Az uniós csatlakozás megbicsaklott

Mai politikánk nem mentes a hazugságoktól, a félrevezetésektől és a féligazságoktól. A hazugságok, féligazságok és félrevezetések gyakorlata alkalmassá vált arra, hogy az emberekből döntéseket csikarjanak ki, amelyeket soha nem hoztak volna meg, ha a teljes információk birtokában vannak. Kezdjük először is egy elméleti felvetéssel. Arra a kérdésre, hogy akarunk-e háborút, ma Magyarországon szinte mindenki egyértelműen nemmel válaszolna – és ez így helyes. De ha a kérdés úgy hangzana el, hogy hamarosan bekövetkezik egy 1944 végi, 1945 eleji invázió, annak minden következményével, gyilkosságokkal, nőgyalázásokkal, malenkij robottal, már nyilván más lenne a kérdőívre adott válasz, és ha egy ilyen helyzet bekövetkezne is, az élet még a kérdőívre választ adóknál is nagyobb százalékos arányban buzdítaná tettekre a honvédő háborúban részt vevőket. Az elméleti modell azzal a tanúsággal szolgál, hogy a körülmények ismerete nélkül még egy olyan alapvető kérdésre, hogy „Akar-e ön háborút?”, sem lehet korrekt módon válaszolni anélkül, hogy a szükséges és lényeges körülményeket ne ismernénk.
Hazánk az európai uniós csatlakozás küszöbén áll. Nagy valószínűséggel megnyílnak a kapuk 2004-ben. Ez az alapvető tény örömmel tölt el szinte válogatás nélkül mindenkit, anélkül, hogy pontosan tudná azt, hogy ha bent vagyunk, mi abban a jó, az előny, és milyen hátrányokkal kell számolnunk. Medgyessy Péter, Magyarország miniszterelnöke megharagudott, mert azt hallotta a politikai ellenzéktől, hogy nagyon fontosak azok a körülmények, ahogy az EU-ba be fogunk lépni, és csak a körülmények ismeretében hajlandó a szükséges törvényi változtatásokhoz hozzájárulni. Mivel az alkotmány is az érintett törvények közé tartozik, így módja is van arra, hogy akadályokat gördítsen, ha a szükséges körülmények nem alakulnak kedvezően. Nos, Medgyessy Péter megharagudott, és a szocialistáktól jól megszokott félrevezető, megtévesztő kampányretorika talmi eszközéhez folyamodott, amikor kijelentette: szükség esetén népszavazást kezdeményez, döntse el a nép, csatlakozni kíván-e az EU-hoz. Anélkül tette ezt Medgyessy Péter, hogy beavatná az érintetteket a körülményekbe. Medgyessy Péter tehát, elméleti modellünket figyelembe véve, feltette a kérdést: Akar-e ön háborúzni? Ennek megfelelője uniós vonatkozásban: Akar-e ön az unióhoz csatlakozni? A félrevezető háborús kérdésben egyértelmű nem, a félrevezető uniós kérdésben a várható válasz természetesen egyértelműen igen. Teszi ezt Medgyessy Péter akkor, amikor minden attól zeng a médiában, hogy milyen fontos az emberek tájékoztatása, miközben éppen ez sikkad el. Felmerül a kérdés, miért történik mindez ilyen módon, esetleg miért érdeke Medgyessynek és rohamcsapattársainak az ilyen típusú beugratás, az emberek tudatlanságban tartása. Erre bizony megvan a jó okuk. Megvan a jó okuk, hogy hallgassanak, és semmiképpen ne szálljanak vitába az ellenzékkel a csatlakozás körülményeit illetően.

A feltételek

A feltétel, amiről Medgyessy Péterék most nagyokat hallgatnak, a magyar gazdaság részére megteremthető versenyegyenlőség, mert ennek hiányában a többi tagország vállalkozói egyszerűen legázolhatják a magyarokat saját országukban, és esély sincs arra, hogy az ötszázmilliós piacon is álljon nekik a zászló. Medgyessy Péterék hallgatnak erről, hiszen tudják, hogy semmi pozitívat nem tudnak mondani. Ők azok, akik 1994–98 között tucatjával osztották az adókedvezményeket a Magyarországra jövő multinacionális cégeknek, azoknak, amelyek az adókedvezmény mellett messze áron alul jutottak hozzá a korábbi magyar állami vállalatok tulajdonjogához – ugyancsak ebben az időszakban. Névsort lehetne olvasni, hogy a jelenlegi kormányban kiknek kellene most eljárni ezekben az ügyekben, és vinni a rossz hírt: ugrott az adóelőny. Az adósemlegesség pedig uniós követelmény. Ha ez nem jön létre, akkor nem csak a Magyarországon működő, teljesen magyar tulajdonú vállalkozások maradnak hátrányban, mert az adott szakterületeket az adókedvezménnyel belépők monopolizálták, de a további uniós országokból jövő konkurenciának sincs semmi esélye, hiszen újabb adóelőnyöket már nem lehet adni. De hogyan szóljon erről Medgyessy Péter és csapata, akik éppen ennek a helyzetnek személyesen is több esetben bizonyíthatóan haszonélvezői? Természetesen veszélyforrás a nagyvonalú adóelőnyök visszavonása azért is, mert előfordulhat, hogy egyik vagy másik cég kivonul, és elbocsátja alkalmazottait. Új munkahelyek létesítésére pedig nincs elképzelés. Marad a hallgatás, a síri csend.
Tekintsük át a közbeszerzések ügyét is. Az ég is attól zeng szociálliberáliséknál, hogy a közbeszerzéseket – ebbe beleértendők természetesen a nagy infrastruktúra-beruházások – a közbeszerzési törvény alapján kell végrehajtani. Hullik a por tonnaszám a nép szemébe, mert arról nem hallott és szinte sehol nem olvashatott, hogy a magyar közbeszerzés törvénye az uniós normáktól távol áll. Olyannyira távol, hogy a Magyarországon uniós pénzekből megvalósuló beruházások tendereljárásánál ezt tilos is használni, az unió ezt nem engedi meg. Azért nem engedi meg, mert a magyar közbeszerzési törvénnyel nem biztosítható, hogy a vállalkozók azonos feltételekkel, tehát versenysemlegesen jussanak rendelésekhez. A Horn–Kuncze-kormány idején kivétel nélkül külföldi tulajdonú, Magyarországra bejegyzett cégek nyertek el autóút-, autópálya- és vasútépítési tendereket. Azok a cégek tehát, amelyek bejövetelét és privatizációs bevásárlásait az akkori kormány és miniszterei pártfogolták. Ne várjuk szegény Medgyessy Pétertől, hogy most karddal támad a közbeszerzési törvényre, és gyorsan hozzáigazítja azt az unió közbeszerzési szabályaihoz! Ellenkezőleg, erről a körülményről nem szól, inkább hallgat. Helyette visszaállítja az 1994–98-as gyakorlatot, leállított minden építkezést, először meghívásos bohózat játszódott le, majd amikor az nevetségessé vált, közbeszerzési eljárás indult. Már tudjuk az eredményt, tovább csak külföldi tulajdonú, Magyarországon bejegyzett cégek jutottak. A kormánynak elegendő, hogy így van, ne kívánjuk, hogy erről még beszéljen is.

Vidéki merénylet

A fentieknél is lényegesebb az a merényletsorozat, amelyet rövid négy hónap alatt a mezőgazdasággal és a magyar vidékkel szemben elkövetett az új kormányzat. Ők tudták, sőt pontosan tudják, hogy az unió mezőgazdasági szabályozása 2006 után sem változik lényegesen, változatlanul a családi méretű mezőgazdasági vállalkozások állnak a középpontban. Sőt 2006 után az igazán magas élelmiszer-alapanyaggyárak kifejezetten hátrányba kerülnek, hiszen biztonságos élelmiszer-alapanyagot ellenőrizhető módon a kis- és a középgazdaságokban lehet termelni. Azt is tudják, hogy a jelenlegi dán elnökség fő célja az élelmiszer-biztonság. Ezen ismeretek birtokában tevékenykednek, nyitányként elmozdították az integrációs titkárság vezetőjét, és új embert tettek oda. Ennek semmi más értelme nincs, minthogy a Brüsszelből jövő információs forgalom megszűrhető legyen, nehogy véletlenül a magyar közvélemény vagy a valós információk közlésére konok módon vállalkozó néhány sajtótermék megneszeljen valamit. A Miniszterelnöki Hivatalban a futó előcsatlakozási alapokkal kapcsolatos projekteket két konkurens államtitkár felügyelete alá helyezték. Az egyik közülük, aki a vidékfejlesztésért felelős, azonnal lapátra is tette a polgári kormány által kinevezett, több mint 150 kistérségi menedzsert, akik mára már jól beletanultak feladatukba, és alkalmassá váltak arra, hogy segítsenek az önkormányzatoknak, valamint a vállalkozóknak pályázataik összeállításában. A tanult, informált és a már gyakorlott menedzserhálózatot MSZP-s pártkatonák árasztották el. Gyorsan padlóra kellett küldeni az uniós mezőgazdasági politika hosszú távra potenciális kedvezményezettjeit is, a mezőgazdasági vállalkozókat, az őstermelőket és a gomba módra szaporodó családi vállalkozókat. Ehhez kellett a 2001. évi költségvetési törvény zárszámadásába csomagolt fészeknyi kakukktojás. A törvény ugyanis gazdává avanzsáltatta az állami tulajdonú bankok élére került dúsgazdag bankárt vagy az azóta jobblétre szenderült független kabaréhumoristát szemben azokkal, akik a falun élnek, kisebb-nagyobb gazdaságaik kínnal és keservvel, de működnek.
A négy hónap azonban sok mindenre elég volt, arra is, hogy a mezőgazdaságban 60 milliárd forint értékben adósságkonszolidációt hajtson végre az új kormány. A szakminiszter következetesen gazdákról beszél, hogy a gazdák adóssága így, a gazdák adóssága úgy, elfelejtette azonban elmondani azt, hogy a mezőgazdaság szereplői közül lényeges nagyságrendű adóssága csak a tsz-eknek, ennél is nagyobb mennyiségben a nagy társasági gazdálkodóknak, az rt.-knek, a kft.-knek van, könnyíteni pedig csak azon az adósságon lehet, amelyik létezik. Az egyéni gazdálkodót, a magánvállalkozót, ha az adósságait időben nem fizette, végrehajtották, azaz megfosztották tárgyaitól, a traktortól, ekétől, illetve rámehetett családi háza is, ha magánvállalkozó. Ott nem volt kímélet, hitelátütemezés, csak a társaságoknál, ezek közül több külföldi tulajdonú.

Miről beszélnek?

Amiről beszélnek, az viszont olyan újdonság, mint csőben a lyuk. Arról beszél a külügyminiszter – és a fentiek alapján nem alaptalanul –, hogy nem kerülhetünk rosszabb pénzügyi pozícióba a csatlakozás után, mint jelenleg vagyunk. Bizony ez a veszély is fenyeget bennünket, hiszen a megítélt uniós pénzek igénybevétele lelassult, csúsznak a tenderkiírások és hamarosan fizetnünk is kell a közös kasszába, ebből pedig csak az következhet, hogy romlik a pénzügyi pozíciónk. A miniszterelnök és a külügyminiszter érzik maguk is, hogy kicsúszott kezükből a kezdeményezés. Olyat ígérnek, aminek teljesítése nem tőlük függ ugyan, de biztosan bekövetkezik, hiszen az unió tagországai találnak megoldást arra, hogy a pénzügyi pozíció ne romoljon. Ez olyan fix ígéret, mint a meteorológusé január 1-jén, miszerint az adott évben lesz eső, hó és napsütés. Biztosan lesz, de az nem a meteorológustól függ. A kormánynak azonban ennél többet illene tudnia. Tudnia kellene, hogy Ausztriában 1995–98 között a Zala megye nagyszágú Burgenland évi átlagban 30 milliárd forintnyi fejlesztési forráshoz jutott. De mit üzen a külügyminiszter a Dél-Dunántúlnak: azt, hogy nem lesz rosszabb, mint most. Azt azonban már nem vallja be, hogy azért nem, mert megakadt a forráslehívás, és a frissen kinevezett pártgyalogosok csak most ismerkednek a tereppel, pedig már ontani kellene a 2004–2006 közötti időkre a projektötleteket! Ők egyelőre még csak a polgári kormányról szóló vaskos hazugságokat ontják, a tanulást későbbre halasztották, esetleg estin vagy levelezőn.
Térjünk azonban vissza Medgyessy Péterhez, aki haragszik, és ezért megkérdezi a népet unióügyben, hogy igen vagy nem. Ráadásul március 15-én kérdezi meg, akkor, amikor még formálisan sem lesz miről párbeszédet folytatni, hiszen nem lesz csatlakozási okmány. Ő igent vagy nemet akar. (Mint az egyszeri botrányújságíró, aki igent vagy nemet várt gyűlölt riportalanyától arra a kérdésre, hogy az illető még mindig veri-e a feleségét. A válasz azonban nem érdekli. Veri és kész, ezt írja az újságban. Aztán a bíróság kötelezi az újságot annak közlésére, hogy a riportalany agglegény, és soha nem volt felesége. A közönség azonban úgy tudja, hogy még mindig veri a feleségét.) Vannak azonban, akik az igen-nem kérdésnél többet akarnak, és kötekednek, hergelik a miniszterelnököt, okvetetlenkednek és kérdezősködnek. Esetleg ők is megkérdezik a népet például földügyben. Egyesek arra vetemednek, hogy nemzeti érdekek mentén ajánlanak törvénycsomagot, aminek nemcsak az alkotmánymódosítás, de más hazai élethelyzetek (versenyképesség, bérek) javítása is a részét képezi. Tényleg van ok a haragra, hiszen a kormány jelenlegi szorult helyzetében csak egy kérdést tehet fel uniós ügyekben, és arra két válasz lehetséges: igen vagy nem. Reméljük, nem így lesz, további kérdések is lesznek, és arra higgadt válaszok érkeznek.

A szerző országgyűlési képviselő