Meciar, a nacionalista szocialista

Egyre több hír és írás jelenik meg a magyar lapokban a szombati szlovákiai parlamenti választások közeledtével, ezek azonban lényegében semmi újat nem közölnek északi szomszédaink politikájáról. Ennek oka elsősorban az, hogy a magyarországi posztkommunista liberalizmus és a mögötte csaholó sajtó, az áthallásokat elkerülendő, többnyire a szocialista tömb más országaiban működő „baloldali” pártok kommunista múltjáról sem tesz említést. Így a szomszédos országok politikájáról hallva ritkán tudjuk „betájolni” az egyes politikai mozgalmakat, pártokat. Szlovákia esetében ezúttal segítséget nyújtunk.
Kezdjük a felsorolást a Valdimír Meciar nevével fémjelzett HZDS-szel (Mozgalom a Demokratikus Szlovákiáért). A hazai kormánypárti sajtót olvasva a HZDS-ről megtudjuk, hogy „szélsőséges”, „nacionalista”, „populista” stb. Csak egyet nem: azt, hogy baloldali. Baloldali, méghozzá nem is akármennyire. Ennek egyik jellemző bizonyítéka, hogy a közvélemény-kutatók elemzései szerint támogatói ugyanannak a generációnak a tagjai közül kerülnek ki, mely Magyarországon elsősorban az MSZP-hez kötődik. A HZDS kommunista utódpárt – csak számunkra elképzelhetetlen módon: nacionalista. Ez az oka a magyarok ellen szított végtelen gyűlöletének is. „Mert az a helyzet, hogy míg a környékünkre nacionalista és soviniszta kommunisták kerültek, nekünk ebből is csak az »internacionalisták«, a nemzetárulók jutottak” – írja Bayer Zsolt a Magyar Nemzet 2002. február 26-i számában, és igaza van.
Persze Meciarról közismert nyugat- és NATO-ellenessége is – ez azonban választóit egyre kevésbé érdekli. Hiszen amikor négy évvel ezelőtt mind a NATO, mind az Európai Unió vezetői kifejezésre juttatták, hogy Meciarral nem fognak csatlakozásról tárgyalni, csak az akkori ellenzék teljes összefogásával sikerült Mikulás Dzurindának kormányt alakítania. Most úgy tűnik, hiába kerülték meg Meciart, Szlovákia az elmúlt négy évben nélküle sem jutott előbbre az integrációs folyamatokban. A Nyugat pedig most ismét felszólítja a szlovákokat, ne szavazzanak Meciarra. Rudolf Schuster köztársasági elnök még azt is kijelentette: bárki is győzzön szeptember 21-én, az ő kezéből Meciar nem kap megbízást kormányalakításra.
De a HZDS túlzott népszerűségéből másképp is igyekeznek lefaragni. Ivan Gasparovic a pártból – névlegesen – kiválva létrehozta a HZD-t, mely ötlet mögött sejthetően a HZDS politikájának átmentése húzódik meg. Nem elképzelhetetlen, hogy a kiválás és pártalapítás gondolata valamelyik európai vagy tengerentúli koordinációs központból érkezett, valószínűbb azonban, hogy az új mozgalom a HZDS egyenes ági leszármazottja. Hasonlóképpen nem tudható, kinek az ötlete volt az SDL-ből, a Szlovák Demokratikus Baloldalból kigömbölyödött SMER (Irány) elnevezésű balliberális párt alapítása, melyet, habár csak néhány hónapja létezik, a közvélemény-kutatók egybehangzóan a győzelemre legesélyesebbnek tartanak, s melynek elnöke, Robert Fico egyike a legnépszerűbb szlovákiai politikusoknak. A Mikulás Dzurinda jelenlegi kormányfő által vezetett SDKÚ, illetve a kereszténydemokrata KDH számára a tét a parlamentbe való bejutás maradt. Még kisebb esélyei vannak a Szlovák Nemzeti Pártnak, illetve az abból kivált Valódi Szlovák Nemzeti Pártnak. (Utóbbinak elnöke az a Ján Slota, aki négy évvel ezelőtt tankokkal kívánt támadást indítani Budapest ellen.)
Említésre érdemesek még a Markíza kereskedelmi tv-csatorna igazgatója által alapított ÁNO (a párt liberálisnak vallja magát), valamint a szlovák politikai életet valóságosan felfrissítő, „újonnan” megjelent Szlovák Kommunista Párt (internetes honlapjuk magyar nyelven is olvasható).
Ami a világ többi országához hasonlóan hiányzik a szlovák politikai életből, az az SZDSZ szlovák megfelelője. Északi szomszédainknál nincs olyan erő, ami a nemzet ellen szított gyűlöletével, a kereszténység és a szlovákság szimbólumainak kigúnyolásával, gyalázásával igyekezne toleranciára serkenteni és európaiságra nevelni a szavazókat. Náluk ilyen pártnak nincs létjogosultsága.
Jól látható, hogy a politikai paletta Szlovákiában mégis színes. Valószínűsíthető azonban, hogy minden parlamentbe kerülő pártnak össze kell fognia a Meciar vezette posztkommunista HZDS ellen, ha nem akarják az országot teljesen izolálni. (Érdekes lett volna az elmúlt tizenkét évben, ha a magyar politikára a Nyugat oly módon gyakorolt volna nyomást, hogy a teljes politikai mezőnyt összekovácsolja az évtizedeken át tartó kegyetlen kommunizmus kiszolgálói, illetve azok viszszatérése ellen.)
A szlovák parlamenti választásokon induló pártok politikája egy ponton azonban találkozik: ez a magyar kisebbséggel szembeni (helyesebben: elleni) politika. Ezt a „minimumot” mindnyájan képesek teljesíteni. Nincs olyan politikai erő, mely ne vallaná magáénak a magyarok iránti ellenszenvet. Jól tudják: ha az országuk területén élő honfitársainkat negatív vonatkozásban említik, választóik bizalma megnő, ha viszont segíteni akarnák őket, támogatottságuk rohamosan csökkenne. Ezért – és talán azért, hogy néhány kóbor szavazatot a felvidéki magyaroktól kicsaljanak – programjukban taktikusan hallgatnak az országukban élő kisebbségekkel való viszonyukról. Miroslav Kusy politológus azt írja az SME szeptember 9-i számában, hogy a Magyar Koalíció Pártján kívül „a többi releváns politikai párt számára a nemzetiségi politika fogalma mintha nem is létezne. Sőt mi több, számukra mintha nemzeti kisebbségek sem léteznének.”
A felvidéki magyarok helyzete tehát kilátástalanabb, mint valaha. Különösen azt figyelembe véve, hogy a magyar kormánytól semmiféle segítségre nem számíthatnak.

A szerző egyetemi hallgató