Nemzeti önvédelem az uniós földpiacon

A magyar birtokszerkezet üzemtípusaiban és azok méreteiben lényegesen eltér a fejlett agrártérségek mintáitól, köztük az EU-s családi gazdaságtól. Egyrészt nálunk a szétaprózott törpebirtokok és a nagyüzemóriások szélsőségét nem hidalja át a versenyképes közüzem. Másrészt az EU nem ismeri a nagybirtokrendszert. Míg az uniós gazdaságméret átlag 17 hektár, a mi földalapunknál csak a szántók 69 százalékát a nagyüzemek 500 hektártól 10 ezer fölé terjeszkedő túlsúlya köti le. E modell a mezőgazdasági birtokszerkezetet az iparunkban rögződött torz alakzathoz, az Árva László által leírt „fordított piramishoz” teszi hasonlóvá, ami önmagában is súlyosan visszaveti a tudás- és vállalkozásalapú fejlődést. (Az egészséges piaci integráció ugyanis alsó szinten életképes kisvállalkozások tömegét feltételezi, amelyeket a termékpályán középvállalatok fognak össze, a piacszervezést, értékesítést és integrátori teendőket pedig a piramis csúcsán náhány óriáscég végzi.) A birtokszerkezet értékalapú korszerűsítését kizárja a liberális földtörvény, amely a jog statikájával a nagybirtok korlátlan üzemméretét intézményesíti. (A földtulajdonszerzés és -haszonbérlet rugalmas szabályai mellett, a hatósági engedélyezési rend és a földforgalom közigazgatási ellenőzésének hiányában, a jogsértések büntetése nélkül csak a földhasználó tőkeerejétől, ügyeleti akaratától s a földkínálattól függ, hogy milyen méretű gazdaságot tart fenn.)
A szocialista kormány a szabadpiac- globalizmus mezőgazdasági hadjáratát egy frontáttöréssel indítja: az első száz nap első dolga a földtörvény módosításával a jogi személy nagyüzem földtulajdoni monopóliumának megteremtése – az indok: „…elfogadhatatlan számunkra, hogy a magyarországi jogi személyiségű gazdálkodók … ugyanakkor vásárolhassanak termőföldet, amikor a nyugati jogi személyek. Ez ugyanis fékezi a mezőgazdaság fejlődését…” (Németh Imre miniszter nyilatkozata, Magyar Nemzet, 2002. május 9.). Eszerint a nemzeti önvédelem a hazai jogi személy érdekvédelmére szűkül. Ez elég nyomós érv ahhoz, hogy – a luxemburgi megállapodással kikötött 7 éves átmeneti időről lemondva – már most, uniós csatlakozásunk előtt az alkotmányos jogvédelem biztosítékaival megszilárduljon a földalap 60-90 százalékát uraló, bérmunkán alakuló nagybirtokrendszer. Terjedelmi okból nem érinthetjük, hogy a fordulat egyben „jogtechnikai bravúr” a küldöldi tőke – rejtett és nyílt – nagyüzemi földtulajdonának biztosításához. Nesze neked, családi gazdaság! A jogi megoldás csaknem azonos az MSZP 1997. évi törvénymodósító kísérletével, ami a természetes személyekből álló jogi személyt kívánta földtulajdonhoz juttatni. A mai javaslat a tulajdonszerzést ahhoz fűzi, hogy a jogi személy cégprofiljában az agrártevékenység többségi arányban szerepeljen, a céltulajdonosoknak pedig legalább 70 százaléka a gazdálkodás helyén lakjon.
1997-ben csak a jobboldali ellenzék népszavazás-kezdeményezése gátolhatta meg a jogi személy földtulajdonszerző képességének törvényi elismerését. A termőföldért ma polgári összefogás szerveződhet. Ehhez tisztázni kell: a társadalmi mozgalom milyen célokat tűzhet az értékalapú birtokpolitika elé, s ezeket milyen jogintézmények érvényesíthetik? A következőkben e feladat néhány főbb szakmai támpontját adjuk közre, amelyek alkotmányosan is megfelelnek az EU közösségi jogával való összhang igényének.
A nyerészkedő és/vagy jogellenes külföldi földspekulációk letörését hatékonyan segítheti a földtörvény 23. paragrafusa szerinti földhaszonbérletnek az európai megállapodás, a társulási szerződés 44. cikke, 8. pontjával szabályozott jogintézménnyel való felváltása. Ez egyben megalapozhatja az uniós földbérleti piacon alkalmazható hazai modellt, amely – a mezőgazdasági üzem egységes feltételrendszerébe illeszkedve – mind a nemzeti elbánásnak, mind a természetes és a jogi személyek közötti hátrányos megkülönböztetés tilalmának – eleget tesz.
A megállapodás ésszerűen korlátozza az uniós állampolgárok és cégek magyarországi földhasználatát. A jogosultaknak annyit enged, hogy „földet béreljenek, ha ez közvetlenül szükséges annak a gazdasági tevékenységnek a folytatásához, amelyre letelepedtek”. A megszorítás négy, együttes feltételt ír elő: letelepedettséget, mező- vagy erdőgazdasági cégprofilt, az ehhez szükséges földigényt és a földhaszonbérlet jogcímét. (Az intézmény egyébként a római szerződés 43. cikkét vette át, mint a letelepedés és vállalkozás szabságának vívmányát.) Mivel nemzetközi szerződést az általa rendezett kérdésekben nem lehet kiterjesztően értelmezni, a megállapodás szerint a külföldiek itteni földhasználata csak haszonbérleten alapulhat. Ezért nem illeti meg őket a polgári törvénykönyv szerinti használati jog, a földhasználati jog, ennek haszonélvezeti szerződéssel alapítása, továbbá a – térmértéki és időbeli korlátot nem ismerő – felesbérlet és részesművelés földtörvényi jogcíme sem. Nyilvánvaló, hogy ha a földjog ezzel az intézménnyel már a földtörvény megalkotásakor, 1994-től él, úgy a jogellenes külföldi földügyletek zöme elesik. A földhaszonbérlet ilyen egzakt, szigorú feltételeinek kijátszásához ugynis még az ügyvédi lelemény is nehezen találhat kibúvókat a „zsebszerződés” technikáival.
Csakhogy a külföldiek földhasználata nálunk az uniós szerződésnél jóval kedvezőbb, liberális elbánást élvez a földtörvény 23. §-a alapján. A magyar földtörvény (amely a megállapodás hatályba lépte után két és fél évvel született) a nemzeti elbánást a külföldi földhaszonbérlő javára – a római szerződés 43. cikkének feltételeivel azonosan – már 1994. június 27-től megelőlegezte, mintha már tagjai lennénk a közösségnek. Eszerint a földtörvény alkalmazásában csak az minősül külföldi jogi személynek, amelynek nincs székhelye (fióktelepe) Magyarországon. (A külföldi jogi minőség bármely cégalapítással vagy ahhoz társulással, akár egyszemélyes kft. itteni létesítésével elhárítható.)
E jogi háttér teszi érthetővé azt a kiváltságot, amelyet a törvény földbérleti liberalizmusa nyújt a külföldieknek. A földtörvény 23. §-a szerinti földhaszonbérlő ugyanis nemcsak jogilag, de ténylegesen devizakülföldi személy. Így, amikor a törvény a magán- és jogi személy külföldieknek személyenként 300 hektár termőföld haszonbérletét biztosítja, ezzel a külföldről irányított magyarországi nagybirtoküzem jogalapját teremti meg. Esettanulmányok bizonyítják e jogcímnél a külföldiek joggal való visszaélését, a hazai bérmunkások kizsákmányolását és a helyi társadalomban a tőkeuralom diktátumát. Mindezt az törvényesíti, hogy a földtörvény – a megállapodás szabályától eltérően – a külföldi földhaszonbérlőtől nem követel(het)i meg a letelepedettséget, a mezőgazdasági alaptevékenységet, jogi személynél az itteni szék- vagy fiókhelyet.
A megállapodás 44. cikke azért nem érvényesülhet földviszonyainkban, mert az európai megállapodás jogalanyai a nemzetközi szerződéskötők (az EU tagállamai és a magyar állam), közvetlenül tehát e jogforrás nem teremthet jogviszonyt a piaci szereplők számára. Ehhez az kell, hogy – az 1994. évi I. törvény előírásain túl, amelyek a társulási szerződést kihirdették – a földtörvény kifejezetten átvegye annak rendelkezéseit. Ennek nemcsak alkotmányos akadálya nincs, hanem az – mint földpolitikai közérdekből szükséges lépés – egyben alkotmányerősítő is. Az alkotmány 7. §-a ugyanis a nemzetközi és a hazai jog ütközése esetén az előbbinek ad feltétlen elsőbbséget. Az ütközést (a jogi kollíziót) a jogalkotás törvényi rendje pedig úgy oldja fel, hogy a nemzetközi szerződést lerontó hazai norma hatályba sem léphet. Jelen esetben így az alkotmány kényszerítheti ki és szavatolhatja, hogy az uniós illetőségű külföldiek magyarországi termőföldhasználata ne terjeszkedhessen túl a számukra a nemzetközi szerződéssel kijelölt jogkörön, vagyis az uniós és nemzeti elbánás ne változzék nemzetközi kiváltsággá.
Egy értékalapú és a közérdeket szolgáló birtokpolitikának e lépést már 1994-ben, a földtörvény megalkotásakor meg kellett volna tennie. Bár a 24. órában járunk, ez azonban most is időszerű. Részben azért, mert jól megalapozhatja az agrárüzem önvédelmi rendszerének – uniós tagságunk esetén nem nélkülözhető – kiépítését. Részben e korlátozás szerepét rendkívül felértékeli egy másik jogi tény, a külföldi tulajdonszerzés magyar életterének újabb, jelentős bővülése. A megállapodás nemzeti elbánást tíz évre felfüggesztő kedvezménye Magyarország javára 2002. január 1-jétől olyan stratégiai ügyekben megszűnt, mint a pénzügyi (banki stb.) szolgáltatás, a privatizációs állami vagyont érintő tulajdonszerzés (használat, kezelés), továbbá az ingatlanokat és a természeti erőforrásokat érintő adásvételi és ügynöki tevékenység. Az úgynevezett „tíz év kivétellista” időbeli hatályának lejárta azt jelenti, hogy az uniós állampolgárok és cégek e terepen – az őket megillető nemzeti elbánás igényével – legálisan benyomulhatnak a magyar termőföldpiacra. (Például gondoljunk arra, hogy – egyebek közt – a Bábolna Rt. privatizációja is nyitott kérdés!) Ha tehát a nemzetközi tőkeerő mezőgazdasági vagyonszerzését a földhaszonbérlet hatályos kiváltságai – egyoldalú piaci liberalizmussal és szuverenitásunk ugyanilyen önkorlátozásával – változatlanul erősíthetik, úgy semmi nem gátolhatja, hogy a fokozatosan földtulajdoni monopóliumhoz jutó nagybirtokrendszer – most már alkotmányos jogvédelmet is élvezve – a külföldi tőke elsajátítási uralmát alapozza meg.
Földviszonyaink nemzeti önvédelmének kulcskérdése a mezőgazdasági üzem szabályozó rendszerének kiépítése. Ez – az EU számos tagállamában bevált, és ma is hatékony agrárjogi intézményekkel azonosan – egyszerre állja útját a nem termelői célú külföldi földspekulációnak és a bérmunkát szipolyozó nagybirtok terjeszkedésének.

A szerző az MTA doktora, tudományos tanácsadó