Az Európai Unió közös nyelve – melyik?

Lóránt Károly nagy neveket idézve helyesen summázza (A kétségek indokai és az EU-bővítés, Magyar Nemzet, október 2.), hogy „sikeres demokratikus kormányzás ott valósítható meg, ahol a nyelvet, a történelmet és a kultúrát tekintve bizonyos egység van…” „Ám – állapítja meg ugyancsak helyesen – Európa történelme nem hozott létre olyan egységes európai nemzetet, amely egy nemzetállamok feletti demokrácia alapja lehetne.”
Az Európai Unióból – ahol már van közös pénz, amely, csodák csodája, nem a történelmi múltú font, márka vagy frank, hanem a sohasem létezett euró – valóban a közös nyelv hiányzik. A közös nyelv, amelyet az EU minden polgára tud, amelyen az unió bármely nemzetiségű tagjával bármiről teljes értékű beszélgetést, levelezést, internetezést folytathat, amellyel szakmájában bárhol munkát vállalhat, amelyen bármelyik európai ország politikusait közvetlenül vagy rádión, televízión keresztül – torzító tolmácsolás nélkül – megértheti, és amelyen saját politikusai is egyszerre szólhatnak az egész európai közösséghez. Végül, amelyen ő maga is bármely európai konferencia aktív résztvevője és az európai turizmus hiányérzet nélküli élvezője lehet.
Mi legyen ez a közös nyelv? Erről az EU vezetői – egyesek naivan, mások álszent módon – irányelv címszó alatt álomképeket hirdetnek. Mindenki őrizze meg anyanyelvét és tanuljon meg még két-három idegen nyelvet: egy az ő számára valamilyen okból fontosat, továbbá egy szomszéd népét és egy ritka nyelvet. (Ezért ma szinte minden diák angolul, esetleg németül tanul, viszont szlovénül és észtül sehogy sem akaródzik követni az EU irányelveit.) Vagy: az európai intézményekben mindenki tudjon három nyelvet, az angolt, a franciát és a németet, egyet aktívan és tökéletesen használjon, a másik kettőn elég, ha mindent megért.
Teleki Pál józanabb volt: tudjon minden köztisztviselő (a nemzetiségi területeken) egy nyelvet, de azt jól. Tudta, hogy egyetlen nyelv elsajátítása is az átlagembernek mekkora erőfeszítésébe kerül (kivéve a „nyelvi elitet”, amelyre ragadnak a nyelvek, vagy amelynek módja van ideje nagy részét nyelvtanulásra fordítani).
Néhai Bárczi Géza akadémikus, a magyar nyelvtudomány büszkesége, egy cikke címében feltette a kérdést: Válhatik-e nemzeti nyelv az egész világ közvetítő nyelvévé? És a rá jellemző szelíd érveléssel – mint számos más cikkében is – erre csak az eszperantót minősítette alkalmasnak. A Magyar Tudományos Akadémia több más tagja volt hasonló véleményen: Giesswein Sándor hittudós, nyelvész, szociológus, Korach Mór vegyész, Terplán Zénó gépészmérnök, Simonyi Károly fizikus, gépész- és villamosmérnök. Megpróbálok én is választ adni a magam földhözragadt szempontjai alapján.
Egy átlagos nehézségű nyelv – például az angol – megtanulása az átlagembertől körülbelül 2000 munkaórát kíván. Ez cirka egy teljes munkaév, amelyet a tanuló másra nem tud felhasználni. És bár ez nem anyanyelvi szintet eredményez, viszonylag folyékony társalgásra és a saját szakmájában tárgyalásra, esetleg – némi lektori támogatással – még cikkírásra is jól használható. Kimutatható, hogy ha a Földön évről évre minden évjárat ilyen fokon tanulja meg az angolt, és a másra át nem terhelhető saját időráfordítását (a szellemi energiáról nem is beszélve) pénzben fejezzük ki, ez körülbelül a 15 legerősebb hatalom védelmi – csúnyább szóval fegyverkezési – költségeinek kétszerese, amely évről évre ismétlődik (amíg az angol ki nem szorítja az anyanyelveket). A második és harmadik nyelvről nincs is értelme beszélni.
Ismeretes, hogy még az amerikai magyar kolóniákban is, ahol a nagy létszám folytán az anyanyelv megőrzése a legkönnyebb, a harmadik generációban már szinte senki sem tud magyarul. Az az erőfeszítés, amelyet az anyanyelv megőrzése kíván, a közös nyelv elsajátításához szükséges erőfeszítés mellett, a gyakorlatban nem viselhető el nemzedékeken keresztül. Az anyanyelv megőrzése mellett viszont a közös nyelvet mindig csak egy elit lesz képes elsajátítani, ami éppen kizárja a közös nyelv valóban demokratikus használatát.
A megoldás azonban rendelkezésre áll, csak nem kell agyonhallgatni és teljes tudatlanságra, illetve világhatalmi elfogultságra (mellesleg: rosszul felfogott érdekre) támaszkodva elvetni. Az eszperantó megtanulásához átlagembernek mintegy 200 munkaórára van szüksége. Ez csak egy erős munkahónap, de ugyanazt a nem anyanyelvi, de folyékonyan használható szintet eredményezi, mint az angol vagy más nemzeti nyelv megtanulásához a 2000 munkaóra. 200 munkaóra még nem jelent nagy időelvonást az anyanyelv gyakorlásától, gondozásától, fejlesztésétől, életben tartásától, sőt ezt is ellensúlyozza, hogy saját anyanyelvünk jobb megismerésében segít.
Igaz, hogy az eszperantó közösség kicsiny, valahol az izlandiak és az észtek létszáma között, és élete 95 százaléka hazája nyelvén intézi, de az egész világon jelen van, irodalma és nemzetközi találkozói, közvetlen és e-mailes baráti és szakmai kapcsolatai révén jobban tájékozott a világ népeinek kultúrájában, mint egy átlagpolgár bárhol. Jelöltje is volt már az irodalmi Nobel-díjra (William Auld), s az Egyetemes Eszperantó Szövetséget (Universala Esperanto-Asocio) a Nobel-békedíjra többször javasolták. Nem kapták meg? Magyarok sem és még sokan mások.
Az eszperantó nyelv szókincse főleg a nagy európai nyelvekből és rajtuk keresztül vagy közvetlenül a latinból és az ógörögből szabályosított szavakból áll, igen egyszerű, kivételek nélküli és kifejezőképes nyelvtana nagy ázsiai nyelvekével is rokon, szabályos szóképzése a szavak tanulási idejét gyökeresen csökkenti és önálló alkotásukat is lehetővé teszi. Helyesírása, hangsúlya egyértelmű, hangzása olaszos. Esperanto estas simpla, bela, esprimiva (Az eszperantó egyszerű, szép, kifejezőképes).
Az eszperantó teljes értékű, a családi nyelvtől a politikáig terjedő köznyelv és a költészettől a regényekig terjedő szépirodalom tekintetében, hasonlóképpen az alaptudományokban (matematika, fizika, kémia, filozófia stb.) és számos szaktudományban (nyelvészet, számítástechnika, földrajz, jog, orvostudományok, mezőgazdaság, vízépítés, olajipar, környezetvédelem stb.), amelyeknek voltak írói hajlamú művelői. (A szakirodalom esetleges hiánya azonban sohasem akadályozza, hogy valaki a szakmájáról eszperantóul tárgyalhasson.) Az eszperantó egyébként nem gátja, sőt hatékony megkönnyebbítője más nyelvek tanulásának, amelyeket azonban már nem politikai vagy gazdasági kényszer, hanem egyéni tetszése szerint választhatna bárki. Megjegyzendő, hogy az eszperantó és utána az angol együttesen hamarabb elsajátítható, mint az angol önmagában.
Az eszperantó bevezetéséhez csak politikai akarat kell azoknak a politikai vezetőknek és képviselőknek a részéről, akik nemzetük vagy etnikumuk anyanyelvét sikeresen meg akarják őrizni, de egész Európával és a világgal is meg akarják magukat és népüket értetni. Indokolt természetesen, hogy az eszperantó általános kötelezővé tételét egy megnyugtató, körülbelül tízéves, nagy nyilvánosságú kipróbálási, terjesztési, fejlesztési periódus előzze meg a legkülönbözőbb alkalmazási szinteken, hogy a megítélés szabatos vizsgálatokkal ellenőrzött tényeken alapuljon. De ezt mielőbb a kormányok szintjén is kezdeményezni kell, hogy a lehetőség be ne záruljon, s a mindenkori nagyszülők továbbra is tudjanak anyanyelvükön az unokáikkal szót érteni. A németesítést, az oroszosítást átvészeltük, az angolosítást – az angol és más nemzeti nyelvek értékeinek kétségbevonása nélkül – az eszperantóval szintén kivédhetjük, és akkor a kínaiasítás gondolata talán már nem is merül fel.

A szerző emeritus professzor, az MTA levelező tagja