Az új jobboldal megszervezése

Nincs értelme a mellébeszélésnek: a Fidesz és az általa vezetett jobboldal súlyos vereséget szenvedett a helyhatósági választásokon. A konzervatív oldal az 1994-es parlamenti választások óta nem kapott ekkora pofont a szavazóktól. Fokozza a problémákat, hogy a mostani helyzet sok szempontból még az akkorinál is rosszabb. 1994 tavaszán a Fidesz–MDF–KDNP–FKGP négyes fogat összesített eredményei meghaladták az MSZP-re leadott szavazatok számát, és nem kellett politológusnak lenni ahhoz, hogy bárki rájöjjön: amennyiben a jobboldal négy, akkor még egymással is rivalizáló pártja összefog, akkor a szocialista–szabad demokrata koalíciót 1998-ban meg lehet verni. Az 1994 decemberében tartott önkormányzati választásokat formálisan ugyan a baloldal nyerte meg, de a polgári szövetség látványos előretörése igazolta azokat a várakozásokat, miszerint a pártstruktúra átalakításával megfordíthatók az erőviszonyok. Az 1998-as országgyűlési és kisebb mértékben az önkormányzati választások azt támasztották alá, hogy helyes döntés volt a Fidesz–MDF–MKDSZ (és részben kisgazda) egységfront felállítása.

Stabil nyugat-magyarországi régiók

Hasonló következtetések levonására engedett lehetőséget az idén tavasszal megtartott voksolás is. A jobboldal ugyan veszített, de ez a vereség nem a Kelet-Közép-Európában megszokott földrengésszerű összeomlás volt, hanem egy olyan szoros, az utolsó pillanatig kétesélyes verseny eredménye, amely tökéletesen kompatibilis a magyarországinál sokkal fejlettebb nyugat-európai demokráciák pártküzdelmeivel. Még a nyári közvélemény-kutatási eredmények is azt sugallták, hogy ezúttal elmarad a győzteshez húzó tendencia, és a jobboldal akár döntetlen közeli végeredményt is hozhat az októberi megméretésen. Aztán valamikor július közepén megtörtént a fordulat: először alig észrevehetően, később egyre látványosabban szétnyílt a képzeletbeli olló a két nagy tömb között. Tény, hogy az MSZP–
SZDSZ szeptemberben mért népszerűségi indexe nem volt magasabb országos szinten, mint az előző koalíció négy évvel ezelőtti szintje és a Fidesz harminc százalék fölötti mutatói is állták az összehasonlítást a baloldal 1998-as adataival. A probléma nem az országos adatokban rejlik, hanem helyi szinten. A baloldal vezető szerepe – bármekkora kudarcot szenvedtek el ’98 tavaszán – a fővárosban és a biztos bázisát jelentő ipari körzetekben akkor sem rendült meg. Mély gyökereik, elkötelezett és könnyen mozgósítható szavazótáboruk együttesen garanciát jelentettek arra, hogy bármilyen népszerű is volt országos szinten az akkori Orbán-kormány, a helyi-városi politizálás végtelenül összetett és sokszínű struktúrájában nem tud úgy meggyengülni az MSZP és az SZDSZ, hogy ne söpörne be annyi polgármesteri és képviselői helyet, amennyi megmenti őket a megalázó vereségtől.
És itt az idei vereség kulcsa: a Fidesz vezette kormány politikája négy éven át egyértelműen fővárosellenes volt, és a nagyobb települések között is szelektáltak aszerint, hogy milyen pártállású az önkormányzat. Bár ez közel sem volt olyan mértékű, mint amilyennek a baloldal négy éven át sulykolt kampánya feltüntette, de épp elég volt ahhoz, hogy megerősítse a baloldali érzelmű szavazók harci kedvét, és nyitottá tegye az amúgy politikailag közömbös városlakókat az időközben hihetetlenül gyors ütemben modernizálódó és popularizálódó szocialista pártpropagandára.
A fönti trendet már az idei parlamenti választások eredményei is előrejelezték. Hiába tudott a Fidesz vezette jobboldal szinte mindenütt egyharmad fölötti támogatottságot felmutatni, sok helyen még ez sem mentette meg őket a súlyos, helyenként húsz-harminc százalék különbségű vereségtől. A szegedi, szombathelyi, miskolci, szolnoki, kőbányai vagy kelenföldi földcsuszamlás már tavasszal bekövetkezett, a mostani polgármesterváltás nem volt több, mint egy évek óta érlelődő folyamat betetőzése.
Egyszer s mindenkorra bebizonyosodott: kizárólag a kisvárosokra és a falvakra nem lehet egy választói bázist alapozni, mert ezek mindig is a függetlenek terepei voltak. Mivel a pártokhoz való kötődés itt relatíve lazább, mint a nagyobb településeken, ezért ügyes propagandával, és okosan adagolt kormányzati intézkedésekkel könnyen megfordíthatók az itteni erőviszonyok. Márpedig az MSZP ezt tette az elmúlt hónapokban: az Orbán-kormány gazdaságpolitikai eredményeire épülő száznapos programnak jelentős szerepe volt abban, hogy az a közalkalmazotti réteg, amelyik sok helyen szinte egyedül képviseli az értelmiséget a kistelepüléseken és amelyik éppen emiatt nagyon sok választópolgár hangulatát tudja befolyásolni, látványosan a baloldal mellett tette le a voksát október 20-án. De azt se feledjük el, hogy az elmúlt négy év lagymatag térségfejlesztési politikája és a rosszul megtervezett, igazából átgondolt stratégia nélküli agrárpolitika is hozzájárult ahhoz, hogy meglazult az a konzervatív pártok iránti érzelmi kötődés Kert-Magyarország népében, ami idén április 21-én még egyszer utoljára fel tudott lángolni.
A Fidesz most fizette meg annak a trehány és időnként botrányos „vidékfejlesztésnek” az árát, amit a Tállya utcai Dózsa György művelt éveken át (sajnos egy ideig a többi polgári párt asszisztálásával). Valószínűleg ezek magyarázzák azt a szokatlanul nagy átrendeződést, ami a megyei választásokon megtörtént, és szemmel látható az is a választási térképeket böngészve, hogy minél keletebbre megyünk az országban, annál nagyobb fölényre tett szert az MSZP.
Persze rögtön adódik a kérdés: akkor mi magyarázza a jobboldal debreceni vagy hódmezővásárhelyi sikerét? Mi az oka annak, hogy a Nyugat-Dunántúl a megyei jogú városokat leszámítva narancssárga maradt? A kérdésekre többféle válasz lehetsége. Nyilvánvaló, hogy az ország nyugati régiója mindig is liberális, illetve kereszténydemokrata beállítottságú volt. Ezekben a megyékben még az 1994 tavaszi mélyponton is sikerült a jobboldalnak egyéni választókerületi mandátumokat szerezni. A jelek szerint az MSZP erőteljes szabad demokrata támogatással sem képes olyan hegemóniára szert tenni, mint amilyet a külső-pesti vagy az észak-magyarországi térségben kialakítottak. Tegyük azért csöndben hozzá, amennyiben ez a trend is megváltozna az elkövetkező egy-két évben, akkor tényleg jobban teszi az egész Fidesz-vezérkar, ha álláshirdetést tesz közzé a lapokban.
De mi a titka Debrecennek? Vagy éppen Kaposvárnak és Kecskemétnek? Miért sikerült megtartani a polgármesteri széket Óbudán vagy Újpesten, pedig az előzetes várakozások itt is baloldali győzelmeket jeleztek? Túlságosan leegyszerűsített válasz lenne az, hogy itt olyan nagy számban élnek elkötelezett jobboldali szavazók, akikbe még az MSZP és az SZDSZ foga is beletört. A helyzet az, hogy ilyen erővel Szombathelyen vagy Szegeden is lehetett volna hozni a győzelmet. A jobboldal sikerét az említett városokban nem csupán a szavazóinak elkötelezettsége és aktivitása szilárdította meg, hanem az is, hogy ezeken a településeken felkészült, a várospolitikában járatos profik ültek a polgármesteri székekben, és még az időnként brutális erővel megindított lejáratókampányok sem tudták feledtetni a választókkal az elmúlt évek teljesítményét. A szombathelyi vagy a szegedi csődöt elsősorban az okozta, hogy – némi eufemizmussal körítve – nem igazán felkészült városvezetők kerültek négy éve a székükbe. A lakosság elsősorban a mutatott teljesítményt büntette ezekben az esetekben, és nem a pártállást. Igaz, hogy a helyzetet a jobboldal megosztottsága is nehezítette, sőt Szombathelyen döntő mértékben befolyásolta, de a polgári oldal magát csapja be, ha nem ismeri el: az 1998-ban csatasorba állított polgármestereinek egy nem jelentéktelen hányada a gyenge helyi teljesítményével nagyon sok kárt okozott már a parlamenti választáson is, és ez még csak fokozódott az októberi megméretésen. Sajnos, felül kell vizsgálni azt a nézetet: minden kudarcnak az az oka, hogy nem egységes a konzervatív oldal. Tény, hogy a MIÉP önálló polgármesterjelöltjei Budapest több pontján – pl. a II., az V. és a XXII. kerületben – döntő mértékben befolyásolták a végeredményt, és itt a győzelmet a szocialisták szerezték meg. Ezért viszont nem kell a MIÉP-et bírálni, végül is önálló, a Fidesztől független erőként miért ne indíthatná el a saját aspiránsait. Azt azonban Csurka Istvánnak is be kell látnia, hogy egy bizonyos határon túl ez már a szocialista–szabad demokrata párosnak kedvez, és az a MIÉP-nek sem lehet érdeke, hogy odáig jusson: minden kerületben van erős frakciója és öt százalék fölötti eredményt elérő polgármesterjelöltje, miközben az egész főváros vörös színűvé válik a politológusok térképein.

Gyenge helyi teljesítmények

Ahhoz viszont már tényleg nincs köze a radikális jobboldalnak, hogy Pécsen szinte az utcáról kellett összeszedni egy amúgy végtelenül tisztességes és becsületes orvost, hogy egyáltalán ki lehessen állítani valakit Toller László ellen. Szintén nem a MIÉP bűne a miskolci káosz (ahol az MSZP-s Káli Sándornak három (!) jobboldali ellenfele volt), a véget nem érő székesfehérvári torzsalkodás, ami oda vezetett, hogy a polgármesteri szék után most már a közgyűlési többség is a baloldalé. Mindegyik esetben a helyi Fidesz-vezetés és a sokszor kontrollálhatatlanul partizánkodó polgári körök viszálykodása vezetett a megalázó vereségekhez, és a radikálisok amúgy az ő szemszögükből érthető túlélési kampánya csak ráerősített a kialakult zűrzavarra.
El kell ismerni, hogy az MDF helyes döntést hozott, amikor úgy döntött, néhány, az átlagosnál jobboldalibbnak számító megyében önálló listával indul. A szárnypróbálgatásaik sehol nem okoztak jóvá nem tehető kudarcot, igaz, erősítést sem. A Dávid Ibolya és az egyre aktívabb Boross Péter nevével fémjelzett pártvezetésnek igaza volt: meg kell mutatni az erejüket, mivel a Centrum párt szánalomra méltó összeomlásával és a Fidesz egyre láthatóbb krízisével megnyílt a lehetőség, hogy már össze lehet gyűjteni néhány értékes megyei pozíciót. Az viszont figyelmeztető, hogy a Fidesz vezető szerepét a polgári oldalon még csak megkérdőjelezni sem tudták. A hőn áhított megerősödéshez, a Fidesztől független parlamentbe jutáshoz a mostani szavazóbázis többszörösét kellene hoszszabb távon produkálni, ráadásul úgy, hogy lehetőleg ne a konzervatív oldal vezető erejét gyengítsék, mivel annak semmi értelme, hogy az MSZP–SZDSZ-többséggel szemben ne 164 fideszes és 24 MDF-es legyen a következő parlamenti választások után, hanem mondjuk száz fideszes és ötven MDF-es. Amennyiben a Magyar Demokrata Fórum valóban a jobboldal egyik oszlopává akar válni, akkor ne az legyen a célja a pártvezetőknek, hogy hétről hétre besöpörjék Bolgár Györgyék álszent vállveregetéseit, hanem az, hogy fönntartsák az együttműködést a fiatal demokratákkal, és a mindenkori stratégiájukat a többi partner számára is előnyöket jelentően tervezzék meg. Sok sikert, MDF! – mondjuk ki a biztatást, és kérjük azt, hogy a Fidesz-vezetők mobilszámát azért ne töröljék le az üzenetrögzítőikről.
És mit kell tennie a fiatal demokratáknak? Milyen is valójában ennek a pártnak a helyzete? Az országos összesítések szerint stabil, harminc százalék fölötti szavazóbázisuk van. A nagypárti lét konzerválódni látszik. Nagyon sok település van, ahol szinte biztos befutók a párt jelöltjei. Társadalmi beágyazottsága ténykérdés, legföljebb a szocialisták gyökerei nyúlnak mélyebbre. Nagyon komoly figyelmeztető jel azonban, hogy a részben általuk ásott árkok túl mélyek lettek. Hiába van hatalmas méretű és szinte rendíthetetlen szavazóbázisa a Fidesznek, ami szinte egyedülálló a posztkommunista Közép-Európában, a nagy munka közben sikerült a választók több mint hatvan százalékát elidegenítenie magától. Ez persze csak részben az önsorsrontó pártvezetők hibája; az MSZP rókaravaszságú kampánya és az ezt fölerősítő médiakórus is vaskosan hozzájárult ehhez az egészségtelen helyzethez. Ennek a hosszú távon tarthatatlan állapotnak nem az a gyógymódja, hogy megpróbál a párt radikalizálódni és forradalmi hangulatot gerjeszteni. Az indulatok helyébe a számító értelemnek kell lépnie, előtérbe kell kerülnie az iróniával vegyített szigorú és könyörtelen kritikának. A radikális hangvételt meg kell tartani a kelléktárban, de a pártvezetés fővonalából ki kell az uszító nyilatkozatoknak kerülnie, mert ezzel képtelenség kibővíteni az aggasztó mértékben szűkülő és még aggasztóbb mértékben elkedvetlenedő szavazóbázist. Észre kell venni, hogy az összességében sikeresen és, ami még fontosabb, rokonszenves stílusban kampányoló Schmitt Pál, a kisgazdákkal megkötött koalíciót annak idején ellenző Kósa Lajos, a következetesen pragmatikus és szakszerű Szita Károly, a pár éve még a szabad demokraták soraiban politizáló Bencsik János (Tatabánya legyőzhetetlen polgármestere) vagy a rideg, technokrata Derce Tamás képviseli azt az arculatot, ami ellen az MSZP kampánygépezete is tehetetlennek bizonyult. A Fidesz jövőjét is ez jelenti: vállalni kell – még ha nem is nevezik a nevén – a liberalizmust, és a kommunista múlt sokszor öncélú és fölösleges boncolgatása helyett az emberek széles tömegeit érdeklő egzisztenciális kérdésekre kell helyeznie a hangsúlyt. Mindezt új arcokkal, új kampánytervezőkkel és egy teljesen új párttal. Mert ez a fő baj: miközben a jobboldalon az elmúlt évek alatt óriási szavazóbázist sikerült felépíteni és többé-kevésbé megtartani, a Fidesz még mindig kis párt maradt. Néhány ezer taggal, egy szűk, belterjes pártvezetéssel, levakarhatatlan és egyre több kárt okozó konjunktúralovagokkal. Új névvel és új jelképekkel kell ellátni a jobboldal vezető erejét, és egy teljesen új elv – a Fideszben eddig nem kellő komolysággal vett – párton belüli demokrácia alapján kell eldöntenie a majdani tagságnak, hogy Orbán Viktornak mi is legyen a szerepe a leendő uniópártban. Most egyszer mindenkinek magába kell néznie, gondolkodnia egy kicsit, mondjuk pár hetet. A jobboldal 1994 óta nem volt ilyen válságban, a megszokott keretek gyakorlatilag ledőltek, szétestek, és félő, hogy a mostani depressziós hangulatban még egy ideig tovább romlik a helyzet.

Az MSZP nem verhetetlen

Az alagút végén azonban látszik a fény. Egyszer, négy éve már megtapasztalhatta mindenki, hogy az MSZP nem verhetetlen. A vészesen szűkülő SZDSZ-re ez hatványozottan érvényes. A jobboldal több pártból és megszámlálhatatlan (valamint kontrollálhatatlan) civil szervezetből, polgári körből álló struktúrája szétbomlani látszik. De a bomlás megállítható: csak egy alapos önvizsgálat, egy még alaposabb nagytakarítás kell. Meg kell „szülni” az uniópártot, meg kell állapodni – immár az egyenrangú státus elismerésével – az MDF-fel, hogy az elkövetkező négy évben milyen munkamegosztás alapján működik a két párt, és ki milyen részt vállal az új jobboldal működtetésében. És közben kell egy hiteles arc, aki megkéri a választópolgárokat: tegyék el a mostani fizetési blokkjukat és rezsiszámláikat, őrizzék majd meg az adóbevallásaikat. Vegyék elő egy év múlva, gondolják át, ki mit ígért egykoron, és majd hallgassák meg a kormánypárti, illetve ellenzéki politikusokat. Tegyék ezt figyelmesen, akár jegyzetelgetve is, és gondolják át jó alaposan, vajon egy ember élete hány napból is áll: száz napból, vagy annál egy kicsit többől?