A szabadság illúziója ránk kövesedett

Közeledve az ötvenhez, békés, konfliktusmentes nyugalomról ábrándozik a naiv polgárember. Különösen akkor, ha sűrűn élt, akár egy mocsári teknősbéka. Színes képernyő, süppedős fotel, langymeleg lábvíz, sóspálcika, pohárnyi nagyfröccs. Elég ennyi is, de ez most nem sikerült. Beiktatták Medgyessyt. Körmönfontan kezdődik minden elölről. Pedig még a választások előtt megfogadtuk, ha folytatódik az Orbán-kormány nyúlfarknyi ideje, nem ejtjük ki azt a szót többé: kommunista. Ez sem sikerült. Lehet újra dühöngeni, harcolni, lehet röplapozni, matricát ragasztani, szamizdatot kiadni, szervezkedni, mint régen. Így legalább nem tapad moha a gördülő kövekhez, nem lesz idő és lehetőség a korai öregedésre. Örökifjú lázadók maradunk.
Mi, egykori Krassó-tanítványok, szerettük a balhét, a froclizást, a közéleti gúnyt, a szellemesen maró szatírát, az utcai akciókat, végső soron a hatalom szívatását. Akkor is nevettünk, ha sírni kellett. Komolytalankodtunk, fricskát mutattunk, nem is vittük semmire. Nem tudtunk betagozódni, hivatalos fenekeket nyalogatni, pénzért, érdekből politizálni. Ezt a műfajt nem ismertük, ezt nem nekünk találták ki. Szabad farkasok maradtunk. Más szóval, ostobák voltunk, nem jó korban születtünk. Az ’56-os pesti srácok lázadásának viharos szele korán megcsapott, és ebből a zajosan fortyogó közéleti üstből sohasem lehetett megszabadulni. Ez az átkozott politika életünk szerves része lett, depressziós elvonási tünetekkel.
Aztán idővel a szabadság illúziója lassan ránk kövesedett. Az ilyen őszintén nyüzsgő, forradalmárfélék nem kellettek senkinek. Ez az átváltozott világ már nem a miénk, nincs szükség Molotov-koktélt dobáló, felhevült mozgalmárokra. Elpolgáriasodtunk, elkényelmesedtünk, félteni valónk lett. Házunk, kertünk, kocsink, gyerekeink. Közben békésen hátradőltünk, mert tetszett ez az elmúlt néhány év. Bukéja volt. Szót és teret kapott végre egy fiatal, dinamikus korosztály. Volt ezekben az ifjoncokban valami spirituális spiritusz, valami dacos, hajlíthatatlan vidékiség, valami vidám, szellemi légfrissítés. De ennek is vége lett, kezdhetjük elölről, mozgalmárkodhatunk ismét. Csaknem harminc éve múlatom az időt, dulakszom, lökdösődöm a kommunistákkal. Immár fél emberöltőnyi ideje. Én vagyok a család harmadik generációs, hülyére vett antikommunistája. Nem tudjuk abbahagyni ezt az ekletikus baromságot, pedig szeretnénk. Végül is annak idején rosszabbra számítottunk, nem kalkuláltuk be ezt a négyévnyi polgárkisiklást. (A jót könnyű megszokni!) Nézem közben a győztesek ragyogó arcát, ismerős mind. Az MSZMP-s, a KISZ KB-s, a KGB-s, a sajtómütyür kisgömböcök, a lángpallosú propagandisták, alvadt vérű cenzorok, körömletépők, titkosügynökök, házmesterek, besúgók, Aczél-kreatúrák, Kádár-renegátok, bőröndbajnokok, szadista rendőrök kéz a kézben, mint megannyi vedlett bőrű technokrata. Visszajöttek megint, illa berek, nádak erek!, demokratikus nagytotálban. Nyomják a lutfot. Az időutazásnak vége, csak tessék, tessék a vurstliből kiszállni, újra itt a feledhetetlen, meghaladhatatlan nyolcvanas évek.
A parlamenti választások előestéjén Barcsik Géza grafikust, az Inconnu-csoport tiszteletbeli tagját rohamkocsival bekísérik a III. kerületi rendőrkapitányság Tímár utcai bűnügyi osztályára. Számára kis időre visszatér a rémálom. Éjféltájban – mint jó honpolgár –, szemüveget, bajszocskát pingál Medgyessy elvtárs pléh-plakát arcára, ezért rögvest és izibe előállítják. Zárkába tuszkolják, ajtaját csizmaorral rugdossák, bekiabálnak: – Mocskos fideszes!
Aranyos, nem? Pintér Sándor eközben oldalára fordul, húzza a lóbőrt. Aztán jóval később, hajnali 5 óra 37 perckor Gombos Róbert rendőr őrmester felveszi a szigorúan tárgyilagos jegyzőkönyvet. Nem kapkodja el. Van idő bőven, szemei előtt meglebben az elkövetkezendő négy év, tekintete bepárásodik. Barcsik közli, hogy egy rendőr úrhölgy azt mondta neki, amennyiben Orbánt retusálta volna, úgy nem keveredett volna ilyen csúnya slamasztikába. Barátunk öt órai fogva tartás után repülhet, akár a szabad madár. Na, mit szól ehhez Medgyessy elvtárs, milyen rendőröket örököl? Mit szól ehhez belügyminiszter asszony? Ugye, lesz itt rend? És mit szólnak ehhez a szoc-nagyker sajtógurujai, a kacsintós pénztárcájúak? Hallgatnak ugye, mint a régi szép időkben? Ez nem hír, mert nem elég hátborzongató. Állunk szemben az árok két oldalán, a barikádokat már elbontották. Ásnak, csak ásnak rendületlenül.
Már láttuk a közelgő véget, amikor felébresztettük Csipkerózsika-álmából és újjászerveztük az Inconnu-csoportot. 1978 óta több formációban működött, most egyesületet is alakítottunk. Tagjai száma egyre növekszik. Grafikus, festő, reklámszakember, nyomdász, számítógépes szakértő, zenész, filmes, tanár, egyre csak jönnek. Küzdeni akarnak. Ha harc, hát legyen harc, kard ki kard. Közös kedvencünk Oliver Cromwell, a nagy visszatérő és az ő vasbordájú lovasai. Nem azért adtuk oda fél életünket, hogy most pillanatok alatt szétcincálják! – hőzöngünk sokan. Ennek az új csoportosulásnak az átlagéletkora harminc év alatti. Van időnk bőven borsot törni, fittyet hányni, tükröt mutatni. Most nem illegalitásban dolgozunk, hanem nyílt színen, médiacsendben, totális hallgatásban. Lehallgathatják a telefonokat, felbonthatják a leveleket, követhetik az autókat, beépíthetik az embereket, rakhatnak poloskákat, nincs titkolni valónk. Demokráciát akarunk, nem szocializmust! Jövőt akarunk, nem múltidézést! Megélhetést akarunk, nem éhbérsegélyt. Polgári nyugalmat akarunk, nem bolsevik-utóízű tobzódást!
Épül Orwell misztériumszínháza, felgödrül a függöny. Működik az Inconnu teljes gőzzel, teljes erődebodással. Művészet és politika, kultúra és közügyek együtt, mint régen. Semmi sem változott, az ellenfelek sem. Sokan hiányoznak, kár a kollaboráns cimborákért. A megvettetekért, a begyúrtakért, az árulókért, a bevörösödöttekért. Innen nézve úgy tűnik, valami nagy-nagy hazugság volt életükben. Lehet, hogy a régmúlt volt hamis, lehet, hogy a mai képmutatás. Ők is hazataláltak, mi is. Zsák az ő foltját. Az egykor eltévelyedettek lelkiismeretével nem nekünk kell elszámolni. Sajnáljuk őket, mert nem érzik ezt a kellemes, bizsergető gyomortájéki nyomást, ezt az izgatott feszültséget, ezt a fülben dobogó szívverést, amelyet egy új nemzeti mozgalom megszervezése jelent. Nem élik át a Kossuth téri tömegerőt, lemaradnak a történelemről, már csak elszenvedő statisztái az eseményeknek, nem irányítói. Elbújnak kizsarolt minisztériumaikba, hivatalaikba, kávéházaikba, és félnek. Kár értük.
1985 telén, albérletből albérletbe bujdokolva, budapesti kitiltással fenyegetve, munkavállalási tilalom alatt, közeledett csendben a szenteste. Szegények voltunk, elmentem fenyőgallyat lopni. A kora esti hófúvásban pénzes utalványt hozott a postás. Háromezer forintot kaptunk, a feladó helyén Kádár János aláírása. Később tudtam meg, a SZETA volt megmentőnk. Azon az éjszakán fogalmaztam meg a csoport 3. karácsonyi manifesztumát. Soha nem gondoltam, hogy ismét időszerű és aktuális lesz. Idemásolom:
„Új Szocialista Realizmus
Eljött az idő, hogy végleg megszabaduljunk a sematista pankrátorok elavult giccskultuszától. Elérkezett a pillanat az egzisztenciális konvenciókba merülő, kommersz sablonokban kötelezett, torz dimenzókba kényszerült művészet átértékelésére. Elegünk van a fejkendős traktorista lányokból, a lihegő munkaversenyekből, a dicsőséghimnuszokból, a sugárzó tervoptimizmusokból, a csodálatosan ívelő statisztikákból, a cinikus jogállamiságból, a szétütlegelt demokráciából. Elegünk van, mert hontalan, jogfosztott, éhező, törvényen kívüli üldözöttek lettünk saját országunkban.
A Mi életünkből következik művészetünk kegyetlen realizmusa és ebből adódó lehangoló szocializmusa. Mi az örök átmeneti kor gyermekei vagyunk, társadalmi kísérletek fehér egerei, örökös készülődők, hitegetett messiásvárók. Mi, az évtizedes ígérgetések és manipulációk megtévesztettjei, egy tehetetlenségbe merevedett közömbös kor várományosai, új és nagyszabású kísérletekbe kezdtünk. Rászedettségünk történelmi bizonyítéka Új Szocialista Realizmusunk! Művészetünk szocialista, mert más nem lehet. Művészetünk szocialista, mert totalitásban él. Művészetünk szocialista, mert deviáns létünk kétségbeejtően antiszociális.
Szocialista művészetünk ecsetje a globális állami bürokratizmus. Komor és valóságos színeink a korrupcióból, az értékválságból, a hatalomvágyból, az önkényből, a nyomorból, az elidegenedésből, a jogi nihilizmusból, a polgári ellenőrzés hiányából és a militarizmusból fakadnak. Művészetünk realizmusa a zsarnokság pofonainak nyoma. Művészetünk realista, mert képtelen további hazugságokra. Realizmusunk alapja az igazság nyilvánvaló szörnyűsége és nyomora. Valljuk, hogy hiánytársadalomban az igazság művészi megítélése mindig egyedül a hiányon keresztül megközelíthető. Mi a részletesen analizált kérlelhetetlen udvari festői vagyunk!
A hivatalok a hatalom zsibongó végtagjai. Elválaszthatatlan egylényegűségünkben ezekkel a rokkant karokkal festjük meg „képeink”, gyúrjuk össze „szobraink”. Mi, örök alárendelt alanyok alkossuk meg a Társadalmi Munka Művészetet, a Beadvány, Kérvény, Panasz, a Nyomozás és Kihallgatás Művészetet, a Börtön Művészetet, a Tiltakozás Művészetet, a Forradalom Művészetet, a Temetés Művészetet, vagyis a Totalitás Művészetét, a totális jelenlét kreatív művészetét!
A totális állami művészet közreműködő aktivitásod hatására létrehozza Új Szocialista Realizmusát, a jelen demonstratív, dokumentalista rémképét. Elkülönülésed hiábavaló. Tapadj a hivatalra, tapadj az államra. Irányított, kiszolgáltatott sorsod termékei, művészeti alkotások. Ez tükrözi egyedül a reális valóságot. A szocialista hivatalrendszer a radikális Új Művészet nagy katalizátora. Az Új Szocialista Realizmus a társadalomba ágyazott művészeti szükségállapot jelensége, a kelet-európai művészek válságművészete.”
Eddig tartott az idézet, a poros olvasókönyv, a történelmi lecke. Most, ha szerencsénk van, újra átélhetjük múltunkat. Jöhetnek az ismerős elvtársak ide közénk, az ismeretlenbe. Várjuk őket baráti csókkal, öleléssel, nagy-nagy szeretettel.
A szerző az Inconnu-csoport tagja