A füvezés a kapitalizmus, a fogyasztói társadalom elleni szélsőbalos, sokszor anarchista lázadás szimbóluma is lett. A drogok használata járványszerűen terjedt el a fejlett világban, a hozzájuk fűződő veszélyes ideológiákkal együtt.
A kábítószerekhez kapcsolódó – nyugaton már erősen hervadásnak indult – régi, ostobácska mitológia nálunk tovább virágzik: jól mutatja ezt a baloldali sajtó által publikált közel egész oldalas írás, amelyben Papp László Tamás újságíró az Orbán-kormány drogpolitikáját ostorozva a marihuánát dicsőíti. A kritika persze az ismert sztereotípiával indul: a kabinet a kábítószerügyben is „felrúgta az 1989–90. óta megvolt pártközi, társadalmi konszenzust”, elsősorban azért, mert az új törvény egyaránt bünteti az árust és a fogyasztót. Ez nem igazság: Papp és a hozzá hasonlók szerint az árus bűnöző, míg a fogyasztó áldozat. Bizonyos szempontból valóban áldozat a drogos – mint ahogy az orgazda is az lehet, mégis büntetik – de Papp elfelejtkezik egy fontos körülményről: a fogyasztó büntethetetlensége volt a díler életbiztosítása. Elkapták ugyan az anyaggal (amiből természetesen csak éppen a megengedett mennyiség volt egyszerre nála), aztán vallomást tett, hogy kábítószerfüggő, a drogot saját használatára tartja. Jött egy kis önkéntes ambuláns elvonókúra, mialatt vígan folytatódhatott az üzlet, mintha mi sem történt volna. A kábítószerbetegek száma pedig lázgörbeként emelkedett.
Pappot nem zavarja különösebben, hogy ez a folyamat a törvénymódosítás után és a kormány egyéb intézkedéseinek következtében megállt, ellentétben a világban jellemző tendenciákkal. Ez neki smafu. Sőt, hazugság. A következőkben az is kiderül, mire ez a statisztikailag is mérhető eredményeket semmibe vevő nagy kritikai késztetés: „Megfontolandó lenne bizonyos drogfajták ellenőrzött és szabályozott terjesztésének engedélyezése” – szól a régi nóta.
Hogy ezt csak a korlátolt hazai jobboldal nem tudja felfogni, angliai példával támaszja alá, ahol – állítása szerint – éppen egy konzervatív politikus javasolta bizonyos cannabis származékok legalizálását. Csakhogy Nagy-Britannia az ismert töténelmi okok miatt – mint sok másban – több mint fél évszázados előnyben van drogügyben is.
Magyarországon a nyolcvanas évekig az arra fogékony fiatalok (akik nem voltak túl sokan) leginkább a Technokol rapid, a nitrohígító és a különféle gyógyszerek bódulatában keresték a megváltást. A Kádár-rendszer zárt világába viszonylag későn és meglehetősen szűk körben tudott utat törni a nyugati módi, de igen gyorsan divat – egy életérzés kifejeződése – lett belőle, először a rózsadombi értelmiségi-palánták, később a külvárosi aranyifjak körében is. Csak a rendszerváltozás után ismerhettük meg a „korszerű drogkínálatot”, ezen a téren is robbanás történt, ma már minden kapható, amit csak ebben a műfajban valaha kitaláltak.
Ez azt jelenti, hogy a ködös Albionban a hatóságok felkészültsége a drogproblémával kapcsolatban sokkal jobb, mint nálunk, mások a fogyasztók, a fogyasztási szokások, a szociológiai háttér, más az állampolgárok tűrésküszöbe. Egyszóval be van járatva a rendszer. És ez érvényes a többi „drogliberális” EU-országra is. Ennek ellenére volt olyan hely, ahol az ügyben gyakorolt fene nagy szabadelvűség komoly gondokat okozott. Például Hollandiában (ahol a polgárok számára nem várt és korántsem kellemes meglepetéseket hozott a drogturizmus sosem látott fellendülése) volt olyan idő, mikor a helyzet hovatovább válságosra fordult. És akkor még nem is beszéltünk az „ellenőrzött és szabályozott” terjesztés mikéntjéről: állami monopólium privát beszállítókkal és forgalmazói hálózattal? Az emberi természet pedig már csak olyan, hogy nem elégszik meg a kicsivel, mindig nagyobbra tör. Arra mérget vehet bárki, hogyha a legális marihuánaárus bal zsebében nincs is ott a heroin vagy bármely szintetikus drog, mobiltelefonja azért van.
A szerző a továbbiakban lelkesen felsorol néhány briliáns észérvet is a marihuána nagyobb dicsőségére, például, hogy kevésbé ártalmas, mint a cigaretta, ugyanakkor gazdaságosabb: egy szál hatása négy óráig tart. És nem lehet túladagolni. Végül, hogy az ital is ártalmas. Az egész sötét eszmefuttatás mélyén – mint általában a honi „liberális” fejtegetésekben – ott bujkál a hippiideológia, jelen esetben az áporodott drogsznobéria, az, hogy füvezni valami elegáns szellemi foglalatosság, de ezt a bugris alkoholfüggők sose fogják megérteni. Mint kiderül, a „hatvanas években rendszeresen füvező művészek, rockzenészek és extravagáns intellektüelek” most élik békés nyugdíjas éveiket, az Ifjúsági és Sport Minisztérim és a Hét című televíziós magazin buta propagandájával ellentétben nem haltak bele, sőt. Papp számára ők jelentik a bizonyító erejű példát. Csak halkan tennénk hozzá, hogy azért vannak olyan intellektuelek is, akik nem füveztek rendszeresen, sőt, talán nem is ittak. Kockáztassuk meg, hogy szemben a hatvanas évek sok tekintetben vitatható művészetfilozófiai irányzataival, az igazi művész nem feltétlenül a marihuána cserje alatt jön a világra, és talán a XX–XXI. század művészeti válságát sem okvetlenül a globális drogliberalizáció hosszas késlekedése okozza.
Van valami különös abban, ahogy bizonyos magyarországi „értelmiségi” körök szinte mániákusan, humanista hevülettől fűtve ragaszkodnak az államilag szentesített füvezéshez. Pedig a jelenlegi brutálisnak ítélt szabályozás következtében sem a láncra vert fogyasztók légiói népesítik be a hazai börtönöket, ezt még maga Papp is elismeri. Tagadhatatlan viszont, hogy a drogliberalizáció meglehetősen jó üzlet lenne, Medgyessy választási ígéretei pedig igencsak sok kiadással járnak. A Népszabadság talán ezért szentelt ekkora teret Papp problémafeltáró írásművének. Pedig a mai fiatalokat már egyre kevésbé érdekli a fű, a diszkókábítószerek, a pancsolt heroin, a legszegényebbek körében ismét a háztartási boltok bódító kínálata a sláger. Borítékolható: a vágyva-vágyott hazai „cafe-shopokban” végre békésen pöfékelő apák mellett a fiúk is mindent megkaphatnak majd a sóvárogva várt drogliberalizáció után: csak a pult alól. Mindent a fogyasztóért jelszóval.
origo.hu
Magyar Péter nagyot bukott az árvízi hisztériájával
