A titkosszolgálat legendája és valósága

Az Angliában élő neves orosz agykutató és egykori politikai üldözött, Vlagyimir Bukovszkij egyik budapesti előadásában többször is hangsúlyozta a kommunista (és más) titkosszolgálatok (KGB, Stasi, Securitate stb.) szerepét az 1989–90-es átmenet lebonyolításában. Véleménye szerint nem csupán a romániai forradalom, de a többé-kevésbé békés csehszlovákiai (ezt egyenesen „bársonyos forradalomnak” titulálta a média akkoriban) és a keletnémet, valamint a magyar rendszerváltozás folyamatában is oroszlánrészt vállaltak a KGB vezetésével a titkosszolgálatok.
Ennek az időszaknak egyes állambiztonsági iratait Kenedi János publikálta először 1996-ban Kis állambiztonsági olvasókönyv címmel, 1988– 89-es dokumentumközléseivel. Kenedi ebben a kötetben megváltoztatta az általa nem közszereplőnek tekintett személyek nevét, anonimizálva közölte az alacsonyabb beosztású rendőrök adatait, és átkeresztelte az ügynököket és a spicliket a dokumentumok szövegében. Ezzel félrevezette olvasóit, amivel az első közlő hírnévért feláldozta a történeti hitelességet. Valóság és fikció keveredett megengedhetetlen módon egy történeti forráskötetben. Pedig a dokumentumközlés nem fikciós műfaj. Ezzel a kötettel kezdődött a múlt titkosszolgálati dokumentumainak nyilvános és tudományos igényű manipulálása és manipulálhatósága.
Ez a folyamat napjainkban virágkorát éli, elegendő az interneten is olvasható, megcsonkított Medgyessy-iratokat olvasni. Nem más ez, mint közokirat-hamisítás, amin titkosszolgálati „szakértők”, jogászok és politikusok légiója munkálkodott (és munkálkodik) a törvényalkotás során. A tudományos közvélemény, a levéltáros- és történészszakma nem tiltakozott egy nem céhbeli, kontár ilyetén „történészi” munkája ellen. Itt kell megjegyeznem, hogy eleinte magam is üdvözöltem 1997-ben írt recenziómban Kenedi János könyvét mint hézagpótló információs forrást. Álláspontom megváltozásához nagyban hozzájárult, hogy csak 1997-től folytathattam önálló kutatásokat az akkor megalakuló Történeti Hivatalban (TH). E kutatások során szembesültem azzal, hogy az egykori titkosszolgálatok iratanyagában minden utólagos szövegszerű változtatás (nevek, fedőnevek törlése, megváltoztatása, adatok, tények törlése, letakarása) nem a történeti tisztázást, a kutatás és a tényfeltárás szabadságát, egyszerűen a múlt tisztázását, hanem jelenkori személyes érdekeket szolgál. A személyiségi jogok szemforgató és arcpirító előráncigálásával például az egykori spiclik, szt-tisztek és más titkos együttműködők érdekében.
Történészként remélem, hogy az egykori kommunista titkosszolgálat összes megmaradt irata előbb-utóbb a helyére kerül: a levéltárba. De hogy nem történnek újabb iratmegsemmisítések és
-eltüntetések újra és újra (lásd erről a Horn-iratok sorsát 1994 után), arról korántsem vagyok meggyőződve, hiszen a mindenkori kormányzat titkosszolgálatai és a titokgazda miniszterek tanácsadói döntik el, nyilvános kontroll nélkül, hogy milyen iratok kerülhetnek át
a titkosszolgálatoktól a levéltárba.
(A magánkézben, pártarchívumokban vagy akár külföldön lappangó iratok külön vizsgálódást érdemelnének.)
Tizenkét év után alig pislákoló remény van csak arra, hogy megtörténik e probléma általános rendezése. Túl sok személyes érintett van – politikai és tágabb értelemben – az értelmiségi elit tagjai között ahhoz, hogy egy meg nem tisztult közélet parlamentjében világos, átlátható, a nemzeti önérzet és a magyar jövő szempontjából vállalható törvény szülessen ebben az ügyben. Hiszen a fent említett Kenedi-könyv töredékes dokumentumaiból is kiviláglik, hogy 1988-tól mind a gombamód szerveződő új alternatív ellenzéki politikai szervezetekbe, mind az ezek holdudvarához tartozó civil szerveződésekbe, érdekvédelmi szövetségekbe, szakszervezetekbe beépült a titkosrendőrség, nem csupán a tagság, de a vezetőségek szintjén is. Ugyanígy foglaltak el a III. főcsoportfőnökség munkatársai kulcspozíciókat évtizedeken keresztül a médiavilágban (az írott és az elektronikus sajtóban), az államigazgatásban, a bankvilágban és az egyházakban is. A spiclik révén naprakész információkkal szolgálhattak az egyes szervezetek belső struktúráiról, hatalmi viszonyaikról, tervezett akcióikról és a születő pártok programjairól. Ezt egészítette ki az operatív-technikai megfigyelés (telefon-, munkahely- és lakáslehallgatás, levélellenőrzés).
A kutatás szabadságát nagymértékben korlátozó törvényi akadályok és a meglévő, nem csupán anyagi korlátok miatt ma még nem áll rendszerezett és feldolgozott iratanyag a történeti kutatás rendelkezésére az 1989-es békés átmenet manipulálásának folyamatáról, mivel a rendszerváltozást követő törvénykezés nem teremtett tiszta helyzetet az 1990 előtti közokiratok kutathatóságát illetően. A probléma kezelésére megalkotott törvények (ügynöktörvény, adatvédelmi törvény, levéltári törvény) és a megkésve (1997-ben) létrehozott Történeti Hivatal pedig alkalmatlannak bizonyultak a tudományos kutatás és az információs kárpótlás kettős igényének elfogulatlan és szakszerű kiszolgálására. Bár tiszteletre méltó a TH munkatársainak szorgalma, a rossz törvények és a hivatalban uralkodó titkolózás szelleme nem egy szokványos levéltár benyomását kelti az ide betérőben. (Már nem titkos iratok megtekintésére is heteket-hónapokat kell várniuk az érdekelteknek!) Mindezt mint egykori célszemély és tudományos kutató állítom. Egyetlen példa: öt év kevésnek bizonyult, hogy választ kapjak arra a kérdésre, hol találhatók és miért nem kutathatók még mindig a szamizdatozó demokratikus ellenzék prominens tagjaira (Demszky, Hodosán, Eörsi, Konrád, Kis, Kőszeg, Haraszti, Rajk, Solt stb.) vonatkozó titkosszolgálati dossziék. (Ennek szerteágazó okairól több szószaporító vita is folyt már az előző évtizedben, és ez folytatódni látszik napjainkban is.)
Az információs társadalomban pedig nyugodtan a dajkamesék közé sorolhatjuk az iratmegsemmisítés titkosszolgálati mítoszát.
n
A fakszimilében közölt dokumentumra véletlenül találtam rá még 1997-ben a Történeti Hivatalban őrzött „LÁSZLÓ” dossziéban (a dosszié jelzete: O-19895). Az egyik összehajtott lap hátoldalán a III/III vezetőjének, Horváth Józsefnek a szignója és megjegyzése: „Megőrzendő!” – ez keltette fel kutatói érdeklődésemet. (Lásd bővebben a th.mno.hu internetes címen. A megtalált, három gépelt oldalnyi jelentés némileg új megvilágításba helyezi az iratmegsemmisítéseket és a titkos adatgyűjtést leleplező, hírhedt Dunagate-ügyet.) Mindezt azért most publikálom, mert elindíthatja a tisztázó gondolkozást a titkosszolgálat és az MSZMP–MSZP szerepéről a rendszerváltozás levezénylésében. Lényegét tekintve: a III/III vezetői pontosan tudták, hogy ki volt a behatoló, és azt is, hogy sikerrel járt. De nem történt semmi!
Ma már köztudomású a média jóvoltából, hogy 1989 karácsonyán a magyar titkosszolgálat őrnagya, Végvári József becsempészte Lovas Zoltán újságírót és operatőr kollégáját a titkosszolgálat Néphadsereg utca (ma Falk Miksa utca) 9–11. alatti épületébe. A behatolók videokamerája rögzítette, hogy 1989 decemberében egyrészt gőzerővel folyik az iratmegsemmisítés, és a titkosszolgálat operatív eszközökkel törvényellenes adatgyűjtést folytat az ellenzéki pártok és mozgalmak tevékenységéről, tagjainak véleményéről, terveikről. Ekkor már túl vagyunk az MSZMP-nek felemás sikert hozó kerekasztal-tárgyalásokon, a köztársaság kikiáltásán és az ország megosztottságát mutató négyigenes népszavazáson. A fakszimilében olvasható BM-parancs ekkor már hatályon kívül helyezte a belső ellenzék megfigyelését elrendelő 1982-es parancsot. A pártok szervezik választási kampányukat, és az ország lakossága mérsékelt érdeklődést tanúsít a médiából rázúduló politikai programok iránt. Ugyanakkor gőzerővel folyik a spontán privatizáció, a párthatalom gazdasági hatalommá alakítása, a nagy lenyúlás.
Decemberben leginkább erdélyi véreink sorsa és a romániai események foglalkoztatják a közvéleményt. Ebben a közhangulatban igazán jól jön az ismertségre törő, országos népszerűséget hajszoló pártoknak egy olyan ügy, amely megfelelő médiatámogatással közérdeklődésre tarthat számot. Ez volt elsősorban az SZDSZ és másodsorban a Fidesz számára a Dunagate-ügy. Kérdés, hogy milyen megfontolások miatt hátrált ki az MDF a Roszik Gábornak felajánlkozó Végvári őrnagy nagy leleplezéséből. Roszik ekkor az MDF parlamenti képviselője, mentelmi joga van, és őelőtte fedi fel magát a Városligetben a titkosszolgálat őrnagya.
A rádiók, a televíziók és a lapok 1990 januárjától hetekig szajkózták a nagy leleplezés mítoszát. Belebukott a kommunista belügyminiszter, Horváth István. Megszüntették a BM III/III-as csoportfőnökséget, és elbocsátották vezetőit, Pallagi Ferencet és Horváth Józsefet. A III. főcsoportfőnökséget átszervezték. De a német megoldás fel sem merült, ott ugyanis a gyűlölt keletnémet titkosrendőrség, a Stasi épületeit elfoglalta a nép, és az iratmegsemmisítéseket társadalmi bizottságok akadályozták meg 1989 késő őszén. A későbbi német szabályozás pedig lehetőséget ad a történeti kutatásnak és a tényfeltáró újságírásnak a Stasi-iratok feltárására, kutatására, publikálására. Manapság több múzeummá alakított egykori Stasi-épület segíti a látogatókat az NDK sokáig titkos múltjának testközeli megismerésében. (Vajon a Falk Miksa utcában vagy a többpárti parlament szégyeneként képviselői irodaházként működő Duna-parti Fehér Házban mikor nyílik múzeum?)
Magyarországon csupán néhány ellenzéki politikus és párt nevét tette országosan ismertté a közvélemény előtt az a médiakampány, amely a hangzatos és hamisan csengő Dunagate nevet viseli. Ugyanakkor megindult az a dezinformálási folyamat is, amelynek célja volt a közvélemény meggyőzése, hogy az iratmegsemmisítések miatt nem tárható fel a kommunista titkosszolgálat valódi története, munkatársainak és titkos együttműködőinek személye. (A titkos államérdek folyamatos hangsúlyozásával kiegészítve!)
Mindez egy irányított, jól megszervezett, mindvégig ellenőrzött titkosszolgálati akció képét sejteti. Erre utal, hogy a titkosszolgálat, bár elejétől fogva tudott a behatolási és a dokumentálási akcióról, tétlenül kivárta, hogy majd két hét leteltével a televízióban nyilvánosságra hozzák az elkészített felvételeket, és beinduljon (helyesebben: folytatódjon) a nagy átverésshow.
A szerző történész-kutató