Az írek megint nemet fognak mondani?

Magyar író vagyok, Írországban élek, ahol a közelmúltig könyvtárigazgató, egyetemi lapszerkesztő voltam. Ma szabadúszó író vagyok, aki kapcsolatot tart a volt a kollégákkal, a pezsgő közélettel és – hellyel-közzel – az itteni sajtóval, sajtóorgánumokkal is. Ezt a cikket azért írom, hogy hazámfiai ne áltassák magukat, bármenynyire is szeretnék az ellenkezőjét – és én is –, a korai tízes európai csatlakozás elmarad. Az írek ismét le fogják szavazni a bővítést.
Kezdeném azzal, hogy az október 19-re irányuló népszavazási kampány főleg negatív jellegű. Mint minden lakásba, az enyémbe is bedobtak minap egy tájékoztatót, amelyet a kormányszervek bocsátottak ki, s amelyet megelőzött a szavazásra jogosultak nevének regisztrálása. Kettős állampolgár vagyok, magyar és brit, és mint Írországban lakó „britnek”, jogom van szavazni, illetve a népszavazáson részt venni. Ezt meg is teszem majd 19-én, amikor fiam elemi iskoláját Newcastle-ben, e Dublin megyei faluban ismét bezárják egy napra, hogy az ott felállított szavazóurnákba mindenki – mármint az, akik érdemesnek tartja – beletegye a voksát. Az enyém igen lesz, amely azonban keveset segít az ügyön, mivel a többség nemmel fog szavazni.
Az említett tájékoztató, amelyet az Ír Köztársaság három és háromnegyedmilliós népének elsőrendű kalauza, a Referendum Commission (Népszavazási Bizottság) adott közre, elsősorban arra irányul, hogy az ír alkotmány 29. cikkelyét módosítsák-e, vagy sem. Magyarán: ratifikálják-e a nizzai szerződést az írek, vagy sem.
Az első bökkenő az úgynevezett 29.4.9., amely jelenleg megtiltja, hogy az írek részt vegyenek az Európai Unió közös védelmi politikájában. Itt mindenki tudja és értékeli, hogy a második világháborúban Írország semleges maradt. Most sem szeretnének európai katonai akciókba belebonyolódni. Ha csata kell, hát itt van Észak-Írország, az IRA és az unionisták. Ezt mondja nekem egy helybeli ügyvéd, aki nemmel fog szavazni. Viszont, és ezt is ő mondja, a szerződés ratifikálható azzal az elfogadható kikötéssel, hogy Írország továbbra is fenntartja a jogát, hogy az európai közös védelmi politikából kimaradjon.
Ha a szerződés ratifikálása elmarad, a tervezett bővítés is elmarad, ám öt új országot feltehetőleg akkor is be lehet fogadni az Európai Unióba. „A bővítés nekünk, íreknek se nem jó, se nem szükséges”, mondja a dublini parlamenttel szomszédos Shelbourne Hotel közönsége, illetve az itt hangadó Simon O’T, a Sinn Fein egyik funkcionáriusa. Számomra az lenne a fontos, hogy a maradék öt közül egyik Magyarország legyen, de ezt nem tudom előre látni úgy, ahogy az ír viszolygást.
A tájékoztató elmagyarázza, hogy Európában milyen intézményi változás várható, ha az írek igennel szavaznak, az Európa Tanácsot, az Európai Parlamentet és a Bizottságot illetően. A bővülés szavazatnövekedést is jelent, de – s itt a gond – arányértékben ez a növekedés csökkenés lesz. Mint a manchesteri Európai Dokumentációs Centrum vezetőjét, elküldtek egy európai uniós kurzusra. Nem a parlament működése vagy az Európai Bizottság növekvő „izomzata” lepett meg, hanem az, hogy a brüsszeli és strasbourgi adminisztrációban milyen jelentős szerepet kaptak az írek. Beépültek. És ez a beépülés részben megmagyarázza a nagyra méretezett évi segélyt, amelyet Írország Európától kapott, de még inkább az úgynevezett Structural Fund állandó jelenlétét Írország korszerűsítése érdekében. Az új utak, iskolák, egyetemek, kórházbővítések innen kapták a támogatást. Tehát a kelta tigrisként emlegetett ír ekonómia, amely ugyebár a csodával határos módon néha évi nyolc-kilenc százalékos GDP-növekedést jelentett, innen is eredt. Másik forrása a külföldi, elsősorban amerikai vállalatok betelepítése volt – kedvezményes adórendszerrel –, a harmadik a munkaerő megváltozott munkaszelleme. A nyolcvanas években egy felmérés kimutatta, hogy tíz végzős egyetemistából hat külföldön, elsősorban Angliában kötött ki. A századfordulóra ez tíz százalékra csökkent, az utolsó két évben ismét emelkedett, harminc százalékra.
„Nem tudjuk eldönteni – mondták az egyetemi közgazdászok, akiket megkérdeztem –, hogy százalékarányban mennyi lesz vagy lenne a juttatáscsökkenés a bővítés esetén, hiszen elsősorban majd az új koldusországokat kell Európának segélyeznie.” Egy azonban biztos, hisz mindenütt olvasható: a mostani helyzetben Írország a jelenlegi tagok szavazatösszegének négy százalékát bírja; bővítés esetén alig többet, mint hármat, nem beszélve az új tagok szavazatairól, amelyek az ír befolyást várhatóan két százalékra zsugorítják.
A fogorvosom mondta (a témát én provokáltam, mivel ő inkább az észak-ír krízisről beszélt volna): „Tudja, volt egy jó magyar fogtechnikusom, diplomatafeleség. Ilyenekre szükség van, de ehhez nem kell bővítés, mikor szinte megállás nélkül jöhetnének a vendégmunkások.” Kijavítom, hogy az első években ezt is csökkentheti a kormány. Legyint. Öt évvel ezelőtt ötszáz román állampolgárt befogadott az állam. Tavaly négyezerötszáz jelentkező közül négyszázat. Ez így igaz. Mint az Igazságügyi Minisztérium alkalmi magyar tolmácsa, megerősíthetem, hogy a 2001-ben jelentkező magyarul beszélők közül kilencnek tolmácsoltam, mindet eltanácsolták.
Egy Thomas O’Donovan nevű szobafestő kis dala nemrég hangzott el a rádióban. Rögtönzött fordításomban így hangzik: A miniszterelnökünk azt mondta / Kellene neki nizzai szoknya. / Igyunk rá három hordó sört, / hogy megnyerjük ismét a pört, / s mondjuk meg neki, Bertie, / minek a munkaerőözön, / hogy kiszorítson minket a külföldi?
Az Irish Times október 10-i száma címoldalon közli Romano Prodi kérését, hogy Írország kormánya és parlamentje ellenjegyezze a bővítés szándékát, még akkor is, ha az ír nemzet nemmel szavazna. Verheugen mindezt mint fából vaskarikát könyveli el – s az ír külügyminiszter sem másképp.
A szerző író (Írország)