A politikai erkölcs megvédése

Politikai játszma folyik ma Magyarországon és olyan kártyával játsszák, amelynek egyes lapjai élő személyek. Fürst Walter, Reding Itell, Harras Rudolf, Stüszi vadász és Geszler Herrmann helyett egykori ügynökök neve került a lapokra és ezeket a lapokat olyan emberek tartják a kezükben, akiknek egyértelmű politikai céljaik vannak. Pedig ez a kérdés, amit közkeletűen ügynökkérdésnek nevezünk, ennél a játéknál lényegesen fontosabb.
Manapság, amikor az erkölcsi megfontolások felvetését is ócska moralizálásnak nevezi az, aki ebben érintett, mégsem szabad úgy tennünk, mintha nem lenne véleménye a tisztességes embereknek, az ország lakossága többségét kitevő józan gondolkodású és ép erkölcsi érzékű állampolgároknak. Nem tehetjük meg, hogy hallgassunk, miközben éppen azon mesterkednek nem kevesen, hogy önmaguk sáros mivolta miatt másokat is besározzanak, miközben egyenlőségjelet akarnak tenni a lakosság kisebbségét kitevő bűnösök és a többséget jelentő áldozatok között.

Sok ezer kis gyalogos

Egy dologban mindenki egyetért, s ezt még a jelenleg bársonyszékében ülő miniszterelnök is elismerte (kár, hogy nem húsz évvel korábban), hogy a Kádár-rendszer, a szocializmus felépítésének ránk kényszerített kísérlete rossz és embertelen társadalmi rendszer volt. Ha csak ennyit mondanánk, az is elég lenne, de mi tudjuk, hogy e száraz és tudományosnak tűnő meghatározás mögött mi rejtőzik. Tudjuk, hogy e mögött Recsk és Kistarcsa rejtőzik, tudjuk, hogy e mögött 450 ezer politikai ítélet húzódik meg, amelyből több ezer halálos volt, tudjuk, hogy e mögött internálások, kitelepítések, börtönök rejlenek, államosításnak nevezett elkobzások, életutak és személyiségek megroppantása, megtörése. Megalázás, tönkretevés, áldozatok tíz- és százezrei, mint egy kétrészes színdarabban, előbb 1945-től 1956-ig, majd 1956-tól 1990-ig. E hűvös mondat mögött bújik meg a vasfüggöny a maga lelki, szellemi és fizikai embertelenségével, ott áll sunyin az egész embertelen, bolsevista rendszer, amely hatalmában tartotta ezt az országot több mint negyven évig előbb egyre fokozódó, majd egyre lanyhuló szorítással.
Ez az első alaptétel, amit sose tévesszünk szem elől, amikor a kérdést megvizsgáljuk.
Egy állam sem működik azonban önmagától, mert ez esetben feltaláltuk volna a perpetuum mobilét, amelyet évszázadok óta kutatnak megszállottak. A pártállam sem működött magától, a proletárdiktatúrának is voltak kitalálói, megvalósítói, működtetői és fenntartói. A diktatúra ugyan istencsapása, de mégsem azonos a sáskajárással amely egyszer csak lesz. A proletárdiktatúra is egyszer csak lett, de ezt tudjuk, hogyan lett. Moszkvában kiképzett bolsevisták hozták a megszálló hadsereggel együtt, s három év alatt épp e megszállók jelenlétének köszönhetően kényszerítették azt rá az országra. Ma már tudjuk, hogyan, ismerjük a módszereiket, a választási csalásoktól a beépített kriptokommunista elvtársakig, a politikai perektől az emigrációba kényszerítésig, az iskolák elfoglalásától az egyház szétverésén át a téeszesítésig. Ma már mindent tudunk, azt is tudjuk, kik csinálták, azt is tudjuk, kiknek a képviseletében.
A proletárdiktatúrát azonban működtetni is kellett az ’56-os forradalom előtt és utána is. A működtetés a társadalom minden részére kiterjedt, kellettek erőszakszervezetek, államrendőrség, karhatalom, ávósok és ügyészek, de kellettek bírák is, akik ezt a sok ítéletet meghozták. Kellettek párttitkárok, akik saját területükön élet és halál urai voltak, s kellettek párttagok is, akik a nagyobb sarzsi reményében arra vállalkoztak, hogy közvetítik az állampárt akaratát, képviselik azt szóval, tettel vagy pusztán csak a nevükkel. A pártállam nem magától állt fenn évtizedeken át, fenntartása és működtetése emberek tízezreit, sőt százezreit igényelte, s ezek egyik legfontosabb területe volt az állambiztonság. Igen, a három per egy, per kettő, per három és így tovább. A belső elhárítás, a külső, a katonai stb. E terület azért volt felelős, hogy a pártállam fennmaradjon, s amíg a többiek üzemeltették a diktatúrát, az ezen a területen dolgozók fenntartották.
Mi volt ennek a módja? Volt sok ezer beszervezett kis ügynök, akik sokféle okból kerültek ebbe a hálózatba. Némelyik a börtöntől való félelem miatt, némelyik korábban elkövetett hiba eltussolásának érdekében, némelyik nagyobb szelet kenyér, előadandó színdarab, gyorsabb előmenetel, külföldi kiküldetés végett. Nincs két azonos eset. Ők voltak a közkatonák, a sakktáblán a gyalogok, a legkisebb pontok a hálózatban. Pákozdik, Csanádik, Szatmárik, mindegyik más eset, más jellem, más ok és más cél. Mindegyik másként élte meg, másként teljesített. Volt, aki szívvel-lélekkel, volt, aki smúzolt, volt, aki falból jelentett, volt, aki csupa jót írt mindenkiről, ki milyen jellem, habitus volt, mennyit bírt el az idegrendszere, mit tűrt el a tartótisztje.

Akik a bábukat mozgatták

A tartótisztek, ők már tisztek a sakktáblán is, akik beszerveztek, akik a gyalogokat mozgatták, számon kérték, akik a jelentéseket bevasalták, összegezték és továbbították. Akik olykor rosszallásukat fejezték ki, máskor dicséretüket, akik érzékeltették, lehetne ezt jobban is csinálni. A futók, a huszárok, a középerős figurák. Felettük álltak a Belügyminisztérium meghatározó figurái, sakknyelven: a bástyák. Akik a taktikát meghatározták, akik a tiszteket kiképezték, a követendő célokat előírták, akik a jelentéseket összegezték, akik a napi jelentéseket megírták és akik kapcsolatban álltak a vezérekkel.
A vezérek, akik a pártállam csúcsán ültek, akik az egész rendszert meghatározták, üzemeltették. Akik a stratégiát eldöntötték, akik a napi jelentéseket olvasták, azt felhasználták, s akik kijelölték a követendő utat. A Politikai Bizottság tagjai és póttagjai, a Központi Bizottság tagjai és póttagjai, a PB titkárai, a Központi Bizottság különféle főosztályainak vezetői, helyettesei, osztályvezetői. Ez egy ilyen sakktábla volt, ahol nem egy vezér volt, de sok. Több nagyvezér és több kisebb vezér, a csúcs.
És mindennek a tetején ült a király, maga Kádár János, a legértékesebb figura a táblán.
E sakkpartinál azonban két fontos dologról még nem beszéltünk. Az egyik a Kéz, amelyik a figurákat mozgatta. Ez a Kéz mindvégig Moszkvában ült és néha idenyúlt, megfogta a királyt és odébb tette vagy elég volt, ha csak jelezte, hogy odébb is teheti. Később már nem kellett sokat nyúlkálni, mert a király és a vezérek tudták, meddig tart a tábla és meddig mehetnek el. De egyet mindvégig megjegyeztek, hogy ők csak bábuk, a partit más játssza, még akkor is, ha látszólag és sok kérdésben ők döntöttek. Tudták, hogy a legfényesebbre faragott bábu sem tudja irányítani a Kezet. Ami persze nem mentette bábu mivoltukat, mert erre a sakktáblára, különösen tisztnek és vezérnek, nem volt kötelező felállni.
A másik, amiről eddig nem esett szó, az mi vagyunk, mi magunk, a nemzet, a nép, az a maradék kilencmillió. Aki ellen a parti folyt. Akiket előbb le kellett győzni, majd kordában kellett tartani, akik egyszer, ’56-ban már felborítottuk a sakktáblát, le is esett minden figura, de a Kéz keresett új bábukat és minden helyre talált is, akik tovább folytatták a partit ellenünk, az áldozatok ellen.
A diktatúra üzemelt, mert a diktatúrát sokan üzemeltették, de sokkal kevesebben voltak a kiszolgálók, mint mi, akik ellen a játék folyt. És a kiszolgálók sem voltak azonosak, ahogy a sakkfigurák sem azonos értékűek. Egy gyalog töredékét éri egy futónak, egy futó a bástyának és egy bástya a vezérnek. S ha kisebb az érték, kisebb a felelősség is. És ez a második alaptétel, amit ma már nem akar kimondani senki. Egy gyalog csak egy gyalog, ha leütik, van helyette másik, a parti megnyerésében vagy elvesztésében neki van a legkisebb szerepe, s most mégis mindenki a gyalogok nevét kutatja s vágja a másik fejéhez, mintha a gyalogok lennének a legnagyobb felelősök a partiért.
Ez nincs így. A felelősség a nagyobb tisztséggel arányos. Csanádi fn. gyalog ügynök felelős, mert elárulta barátait, rokonait, családját, de mennyivel felelősebb a D–209 fn. szt tiszt futó és mennyivel felelősebb a Kovács László fn. KB-főosztályvezető, a vezérek egyike. Akik most éppen a pellengérhez kötözik a gyalogokat, miközben nekik kellene a pellengérhez kötve lenni! Akik most ugyanannak az országnak vezetői, mint a régi szép diktatúrában, és úgy tesznek, mintha az általuk ma már szavakban elítélt rezsimhez semmi közük nem lett volna. Nem egyforma a felelősség. Felelős minden ügynök, aki aláírt vagy nem írt alá, de jelentett. Lehet közülük egyeseket sajnálni, megérteni, lehet megbocsátani annak, aki bocsánatot kér, de egyet nem szabad: egybemosni őket a nagyobb gazemberekkel, akik beszervezték őket, akik működtették az egész rendszert, végső soron a pártállam különféle szintű vezetői voltak. És ez a harmadik alaptétel. Mert manapság azokon verik el a port, akik kevésbé sárosak és ami a nagyobb szégyen, hogy a prakker azok kezében van, akik az egészért egykor felelősek voltak.
És végül a legfontosabb. Miközben a vezérek elítélik azt a rendszert, amelyet ők vezettek, két lépésben ismét mattolni akarják az országot. Ahogy a jelenlegi miniszterelnök lírai hazudozását hallgattam a múltját vizsgáló, alkalmatlan tagokból összeállított bizottság előtt, azt láttam, hogy most, amikor az egykori vezérek és tisztek visszaszerezték politikai hatalmukat, elérkezettnek látják az időt, hogy átírják annak a régi partinak a jegyzőkönyvét. Első lépésben az derül ki, hogy abban a csúnya, rossz rendszerben mindenki részes volt, az is, aki gyalog volt, aki tiszt és aki vezér, de legfőképpen mi, az áldozatok. Nagy lírai generálszósszal öntettünk nyakon, amely szerint mindenki egyformán benne volt a slamasztikában, aki rajta volt a táblán, mindegy, hogy a diktatúra katonája volt vagy a diktatúra áldozata. Ez az első lépés, a második még ennél is veszélyesebb, mert ebből már az derül ki, hogy mindenki benne volt ebben a disznóságban, kivéve a vezéreket és a tiszteket, akik már akkor azért harcoltak, hogy a diktatúra megváltozzék, hogy reformkutyából reformszalonna legyen. És hogy az lett, ez senki másnak nem köszönhető, csak e jeles elvtársaknak. S ha ez a második lépés is bekövetkezik – amelynek előkészülete most folyik –, akkor kapjuk meg újra a mattot. Vakulj, magyar! Kiderül, hogy a rossz és elnyomó régi rendszernek mindenki mozgatója és kollaboránsa volt, kivéve azokat, akik felelősek a rendszer negyvenéves fennállásáért.

Veszedelmes játszma

Ez az, ami végképp megengedhetetlen, nem azért, mert ez történelemhamisítás, azt sokáig meg lehet hamisítani, de örökre sosem. Hanem azért, mert ez demoralizálás. Ha hagyjuk, hogy az egykori bűnösök összemossák az áldozatokat a gyilkosokkal, sőt a lelki, szellemi és fizikai gyilkosokat állítsák erkölcsi piedesztálra, akkor felbomlik az erkölcsi rend, akkor elveszik az a tisztesség, amely minden ország talpköve, amely nélkül nemzet nem maradhat fenn. Ha ezt az emberek agyába masszírozzák, akkor a jövő nemzedék nem fog tudni különbséget tenni Jó és Rossz között, tisztesség és tisztességtelenség között. Akkor valóban rút szibarita váz lesz a magyar. És ez a negyedik, a legfontosabb tétel, a politikai erkölcs megvédése, önmagunk és nemzetünk megvédése a hazugokkal szemben, akik saját vétkeik szenynyét úgy akarják ránk kenni, hogy közben ők tisztán álljanak a világ elé.
Tévedett hát az öreg Galileo? Ahogy ezt a sötét és veszélyes politikai partit nézem ugyanazokkal a figurákkal, ugyanúgy mi ellenünk, azt gondolom, igen. Hát mégsem mozog a föld? Már nincs a régi Kéz, de mégis mi magunk raktuk fel a táblára ugyanazokat a figurákat, s most azt kapjuk, amit megérdemlünk.
Mit mondott a szatmárcsekei költő, aki fél szemmel is messze látott, egészen a XXI. századig? „Hányszor támadt tenfiad szép hazám kebledre / S lettél magzatod miatt magzatod hamvvedre.”
De csak, ha hagyjuk.

A szerző ügyvéd, a Nemzeti Kör tagja