Little George, vagy inkább little zsurnalizmus

Szeretném leszögezni, hogy nem célom meggyőzni sem a Magyar Hírlap olvasóit, sem pedig a tágabb magyar közvéleményt a Fehér Ház jelenlegi Irak-politikájának helyességéről. Ennek eldöntése kinek-kinek a szuverén joga. Írásra mégis az késztet, hogy meggyőződésem: a helyes döntés meghozatalához, vagy akár a helyes vélemény kialakításához megbízható és pontos információkra van szükség. Ezt a meggyőződésemet és az ebből eredő lelki nyugalmamat borította fel Várkonyi Tibor Little George című írása, amelyet a Magyar Hírlap közölt. Kétszeresen is sértve érzem magam, mert mint amerikainak fáj, hogy félreinformálnak a fogadott hazámról, másfelől mint magyarnak fáj, hogy éppen magyar honfitársaim látják a kárát.
Cikke elején V. T. a következőképpen értelmezi Bush elnöknek a minap az ENSZ-hez intézett beszédét: „Maga az a tény, hogy Bush a szeptember 11-i évforduló másnapján megjelent New Yorkban, eleve a kemény vonal visszaszorulását jelzi.”
A valóságban a „kemény vonal” számára a cél az, hogy Bagdadban minél előbb megbukjon Szaddám Huszein és kormánya. Lévén, hogy szerintük ez szép szóval nem megy, első lépésben a katonai erő használatához szükséges politikai feltételeket kell megteremtsék. De mivel a politikában, két pont között a legrövidebb út szinte soha nem az egyenes, ezért a „kemény vonal” (bár nyugodtan írhatta volna V. T., hogy a Fehér Ház, vagy George Bush) kénytelen taktikai manővereket végrehajtani. Csak sajnálni tudom azt a „puha vonalat”, amelyik ebből arra a következtetésre jut, hogy nyerésre áll. A Fehér Ház már jó ideje készül az Irak elleni akcióra, és pontosan felmérte, hogy ennek megvalósításához milyen politikai lépéseket kell megtennie. A szeptember 12-én tartott ENSZ-beszéd nem a gyengeség jele volt, sokkal inkább arról szólt, hogy az elnök jó politikai érzékkel használta ki az évforduló nyújtotta alkalmat és lehetőségeket. Aki 11-én itt volt és nem aludta át az egész napot, láthatta, hogy az elnök napját kitöltötték a megemlékezéseken való részvételek és az áldozatok hozzátartozóival való találkozások. A médiában aznap túlzás nélkül minden erről szólt.
Ha pedig ez még mind nem elég, akkor talán meg kellett volna hallgatni az elnök beszédét. Nem kérni ment, hanem egyszerűen az ENSZ tudomására hozta: ez az utolsó esélyük USA-politikájának a támogatására. Velük, vagy nélkülük, de a vonat indul. Nehezen értem, hogy egy olyan „öreg róka”, mint V. T., hogyan tud félreérteni ennyire nyilvánvaló tényeket.
Aztán V. T. így folytatja: „A Fehér Háznak súgó háborúra elszántak azt az álláspontot képviselik, hogy az amerikai alkotmány teljhatalmat ad az elnöknek a hadigépezet elindításához, tehát nem kell kérnie senkinek a jóváhagyását.”
Ez sincs így. Az amerikai elnök valóban a fegyveres erők főparancsnoka, de hadat csak a képviselőház üzenhet. Az alkotmány értelmében az elnök csak 60 napig rendelkezhet többé-kevésbé szabadon a fegyveres erők felett, azt követően kötelessége jóváhagyásért a törvényhozáshoz fordulni. Az amerikai államiságban a törvényhozást a kormánnyal azonos szintre emelő elv a költségvetés felett gyakorolt megkérdőjelezhetetlen jog. Lévén, hogy a tavalyi költségvetésben nem szerepel egy olyan tétel, amely fedezné 200 ezer katona átszállítását a Perzsa-öbölbe (és alkalomadtán onnan vissza), a felszerelésről, élelemről, üzemanyagról és lőszerről nem is beszélve, ezek az „apró” részletek kizárják, hogy az elnök a törvényhozás megkérdezése nélkül lépjen. Megjegyzem, alkotmányjogi szempontból ez egy nagyon érdekes kérdés és könyvek tucatjai jelentek meg ezzel kapcsolatban. Ezért is sajnálatos, ha valaki kevesebb, mint egy mondattal próbálja mindezt elintézni.
A Fehér Ház álláspontja két érven alapszik: egyfelől az elmúlt tizenegy évben az ENSZ tizenhat Irakkal kapcsolatos határozatot hozott. Ezek érvényben vannak, de az ENSZ-t nem érdekli az Irakkal való betartatásuk. Többek között az első iraki háború végén Szaddám Huszein katonai megbízottja aláírt egy békeszerződést a győztes ENSZ-csapatokkal. Huszein hatalmának megőrzését az ezen szerződésben foglalt feltételek elfogadásának köszönhette. Sajnos, Irak azóta sem mutat sok hajlandóságot az e szerződésben és tizenöt másik ENSZ-határozatban foglaltak betartására. Tehát jelen pillanatban a Fehér Ház egyik érve, hogy az USA az ENSZ-határozatoknak próbál érvényt szerezni. Másfelől ott vannak a Clinton elnök nyolc éve alatt felgyűlt precedensek. Számos alkalommal volt kénytelen katonai erőt használni Szaddám Huszein ellen, és tette ezt mindenféle ENSZ-, vagy kongresszusi felhatalmazás nélkül. A jelenlegi helyzet iróniája éppen az, hogy a szenátus demokrata vezetéséből többeknek vannak most fenntartásaik, jóllehet akkor lelkesen támogatták ezeket a jóváhagyás nélküli akciókat. Mi több, bármennyire is hihetetlen ez most, de a koszovói háború is ENSZ-jóváhagyás nélkül folyt le, mert a Biztonsági Tanács (BT) beleegyezését nem sikerült megszerezni.
Aztán: „Nos, ezzel szemben a törvényhozás jelentős része, a kongresszus mindkét házában, olyannyira berzenkedik minden elsietett döntéstől (a republikánus képviselők és szenátorok körében is), hogy az elnök megígérte, még a novemberi parlamenti választások előtt igényt tart a honatyák igenjére.”
A tények ismeretében ezeknek a soroknak az értelmezése elég sok problémát okozott, mi több, egy nyelvész ismerősöm segítségét is igénybe vettem, de hasztalan. A helyzet megértéséhez itt tudni kell azt, hogy jelen pillanatban a képviselőházban republikánus többség van, a szenátusban viszont a demokraták vannak fölényben. Bár a republikánus oldal is fenntartásokkal él, nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a „berzenkedés” java a másik oldalról jön. Nincs is ezzel baj, jelen pillanatban a Fehér Házzal szemben ők képviselik az ellenzéket. Hogy pontosan mit gondolnak az ügyről, az egyelőre nem világos, lévén, hogy Tom Dashle, a szenátus demokrata szóvivője naponta változtatja álláspontját, de politikai céljaik annál nyilvánvalóbbak: mint ellenzék, az ügyből eredő rájuk néző veszélyeket minimalizálni szeretnék, a potenciális sikerből pedig maximálisan akarnak osztozkodni. Ezért akarják ezt a döntést a választások utánra (!) halasztani. Ezt a luxust minden valószínűséggel Bush elnök nem fogja nekik megadni (de ennek nem csak politikai okai vannak), és lévén, hogy a közvélemény-kutatások alapján az amerikai lakosság 69-80 százaléka támogatja az Irak elleni fellépést, a demokratáknak nincs elegendő politikai tőkéjük, hogy ezt leszavazzák.
V. T.: „Az európai szövetségesek viszont úgy hajlandók akár csak elvi beleegyezésüket is adni Bagdad lerohanásához, ha a Fehér Ház előtte megszerzi az ENSZ, illetve a Biztonsági Tanács helyeslését. Ezért tekintik általában a héják vereségének Bush kongresszusi akcióját és a világszervezet megkérdezését.”
Mint már említettem, megkérdezésről szó sem volt. A BT jóváhagyásáról Colin Powell szeptember 15-én reggel optimistán nyilatkozott, egy volt amerikai ENSZ-nagykövet pedig azt mondta, hogy szinte garantált. A franciák már árnyalták a korábbi véleményüket, az oroszokat ki lehet fizetni, az angolok álláspontja ismert, a kínaiak esetén csak azt kell elérni, hogy ne vétózzák meg. Igen, ez nem egy elveken alapuló elemzés, de aki jobban odafigyelt a BT működésére az elmúlt pár évtizedben, az tudja, hogy gyakorlatilag nem más, mint egy nagyhatalmi lóvásár színhelye.
Majd Várkonyi Tibor az iraki kaland meg nem nevezett elemzőire hivatkozva hosszan és részletesen ecseteli a már jól ismert és közhelyszámba menő, lehető legrosszabb végkimenetelt. Kár, mert Irak és egyáltalán az egész arab világ egy amerikai beavatkozás utáni alakulása egy nagyon fontos és érdekes kérdés. Számtalan szakértő foglalkozott vele a közelmúltban, úgy itt, mint az óceán másik oldalán. Az Economist Visszatartott Forradalom címmel szeptember 7-én közölt egy részletes cikket, amely közel sem tartja egy potenciális beavatkozás következményeit olyan katasztrofálisnak. Sőt. Nem azért említem ezt az írást, mert minden ponton megcáfolja V. T.-t, de van a külpolitikai kommentárnak egy olyan változata is, amelyik nem rugaszkodik el a realitástól, megpróbál objektív maradni, elismeri azt, hogy a történelemben nemcsak negatív, de sokszor pozitív, előre nem látott következmények is vannak, és minden lehetséges variánst előítélet-mentesen próbál feltárni. Az ilyen egyoldalú beállításoknak megvan az az ironikus, de valószínűleg nem szándékos következménye, hogy ebben az esetben például kizárólag a negatív következmények hangsúlyozásával és azok eltúlozásával azt éri el, hogy az embernek önkéntelenül az az érzése, hogy magára hagyva az arab világ maga a nemzetközi stabilitás és nemzetek közötti harmónia mintaképe.
Várkonyi cikke végét pedig a következő sorokkal készíti elő: „Sok múlik azon – vélik higgadtabb tengerentúli elemzők is –, hogyan alakul Bush elnök jelleme. Atyjával, a korábbi elnökkel összehasonlítva, akit a Big George-nak, a nagy Bushnak neveznek, a mait Little George-nak, a kicsinek mondják, ami nem csupán korbéli megkülönböztetés. Bill Minutaglio, a mai elnök életrajzírója (Times Books) azt magyarázza, hogy az ifjú azért konzervatívabb apjánál, mert tapasztalatlanabb, bizonytalanabb. Nem véletlen, hogy az öreg hajdani nagy tanácsadói, mielőtt az ifjú szeleburdi módon döntene, szinte kivétel nélkül higgadtságra intik a mai elnököt…”
Tényleg nagy bajban van a világ, ha egy kiforratlan jellemű ember áll Amerika élén. Egy percig is komolyan gondolja V. T., hogy a Fehér Ház valami cserkésztábor? Ahova egy szeleburdi csak úgy, különösebb erőfeszítés nélkül eljut, hogy ott aztán tovább erősítse a jellemet? Csoda, hogy nagy szeleburdiságában még nem nyomta meg az atomgombot. Most örülök igazán, hogy Washingtonban élek, mert ha ez a szeleburdi mégis rossz helyre könyököl, akkor azok az atomrakéták mégsem ide fognak becsapódni. De a viccet félretéve, tudomásom szerint sok mindennek hívták már a jelenlegi elnököt és apját, de Bignek és Little-nek még nem hallottam. Rendben van, valószínűleg nem vagyok járatos azokban a körökben.
Leginkább az idősre azt szokták mondani, hogy Bush 41., lévén, hogy az Államok 41. elnöke volt és a fiára azt, hogy Bush 43. V. T. Bill Minutagliot-ról azt állítja, hogy az elnök életrajzírója. Erről szó sincs. Az említett személy egyszerűen írt egy könyvet a jelenlegi elnökről. Én is írhatnék egyet, de akár V. T.-ről is. Ettől még nem válnék az életrajzírójává! Az életrajzírásnak több kategóriája van, és ezekkel illik tisztában lenni, és előre figyelmeztetni a potenciális fogyasztót, mert tisztességes embernek nem lehet célja a vevő megtévesztése. Valaki életrajzírójának lenni azt jelenti, hogy a munka az illető beleegyezésével és segítségével készült, nem pedig magánnyomozók és hasonló alvilági eszközök bevetésével. Ez nagyon durva csúsztatás.
Igazából nekem az utolsó mondattal van bajom. Kire gondolhat itt V. T.? Vegyük sorra „a nagy” Bush hajdani külpolitikai „tanácsadóit”: Dick Cheney, a volt hadügyminiszter most az alelnök. Mellesleg, sokan a legnagyobb héjának tartják. Colin Powell, a volt vezérkari főnök most külügyminiszter. Donald Rumsfeld, a jelenlegi hadügyminiszter a 70-es években egyszer már betöltötte ezt a funkciót, tehát ő sem mai gyerek. James Bakernek, a volt külügyminiszternek szeptember 15-én jelent meg egy írasa a Washington Postban, amelyben felhívja a figyelmet több veszélyre, és természetesen számos tanáccsal látja el a hatalmon lévőket, de a célt támogatja, mi több, írását azzal zárja, hogy ha oda jut a helyzet, akkor az USA-nak egyedül is mennie kell. Az is tény, hogy Henry Kissinger is nyilvánosan kiállt a mostani elnök tervei mellett, ami ugyancsak nagy meglepetést okozott mindenkinek, mert Kissinger, bár republikánus, sohasem állt a Bush családhoz közel, másfelől a szuverén állam jogairól vallott nézetei alapján valószínűbb volt, hogy azon kevesek közé fog tartozni, akik nem értenek egyet egy Irak elleni akcióval. Tehát kiket takar V. T. „tanácsadói” és „szinte kivétel nélkül” fogalmazása? Nem csigázom tovább az olvasót, emögött a félreérthetetlen többes szám mögött egyetlen ember, Brent Scowcroft, az idősebb Bush nemzetbiztonsági tanácsadója húzódik meg. A Wall Street Journal augusztus 11-i számában közölt egy írást, amelyben hangot ad bizonyos fenntartásoknak. Lényege, hogy most egy iraki invázió elkerülhetetlenül gyengítené a terrorizmus elleni háborút. Tehát nem kérdőjelezi meg a célt, a héják igazát, azt, hogy mára a katonai eszköz maradt az egyetlen megoldás, csak talán nem most kellene. Mi több, szeptember 15-én egy interjúban Bush elnök politikai manővereivel kapcsolatosan úgy fogalmazott, hogy azok egyszerűen briliánsak. Továbbá Scrowcoft tábornok egykori beosztottja a mostani elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, Condoleeza Rice személyében.
Végezetül még annyit, hogy ugyancsak szeptember 15-én Hillary Clinton fogalmazott úgy, hogy a demokraták részéről szinte garantált, hogy támogatni fogják Bush elnököt, s mikor nemzetbiztonsági ügyekről lesz szó, azokat nem lehet nemzetközi jóváhagyástól függővé tenni. Az elnöknek kötelessége végrehajtani minden olyan lépést, amiről úgy véli, hogy helyes és szükségszerű. Enynyit a tényekről.
Itt azért nem állom meg, hogy ne tegyek fel egy kérdést, amit érzésem szerint V. T. állításai kényszerítenek ki: na jó, hogy a nagy Bush hajdani nagy tanácsadói kivétel nélkül valamilyen véleményen vannak, de mit gondol mindezekről maga a nagy Bush? Elképzelhető, hogy apa fiának a hajdani tanacsadóin keresztül üzenget? Igaz, hogy ez Washington, ahol a kiszivárogtatást művészi szinten űzik, de azért apa és fia között, főleg ha azok beszélő viszonyban vannak, talán mégis célravezetőbb lenne a telefon. Vagy talán arról lenne szó, hogy a hajdani nagy tanácsadók nem értenek egyet a nagy Bushsal? Talán az is elképzelhető, hogy a nagy Bush annak idejen nem is volt olyan nagy, csak a tanácsadói tették azzá?
V. T. meg nem nevezett forrásának utolsó gondolata és egyben cikkének utolsó mondata: „Csak akkor várható majd tőle csillapodás, ha már biztos lehet újjáválasztásában, vagy végképp megbuktatta Szaddámot.”
Kétségtelen: egy elmebetegnek vagyok a szomszédja. Most már nyilvánvaló, hogy az Irak elleni háborún nem kevesebb, mint a világ jövője áll vagy bukik. Ha ez így van, akkor csak azt nem értem, hogy miért vacakolunk annyit Szaddám Huszein megbuktatása körül. A cél egyenesen az kellene legyen, hogy egész Irakból egy szépen leaszfaltozott parkolót csináljunk. De újból komolyra váltva a szót, hogy van ez? Ha megbuktatja Szaddám Huszeint, akkor azt sem bánja majd, ha elveszti a választásokat 2004-ben? Vagy, ha megnyeri, akkor akár hagyja Irakot a csodába?
Kedves Várkonyi Tibor, azért 235 demokráciában eltöltött évből a politikai kultúra is prof