Válaszúton a Magyar Koalíció Pártja

Szlovákiában a hét végi választásokon az 1998-as forma érvényesült: noha Vladimír Meciar mozgalma végzett az élen, a volt bokszoló koalícióképtelensége miatt a mögötte végzettek alakíthatnak kormányt. Magyar szempontból kedvező fejleményként könyvelhetjük el a látványosan soviniszta pártok kiesését, a leendő kormány ideológiailag homogénebb összetételét, s nem utolsósorban a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) megerősödését, ami a kormányalakításkor egyrészt megkerülhetetlenné teszi őket, másrészt növeli a párt alkupozícióit. Ugyanakkor ki kell mondanunk: kisebbségpolitikai szempontból Bugár Béláéknak ott kell folytatniuk a tárgyalásokat, ahol 1998-ban abbahagyták. Négy évvel ezelőtt ugyanis az MKP a koalíciós pártok nyomására lemondott a felvidéki magyarság számára égetően fontos kérdésekről: a területi autonómiáról, az önálló magyar egyetemről, valamint a Benes-dekrétumok ügyének felvetéséről. Ezek a megkötések eleve meghatározták a kormányzati részvétel által nyerhető maximumot. Ugyanakkor a Dzurinda-kormány programjába foglalt kisebbségpolitikai célkitűzések – a kisebbségi nyelvtörvény megalkotása, önálló magyar egyetemi karok létrehozása vagy a meciari területi felosztás revíziója – nem, vagy a magyarság számára elfogadhatatlan változatban valósultak meg. Bugáréknak tehát most egy sor olyan igény jogosságáról kell meggyőzniük a szlovák partnerpártokat, amelyeket azok részben elfogadhatatlannak, részben pedig már letudott kérdésnek tekintenek.
Az MKP éppen az elmúlt négy év tapasztalatai miatt nem mondhat le egyik legfontosabb kisebbségpolitikai célkitűzéséről, az önálló magyar egyetem jogáról. A szlovák kormány ugyanis 2001 januárjában – hosszas viták és alkudozások után – határozatot hozott egy, a nyitrai egyetemen létesítendő magyar kar létrehozásáról, az intézmény rektora azonban az autonómiára hivatkozva nemet mondott a döntésre. Mikulás Dzurinda miniszterelnök meg sem kísérelte, hogy érvényt szerezzen saját kormányhatározatának. A magyar nyelvű felsőoktatás problémáját tehát egyedül egy önálló, állami magyar egyetem keretén belül lehet rendezni. A magyar kulturális intézmények anyagi és jogi helyzetének megnyugtató rendezése ugyancsak a következő kormány feladata lesz.
Ami a nyelvi jogokat illeti, itt elsősorban az a kérdés, hogy a magyarság ellenében elfogadott úgynevezett kisebbségi nyelvtörvénynek vagy a pozsonyi parlament által nemrég ratifikált regionális és kisebbségi nyelvek európai chartájának a szellemisége érvényesül-e. Kifejezetten politikai akaratot igényel az úgynevezett nevesítetlen földek kérdésének rendezése. Mint ismert, a Benes-dekrétumok alapján elkobzott, jelenleg tulajdonos nélküli dél-szlovákiai földterületeket a Dzurinda-kormány programjának értelmében a területileg illetékes önkormányzatok kezébe kellett volna adni. Pavol Koncos földművelésügyi miniszter azonban nyíltan megtagadta ennek végrehajtását – nyilvánvalóan azért, mert az érintett önkormányzatok többségükben magyar irányításúak. (Mikulás Dzurinda ezúttal is elegáns távolságból szemlélte saját minisztereinek küzdelmét.) A megoldatlan kisebbségi problémák közül egyébként éppen a Benes-dekrétumok jelentik a legkényesebb kérdést: Európa utolsó fasisztoid jogszabályai ugyanis a szlovák jogrend, s ami még rosszabb, a szlovák nemzeti mítosz részét képezik. A dekrétumoknak köszönhetően számos magyar nemzetiségű szlovák állampolgár kimaradt a kárpótlási folyamatból. Megkönnyíti a Magyar Koalíció Pártjának helyzetét, hogy az utóbbi hónapokban gyakorlatilag össz-európai nyomás nehezedett a csehszlovák utódállamokra a dekrétumok ügyében.
Ugyancsak kemény diót jelenthet az MKP számára a Meciar–Dzurinda-féle, a magyarságra nézve rendkívül hátrányos közigazgatási felosztás felülvizsgálata. Paradox módon ebben a kérdésben éppen Bugárék lavírozták magukat hátrányos helyzetbe azzal, hogy 2001 áprilisában – miután sikerült saját választóik körében is presztízskérdéssé tenni az ügyet – önként lemondtak az általuk kidolgozott Duna menti vagy más néven Komárom megyéről, amely egyetlen közigazgatási egységben egyesítette volna a tömbben élő magyarságot. (Mint tudjuk, a taktikázás nem hozta meg a várt eredményt: a pozsonyi parlament 2001. július 4-én a legrosszabb változatot, a még Meciarék alatt kidolgozott nyolcmegyés felosztást fogadta el. Ebben pedig egyetlen szempont érvényesült: az országban élő magyarság minél több megyébe történő szétdarabolása.) Az MKP vezetésének tehát revideálnia kell saját rossz döntését, és vissza kell térnie a korábban következetesen képviselt koncepcióhoz. Ez a megoldás egyben a területi autonómia problémájára is választ adna: a már érvényben lévő decentralizációs törvény életbelépésével ugyanis a regionális jogok kérdése megoldottnak tekinthető. Az egyetlen kérdés az, hogy a közigazgatási határok hol húzódnak: jelenleg ugyanis a magyarság szlovák többségű egységekbe történő „szétszórása” gyakorlatilag nem jelent mást, mint az addig országos hatáskörben gyakorolt nemzetállami politika alacsonyabb szintre történő redukálását.
Kétségtelen, hogy a kormányfői posztra másodszor is esélyes Mikulás Dzurinda személye nem a legbiztosabb garanciája a kisebbségi jogok érvényesülésének. Ráadául a jobbközép irányultságú leendő kormánypártok által vallott szlovák nemzeti minimum egyben a magyar igények maximumát is meghatározza. Ugyanakkor a Magyar Koalíció Pártja az elmúlt négy évben bebizonyította, hogy – miként Reiter József a Magyar Kisebbség című kolozsvári folyóiratban fogalmazott – „ki tud lépni a »kis nacionalista« párt szerepéből, képes össz-szlovákiai szinten gondolkodni és kormányozni”. Az MKP most válaszút elé érkezett: vagy tovább folytatja az elmúlt évek engedékeny, a stratégiai fontosságú igényekről lemondó politikáját – kiérdemelve ezzel a koalíciós partnerek vállveregetését, ám hosszú távon kockára téve a felmorzsolódás útjára lépett felvidéki magyarság jövőjét –, vagy az eddigieknél következetesebben képviseli választóinak érdekeit, s ennek első megnyilvánulásaként megkéri a kormányba lépés árát. Noha a népszerűség tekintetében ideig-óráig kifizetődőnek tűnhet a konfliktuskerülő, folyamatos engedékenységet felmutató politika, hoszszú távon az MKP leértékelődéséhez, s ami még rosszabb: a negatív demográfiai tendenciák felgyorsulásához vezethet, ha a párt a következő ciklusban is lemond a magyarság megmaradásához szükséges intézményekről.
Az MKP-nek a hatalomból való kimaradás kockázata mellett is ragaszkodnia kell majd a koalíciós tárgyalásokon az önálló magyar egyetem létrehozásához, a Benes-dekrétumok eltörléséhez, a közigazgatási határok újrarajzolásához – s ennek keretében egy magyar többségű megye kialakításához –, valamint a gazdasági nehézségekkel és átlagon felüli munkanélküliséggel küszködő déli országrész fejlesztéséhez. Amennyiben a potenciális koalíciós partnerek nem hajlandóak ezen igényeket írásban, konkrét határidők vállalásával a kormányprogramba foglalni, az MKP-nek nem érdemes részt vennie a hatalomban. A Magyar Koalíció Pártja ugyanis nem adhatja nevét egy olyan koalícióhoz, amely nem hajlandó biztosítani a rohamosan csökkenő felvidéki magyarság megmaradásához szükséges alapvető feltételeket. Ne felejtsük: a „magyar párt” koalíciós részvétele sokkal inkább érdeke az EU- és NATO-tagságért küzdő leendő pozsonyi kormánynak, mint magának az MKP-nek. Az alkupozíciókból adódóan korántsem törvényszerű, hogy a szlovák pártok ismét ráerőltessék kisebbségpolitikai elképzeléseiket a magyar társnemzetre. Mint ahogy ez az elmúlt négy év során sem lett volna indokolt.
A szerző kisebbségkutató