Nemzetpolitikai dilemmák

Történelmi feladatot vállalt magára a polgári koalíció 1998-ban, amikor kormányt alakított, hiszen nem másról volt szó, mint hogy kísérletet tegyen arra, hogy megvesse egy korszerű nemzetpolitika alapjait, megteremtse a modern magyar politikai nemzetet és a belső nemzeti egységet. Most ez a polgári építkezés, legalábbis a kormányzati politika szintjén, egy időre megszakad.
A feladat jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen ezáltal egy olyan több évszázados nemzeti hagyományt kell magunk mögé utasítanunk, amely egyrészt egy kirekesztő és nemesi meghatározottságú nemzetpolitikára támaszkodott, s amelyhez másrészt a nemzetegyesítésre tett kísérletek kudarcai, az állandó széthúzás és az apatikus túlélési törekvések kapcsolódtak. A mostani kampány során annyit emlegetett széthúzás és az ország két harcos táborra szakítottsága tehát egyáltalán nem újszerű jelenség a magyar történelemben. Magyarország az európai uniós csatlakozás küszöbén áll, így a széthúzást és a megosztottságot megszüntető nemzeti egység, a szilárd és modern politikai nemzet megteremtésének szükségessége időszerűbb, mint valaha. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy ennek megvalósításához milyen utat választunk. Ha hihetünk az unió ígéretében, Magyarország 2004-ben a szocialista kormány vezetésével válik az Európai Unió teljes jogú tagjává. A szocialista párt múltja, valamint 1994–98 közötti kormányzati filozófiája alapján a nemzeti egység megvalósításának és az uniós csatlakozásnak egyik, míg a polgári összefogás egy másik lehetséges változatát képviseli.
De mi is az a nemzeti hagyomány, amit történelmünk során örököltünk, mit is kellene tehát magunk mögött hagynunk?
Milyen választások előtt állt a Mohács utáni magyar nemzet?
Először is szögezzük le azt a tényt, hogy a magyaroknak az utóbbi ötszáz éves történelmük során a tartós nemzetegyesítés megvalósítása eddig még sohasem sikerült. A közel fél évezredet olyan sorsdöntő és megoldhatatlan konfliktusok, valamint olyan magyar társadalomfejlődésbeli sajátosságok jellemezték, amelyek a széthúzáshoz és a sajátosan magyar túlélési reflexek kialakulásához vezettek.
Magyarországnak a XVI–XVII. században megoldhatatlan csapdahelyzetet az egyre félelmetesebben előrenyomuló oszmán birodalom jelentett, miközben a formálódó nemzet az európai politika által kijelölt kényszerpályán vergődött.
A nemzeti erőgyűjtésnek persze a XVI. századi magyar társadalmi szerkezet megmerevedése is gátját állta. Épp a magyar királyság bukásának küszöbén, amikor a nemzeti összefogásra a legnagyobb szükség lett volna, születik meg Werbőczy István döntően nemesi szokásjogot rögzítő Hármaskönyve, amelyben újra megfogalmazódik a „nemzet egyenlő nemesség” tétele. Dózsa György parasztfelkelése ezzel nemcsak fizikailag, de szimbolikusan is elvérzett. A werbőczyánus nemesi nemzetfelfogás ugyanis több mint négyszáz évre kijelölte a magyar nemzetpolitika kereteit.
Az 1526-os mohácsi katasztrófával Magyarország helyzetében gyökeres változás állt elő: a felvonulási terepnek és ütközőzónának tekintett ország két terjeszkedő birodalom szorításában csak rossz és még rosszabb döntés között választhatott. Magyarország ezzel arra a kényszerpályára került, amelyben apátia és szétesés, valamint nemzeti erőgyűjtési kísérletek és átmeneti nekilendülési szakaszok váltakoztak. A kettős uralom alatt fizikailag három, politikailag két pártra szakadt (Habsburg-párti és törökös) Magyarországon a nemzeti akarat egy irányban való egyesítése, azaz egy olyan nemzetstratégia kidolgozása, amelyben mindenki hitt, s amelyért mindenki, nemes és nem nemes egyaránt fegyvert ragadott volna, eleve nem is volt lehetséges. A mozgástér minimális tágítása önerőből nem, kizárólag vagy az egyik, vagy a másik birodalomra támaszkodva volt lehetséges, s ez eleve megosztotta a magyar társadalmat. De a kilátás egyébként sem volt igazán kecsegtető: a kettős „hódoltatást” legfeljebb egy „szimpla” elnyomásra lehetett „javítani”. Innen a korszak önfeláldozó hősiessége és innen a sok önáltatás, a túlélésért tett apró és annál súlyosabb árulások, a nyakatekert ravaszkodások, kétségbeesett, olykor őrült vagy infantilis kitörési ötletek. Az utóbbira jó példa, hogy Wesselényi, az igencsak rosszul megszervezett Habsburg-ellenes összeesküvés vezetője a magyar koronát a töröknek ajánlotta fel. Még szomorúbb, hogy a szervezkedés főszereplői az összeesküvés leleplezésekor végül sorra jelentgették fel egymást a bécsi udvarnál.
Amikor pedig a Habsburg Birodalom nemzetközi összefogással hozzálátott, hogy az országot a töröktől egyszer és mindenkorra megszabadítsa, minek következtében külföldi katonák estek el a magyar harctéren, Thököly és magyar felkelői a török oldalán hadakoztak. S miközben világos volt, hogy a török hódoltság az országnak mérhetetlen károkat okozott, s hogy a Habsburg-fennhatósággal ellentétben a török nem európai, hanem ázsiai útra tereli az országot, a Habsburg Birodalomba való teljes betagozódással járó nemzeti sérelmek következtében gyorsan működésbe lépett a magyar amnézia.
Így találhatott a törökországi Rodostóban keserű menedéket a magyar fegyveres, majd csendes ellenállás hőse, Rákóczi Ferenc, aki miután a francia segítségben csalódnia kellett, elhitte, hogy Magyarország felszabadítását már csak török segítséggel vívhatja ki. De a ’49-es szabadságharcosok egy része, s maga Kossuth is, miután egyértelművé vált, hogy a forradalmat végérvényesen leverték, a megtorlás elől Törökország felé menekült, ahol végül közülük többen is hazára leltek. Így lett például a szabadságharc honvéd tábornoka, Kmety György az iszlámra való áttérése után Iszmail, a krími háborúban a szultán oldalán harcolva pedig Iszmail pasa.
A török kiűzése után Magyarország három részre szakítottsága megszűnt, ám függetlenségét, önállóságát nem nyerhette vissza. A magyar történelem tragédiája, hogy modernizáció és korszerűsítési törekvések, ugyanakkor a magyar nemesi szabadságjogok csorbítása egyaránt az idegen Habsburg-házhoz kapcsolódtak. A politikai csatározások során így került gyakran egymással szembe a modernizáció és a függetlenségi/nemzeti gondolat. Az ellentmondás feloldhatatlannak tűnt. A reformkorban és a ’48-as szabadságharc során „haza és haladás” mégis egyszerre lett lehetséges. S bár nemesi mozgalomnak indult, a társadalom minden rétegét osztály-hovatartozás nélkül mozgósítani tudta: ekként vált mindenki, nemes és paraszt egyaránt a politikai magyar nemzet tagjává. Ez volt az első olyan magyar nemzeti mozgalom, amelyben a magyarok idegen elnyomóikkal szemben úgy vették fel a harcot, hogy ellenségük oldalán nem vagy alig álltak magyarok.
A szabadságharc vérbe fojtása a kiegyezés ellenére is begyógyíthatatlan sebet ütött. S ez akkor is igaz, ha a kiegyezésnek nem volt alternatívája. A duális berendezkedés jóval nagyobb mozgásteret biztosított, ám teljesen önállóvá ezúttal sem válhatott az ország. Így a szakadatlan, néha hisztérikus közjogi viták közepette nem is alakulhatott ki nemzeti konszenzus. Magyarország ugyanis mégiscsak hivatalos szintre emelte az amnéziát, amikor ugyanazt a Ferenc Józsefet koronázta ünnepélyesen királyává, aki nemrég még a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtója, vezetőinek kivégzője és börtönbe vetője volt. Olyan bár kikerülhetetlen, pszichológiai és morális alapjait tekintve azonban elfogadhatatlan kompromisszum született, amely a két fél túlélési törekvését segítette ugyan, azonban amellyel szíve mélyén mindkét oldal elégedetlen volt.
A független, önálló magyar állam létrejötte az első világháborús katasztrófával kapcsolódott öszsze. Magyarország területének megcsonkítása azt eredményezte, hogy a két világháború közötti magyar politikai elit nemzetpolitikájában elsősorban a történelmi Magyarország határainak mindenáron való visszaállítására koncentrált. S eközben hierarchikus és merev társadalmi struktúrát alakított ki, amely csak urakat és nem urakat ismert, és csak minimális társadalmi mobilitást tett lehetővé. Teljes társadalmi rétegeket (gazdasági és városi cselédek, napszámosok) hagyott nyomorúságos, kilátástalan helyzetben, lehetetlenné téve, hogy a politikai nemzetbe emelkedjenek. A szilárd nemzeti egység megteremtése az úri Magyarország adta társadalmi-gazdasági feltételek között és a népi-urbánus viták kereszttüzében tehát megint megvalósíthatatlanná lett.
A második világháború után önállóság, függetlenség és demokratikus, széles körű társadalmi mobilitást lehetővé tevő fejlődési út reménye nem válhatott valóra. Magyarország a szovjet szocialista blokk része lett, és ezen a magyar nemzeti függetlenségi/ellenállási mozgalmak sorába tartozó ’56-os forradalom sem tudott változtatni. A Kádár-rendszer – fennmaradásáért – persze igyekezett a nemzeti érzés kifejeződésének bizonyos teret engedni, s a nemzeti konszenzus minimumát megteremteni. Ez azonban eleve kudarcra volt ítélve, mert a rendszer hazugságon és ’56 elárulásán, valamint egy elnyomó hatalom tankjainak fenyegető erején alapult. Magyarország szürke, álmos és amnéziás apátiába zuhant, s a túlélésre rendezkedett be. A rendszer által kínált nemzeti egység, bár szakított a nemesi magyar nemzeti hagyományokkal, a felejtésre, a kisemberek, kis szabadság, kis boldogság, kicsiny vágyak szövetségére épített.
1989-re azonban példátlan helyzet állt elő: ha a két világháború közötti rövid időszaktól eltekintünk, az ország csaknem ötszáz év után visszanyerhette függetlenségét. Haza és haladás újra egybecsengő fogalmak lehettek: a parttalan sodródás véget ért, a kikerülhetetlen kényszerpályák is megszűntek. Egy kiegyensúlyozott társadalmi, gazdasági fejlődéshez soha nem voltak ennyire kedvezők a nemzetközi feltételek. Most elmondhatjuk ugyanis, hogy nem a német és a török között kell választanunk, s nem arról kell döntenünk, hogy a német vagy a szovjet mellett vagy épp ellene akarunk-e nemzetpolitikát folytatni. A kérdés most az: miként is lépjünk be az unióba, s melyik úttal nyer többet Magyarország? Azaz miként akarja az ország átlépni a saját, török időszakban szerzett örökségének árnyékát, az állandó széthúzást és a nemesi hagyományra épülő nemzetfelfogást? Milyen nemzeti egységet akarunk egyáltalán? A szocialisták is az uniós csatlakozásra törekednek, és ők is a nemzeti egységet szeretnék megteremteni. Így azonban egy múltjával zavaros viszonyban lévő, apatikus, a Kádár-rendszerben begyakorolt túlélési reflexekkel operáló, a kisszerűséget követendő mintának állító, a kádári kisemberek egységét megteremtő Magyarország lesz az Európai Unió tagja. Ez a „Csak ne legyen semmi baj!” nemzetpolitikai programja. A másik út, a Fidesz vezette polgári összefogás útja egy múltjával tisztában lévő, önmagára büszke, lelkes Magyarországé.
Az ország az előző négy évben elindult a polgári nemzetegyesítés megteremtése felé vezető úton. E négy év alatt nem a nemzeti múlt kisajátítása, hanem épp ellenkezőleg, a nemzeti múlt és a nemzeti jelképek demokratikus birtokbavétele történt. Ennek üzenete: a magyar nemzeti múlt, a Szent Korona, szemben a két világháború között is érvényes werbőczyánus társadalomfelfogással, kivétel nélkül mindenkié. A Fidesz-kormány a nemesi múlt ereklyéit nem múzeumi kellékeknek, hanem a múlt mai, demokratikus kornak megfelelő átéléséhez alkalmassá tett jelképeknek tekinti. Biztosak lehetünk abban, hogy Werbőczy menten nemesi kardjába dőlt volna, ha látta volna, miként viszi egy nem nemesi fiú a Szent Koronát a Nemzeti Múzeumból a Parlamentbe. A Fideszt árokásással és arroganciával vádolók megfeledkeznek arról a tényről is, hogy a polgári összefogás egy árkot már biztosan betemetett: a parasztokat (a kisgazdákat) beemelte a politikai nemzetbe, megszüntetve a nemesi és paraszti Magyarország történelmi szembenállását, egyúttal nagy lépést téve a népi-urbánus vita megszüntetése felé. A vidékkel kötött történelmi béke a Fidesz-kormány legnagyobb társadalmi sikere, s egy több évszázados nemzeti (nemesi) hagyománynak vet véget. Többek között e történelmi léptékű politikai paktum tette lehetővé, hogy 2002-re egy példátlanul erős és egységes jobboldal jött létre, egy olyan jobboldal, amely a történelem során először nem osztályalapon szerveződik. Orbán Viktor személyisége ugyanis „jobbágynak”, „polgárnak”, „nemesnek” egyaránt elfogadható. Egy történelmi jelentőségű alku tehát megtörtént, s ezt a nemzeti konszenzust kell kiterjeszteni azokra a rétegekre is, amelyeknek tagjai most nem a polgári összefogást választották.
Mindazok tehát, akik a Horthy-korszak szellemének felelevenítését vetették a Fidesz szemére, alaposan félreértették a helyzetet. A fenti két példa ugyanis nem mást, mint a Horthy-korszak társadalmi felfogásának radikális elutasítását illusztrálja.
A jobboldalra vár a feladat, hogy Magyarország szilárd nemzetállamként megerősítse önmagát, ugyanakkor megtalálja a helyét gazdaságilag és kulturálisan is egy olyan világban, ahol csak akkor lehet sikeres, ha egyszerre lesz magabiztos, hazájára büszke magyar és elkötelezett európai. Ez tehát a nemzeti egység megteremtésének polgári programja. Ehhez azonban elengedhetetlen egy önbizalmában megerősödött, ugyanakkor nem elbizakodott, önmaga erejében bízó politikai nemzet, amely magabiztosan foglalja el Európában az őt megillető helyet. Amely a széthúzás és a letargia, valamint a puszta túlélési törekvés helyett a bizakodást és a reményt tűzi zászlajára. Amely egyesít, és képes arra, hogy a nemzeti összetartozást újra átélhető élménnyé tegye. S amelyben mindenki, szociális helyzetétől és származásától függetlenül, legyen szó budapestiekről vagy falusiakról, roma honfitársainkról, értelmiségiekről vagy panelházakban lakó kétkezi munkásokról, gazdagokról vagy szegényekről, megtalálja a maga számításait, s ahol úgy érezheti, a felemelkedés lehetősége, ha akarja, nyitva áll előtte. S ha ez sikerül, Magyarország egyszer s mindenkorra kiléphet abból a sodródás, megosztottság és rossz lelkiismeret jellemezte, puszta túlélésre koncentráló, „rossz körből”, amelybe történelme során az utóbbi évszázadokban kényszerült. A feladat tehát világos. A polgári koalíció az előző négy évben minden hibájával együtt jó úton járt. S bár most nem maradhat kormányon, a lehetőség mégsem veszett el. Az Orbán Viktor vezette jobboldal további erőt gyűjthet. A polgári nemzetegyesítésnek ugyanis nincs alternatívája, mivel a másik oldal egyetlen olyan „romantikus” ügyet sem tudott felkarolni, amely lelkesítene, s amelyet szenvedéllyel szeretni lehetne, márpedig szilárd nemzeti egység enélkül aligha képzelhető el.

A szerző a Miniszterelnöki Hivatal munkatársa