Ipar nélkül félkarú óriás az ország

A reformkor két egymással ellentétes felfogást képviselő kiemelkedő alakja, Széchenyi és Kossuth egyben egyetértettek; ipar nélkül az ország félkarú óriás, ahogy Kossuth fogalmazott. A kossuthi évforduló alkalmából eme kijelentést méltó dolog idézni, s fejet hajtani a nagy hazafi előtt. Mind Kossuth, mind Széchenyi abban látta az ország önállóságát, hogy rendelkeznünk kell a kor színvonalának megfelelő ipari gazdasággal. Ez azóta is így van.
A Kossuth-bicentenárium alkalmával okkal vethetjük fel eme kijelentés aktualitásának kérdését, különös tekintettel arra, hogy hazánk immáron több mint egy évtizede független.
Mi e két géniusz és különösen az idézett mondás mának szóló üzenete? A fejlett országok szinte mindegyike nemcsak kiemelkedő hazai iparral rendelkezik, de kormányaik nagy hangsúlyt fektetnek iparpolitikájuk önállóságára és stratégiai kérdésnek tekintik a szuverenitást. Ezért van tudományos és technológiai minisztérium Japánban, Németországban, az Egyesült Királyságban, Finnországban, az Amerikai Egyesült Államokban vagy akár Franciaországban. De ez figyelhető meg a nagy fejlődő hatalmak esetében is, mint Brazíliában vagy Indiában, s ne feledkezzünk meg a délkelet-ázsiai kistigrisekről sem. Az úgynevezett szocialista világrendszer tagországai márcsak hatalmi okok miatt is kormányzati feladatként kezelték országaik kutatás-fejlesztési (K+F) tevékenységét, amely az adott ország ipari fejlődésének stratégiáját is jelentette egyben. A szovjet blokk megszűnte a tagországok gazdasági összeomlását hozta, de emellett kormányzati struktúrájukat is átalakították. Az eladósodás és a gazdasági kényszerpályák miatt azonban a nemzeti kutatás-fejlesztés nem került az egyes országok prioritásai közé. Mi is történt e téren hazánkban?
Az első demokratikusan választott kormány még kormányzati feladatnak tekintette az ország K+F tevékenységet, s tárca nélküli miniszter vezetésével megfelelő befolyást gyakorolt az akkori Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságra (OMFB). Elérte, hogy az OMFB pályázati rendszerét átszervezzék és átlátható K+F pályázati rendszert vezessenek be. Emellett a jövő építése érdekében tudományos technológiai attaséket neveztek ki, és megkezdődött a kétoldalú nemzetközi tudományos együttműködések rendszerének megalapozása is, amelynek köszönhetően ma már mintegy harminc kétoldalú szerződést hoztak tető alá. Ekkor még elsősorban a nagy multinacionális és külföldi cégek ipartelepítésének támogatása volt az elsődleges cél, hiszen meg kellett oldani az ipar korszerűsítését és a foglalkoztatás kérdését is. Hazai tőke hiányában akkor ezt a kényszerpályát kellett választani.
A kilencvennégyes választások után ez a ma már történelmi távlatból nézve követendő irányvonal visszarendeződött, s a szovjet padokat koptatott irányítók alatt az akkori ipari miniszter egyik fiókjába süllyedt az ország kutatás-fejlesztési irányításának koncepciója. Az egyetlen pozitív vonal a nemzetközi kapcsolatok további építése volt, ami elősegítette a későbbi uniós kutatási pályázati rendszerhez való csatlakozást. Ezt mindenképpen érdemként kell elkönyvelnünk, bár kétségtelen tény, hogy az ország semmilyen koncepciót nem dolgozott ki a hazai iparfejlesztésre, vagy ha igen, annak nem volt látható eredménye. A Horn-éra alatt érezhető volt, hogy a K+F nem tartozik a kormány prioritásai köze.
A kilenvennyolcas választáskor a hazai kutató- társadalom minden résztvevője nagy várakozással tekintett a fiatal demokraták jövőképére, és várta a hazai iparfejlesztés koncepciójának támogatását, valamint az OMFB kormányzati pozíciójának viszszaállítását. Bár továbbra is a Gazdasági Minisztérium alatt maradt a K+F irányítás, sajnos az OMFB vezetésének az apparátus utaztatása elterelte a figyelmét az új koncepció kialakításáról, s ez vezetett a rövid életű irányításhoz. A kutatás-fejlesztés irányítása az Oktatási Minisztérium hatáskörébe került, ami továbbra is csak kis mozgásteret biztosított a K+F kormányzati stratégiai kialakításához képest. Mondhatnánk, a magyar K+F csöbörből vödörbe esett. Ennek az időszaknak a fő pozitívuma abban összegezhető, hogy a Széchenyi-tervben megfogalmazott irányelvek szerint nemzeti összefogásban kidolgozott stratégiai konzorciumok szerveződtek, s ezek olyan támogatásban részesültek, ami a hazai K+F nemzetközi versenyképességét is szavatolni látszott. Sajnálatos volt viszont, hogy az unió pályázati rendszerét szolgai módon lemásolták, s elhanyagolták a hazai kutatások támogatását, amelyek így az EU keretei között is csak nemzeti forrásokra támaszkodhatnak. Az alapvető kérdés továbbra se került terítékre: vajon miért nem jelenik meg kormányzati szinten a kutatás fejlesztése?
Most, a legutóbbi választás után, ismét lenne esély arra, hogy átgondoljuk az ország K+F irányításának stratégiáját. Optimizmusra nincs okunk, hiszen egyik politikai párt sem foglalkozott a hazai K+F kérdésével, eltekintve a választási programjaik néhány formális kitételétől, így joggal vethetjük fel azt a kérdést, vajon lemondana-e egyetlen miniszter is több száz milliárd forint feletti döntési – sajnos, mondjuk ki őszintén –, néha adakozási jogról? Az ország kutatás-fejlesztésének kérdése azonban a kormány és azon belül a miniszterelnök felelőssége, amelyről nem egyéni ambíciók és hatalmi pozíciók alkujában kellene döntést hozni.
A szerző az MTA rendes tagja