NATO azonban eredetileg nem az ilyen fenyegetések elleni küzdelemre lett felépítve. Az észak-atlanti szövetség mind a mai napig a tagállamok kollektív védelmének biztosítását tekinti elsődleges feladatának. Egyre inkább úgy tűnik azonban, hogy egy, a tagállamok ellen irányuló katonai támadásnak jóval kisebb az esélye, mint a szeptember tizenegyedikeihez hasonló terrortámadásoknak. A szervezet nyilvánvalóan alapos reformra szorul. Könnyen lehet, hogy a tagálla-mok a most létrehozott tanácsot fogják eszköznek használni a szükséges változtatások elindítására, hisz azt eleve az új típusú veszélyek elleni küzdelemre hozták létre. Ha ez történne, úgy a Nyugat és Oroszország viszonya az eddigieknél jóval szorosabbá válhatna. Ebben az esetben a NATO-tagállamok, köztük Magyarország biztonsági szervei (hadsereg, rendőrség, titkosszolgálatok) orosz megfelelőikkel való szorosabb együttműködés elé néznek. Ilyen kontextusban a magyar kormány aktív közreműködése nélkül is közelebb kerülhet egymáshoz a két ország.
Közel sem biztos azonban, hogy a frissen létrehozott tanács a NATO-n belüli reformfolyamatok katalizátorává válik. Oroszország és a NATO vezető államának számító Egyesült Államok között ugyanis komoly érdekellentét van több, a NATO–Orosz Tanács hatáskörébe tartozó kérdést illetően. George Bush amerikai elnök Iránt és Irakot a „gonosz tengelyének” nevezte, és az USA mindkét országot a nemzetközi terrorizmust támogató államok közé sorolja. Továbbá Amerika azt gyanítja, hogy mindkettő tömegpusztító fegyverek kifejlesztésére törekszik. Ezzel a két állammal azonban Moszkva szoros, akár barátinak is nevezhető kapcsolatokat ápol. Az Irak elleni ENSZ-szankciók szigorítását sorra az orosz vétó akadályozta meg. Iránban pedig orosz mérnökök jelenleg is nukleáris erőművek építésén dolgoznak. Nem törvényszerű, hogy e kérdésekben konszenzus alakuljon ki a Moszkva és Washington között. Sőt, ahogy az az 1997-ben nagy fanfárok mellett létrehozott NATO–orosz megegyezéssel Koszovó kapcsán történt, az érdekkülönbségek el is jelentékteleníthetik a tanácsot.
Függetlenül attól, hogy mi lesz az egyezmény sorsa, annyi bizonyos, hogy ki fog hatni a magyar–orosz kapcsolatokra. Amennyiben valóban mérföldkővé, a Nyugat és a Kelet közötti együttműködés alapjává válik, úgy hazánk is közelebb fog kerülni Oroszországhoz. Ha azonban a tanács nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, akkor a csalódott Moszkva minden bizonnyal tartósan hátat fordít Európának és az USA-nak. Ez a forgatókönyv minden bizonnyal a magyar–orosz viszonyra is nagyon negatívan hatna.

A kereskedelmi kapcsolatok
Mindez persze nem jelenti azt, hogy hazánk Oroszországhoz fűződő viszonya csak külső erőktől függne. Az új magyar kormány retorikájából úgy tűnik, hogy a rendelkezésére álló eszközök közül a gazdasági kapcsolatokat kívánják felhasználni a magyar–orosz viszony általuk meghirdetett javítása érdekében. Medgyessy Péter miniszterelnök és Kovács László külügyminiszter többször hangsúlyozta, hogy szeretnék visszaszerezni az elveszett orosz piacokat, elsősorban a magyar mezőgazdasági és élelmiszer-ipari termékek számára. A magyar export növelésének kérdése még Medgyessy Péter Putyin orosz elnökkel folytatott találkozóján is szóba került.
A közelmúlt történelme azonban azt mutatja, hogy az ilyen hangzatos kijelentésekkel érdemes csínján bánni. Ezt a szándékot ugyanis már egyszer (1994-ben) megfogalmazta az MSZP. Ráadásul Horn és csapata a megfoghatatlan „vissza kell szerezni az elveszett piacokat” jelszó helyett konkrét, számszerűsített célt tűzött ki maga elé. Az akkor hivatalba lépő kormány nem kevesebbet akart, mint hogy két éven belül megszerzi az elveszett keleti piacok 10–15 százalékát. A Horn-kormány azonban teljes kudarcot vallott ebben a kérdésben. Hivatali idejük alatt hazánk Oroszországba irányuló exportja az Antall- és Boross-kormányok alatt elért szinthez képest nemhogy nem nőtt, de jelentősen vissza is esett. Míg 1993-ban a magyar export 15,3 százaléka irányult Oroszországba, addig 1996-ban (a Horn-kormány terveiben meghatározott második évben) az összes magyar export mindössze 5,9 százaléka. Míg 1993-ban az Oroszországba irányuló magyar kivitel nagysága 1242 millió dollár volt, addig 1996-ban ez visszaesett 837 millió dollárra.
Másrészt Magyarország és Oroszország vonatkozásában immáron 12 éve a piaci mechanizmusok, nem pedig a Gazdasági Minisztérium (vagy a Tervhivatal) szabályozzák a kereskedelmet. A magyar vállalatok ugyanolyan szempontok alapján mérlegelik, hogy exportáljanak-e Oroszországba, mint minden más ország esetében. Figyelembe veszik, hogy milyen kockázati tényezők mellett milyen profitra tudnak szert tenni az orosz piacon, és amennyiben más országokba irányuló kivitelüktől több hasznot reméltek kisebb kockázat árán, úgy az előbbibe piacra fognak szállítani. Az új magyar kormány retorikájától sem az orosz piacok, sem a magyar vállalatok számításai nem fognak megváltozni. Amennyiben az orosz piaci viszonyok kedvezően fognak alakulni, úgy a magyar vállalatok növelni fogják oda irányuló kivitelüket. Ezt meg fogják tenni kormányzati szólamok nélkül is, kizárólag a piaci viszonyok figyelembevételével. Ha azonban az oroszországi gazdasági helyzet ugyanolyan kiszámíthatatlan maradnak, mint amilyen most, úgy a kormányfői „verbális ösztönzés” nem sokat segít.

A semmitmondó retorika szintjén
Amennyiben a Medgyessy-kormány túl kíván lépni a retorika és hangzatos deklarációk szintjén, úgy az oroszországi exportot aktívan, azaz pénzzel is ösztönöznie kell. Az állami exporttámogatás azonban szükségszerűen a magyar adófizetők pénzéből történne. De vajon miért kellene ezt a pénzt arra költeni, hogy néhány magyar vállalat javítson oroszországi pozícióján? Tényleg nincs olyan terület, ahová ez a pénz jobban elkélne? Miért olyan fontosak a keleti piacok? Ezekre a kérdésekre valószínűleg nincs szalonképes válasza az új kormányfőnek és csapatának. A magyar–orosz kapcsolatok javításáról szóló nyilatkozatok valószínűleg nem többek üres szavaknál. Az ezzel kapcsolatos biztonságpolitikai kérdésekben a magyar kormány játéktere csekély. Az sem valószínű, hogy a kis parlamenti többséggel rendelkező kormány felvállalná az oroszországi export mesterséges támogatásához szükséges milliárdok ódiumát. Marad a retorika, és az a lehetőség, hogy a Kovács László által kiemelésre méltónak talált, a magyar–orosz kapcsolatok rendezésében a kormány egyes tagjai által szerzett gyakorlat hordoz előre nem látható fejleményeket.
A szerző a bostoni Fletcher Jogi és Diplomáciai
Akadémia PhD hallgatója és a washingtoni Hudson
Institute volt munkatársa