Demszky világvárosa a távolból szemlélve

Budapest minden magyar büszkesége. Magyarország fővárosát immár tizenkét éve Demszky Gábor kormányozza, és jó esélye van arra, hogy (legalább) még négy évig ő regnáljon. Tizenhat év … Királyaink és fejedelmeink szinte kétharmadának nem adatott ennyi idő, pedig őket nem kellett négyévenként újraválasztani.
Demszky Gábor azonban még felfelé tör, most veszi fel a tempót („pezsgés”), nemhogy fékezne. A polgári erők tavaszi választási kudarca után a budapesti választások Demszky általi (újra-) megnyerése lényegében a kegyelemdöfést jelentené annak a politikai rendszerváltási kísérletnek, amelyet én Pozsgay, Antall, Boross és Orbán tevékenységéhez kapcsolok. Miért? Demszkyt már egyszer engedte nyerni az MSZP. Ha most ismét nyer, akkor is a szocialista szavazók tartják a székében. Ezt a képletet nem lehet másként értelmezni: Demszky valójában a szocialisták embere, egyik fontos szimbóluma a késő kádári diktatúra kapitalista reinkarnációjának, illetőleg – a személyek nagy számú azonossága miatt – restaurációjának.
Meglehet, erre a kegyelemdöfésre szükségünk is van a hiú ábrándok eloszlatása érdekében, s valami mással kell kísérletet tenni, hogy kitörjünk a dicsőséges 133 nappal kezdődött, most éppen dékétszázkilences 100 napokkal operáló történelmi zsákutcából.

Távolodva Európától
Egy vonaton ülve írom ezeket a sorokat. Ez a vonat a (távoli) vidéki Lyonból a francia fővárosba tart. Lyon szinte ikertestvére Budapestnek területét, lakosságát, regionális jelentőségét stb. tekintve. Csupán apró kis különbség, hogy ott már jár a „négyes” metró is. Bő húsz éve, és nincs benne masiniszta. Mégis, Lyont senki nem emlegeti világvárosként, még kevésbé akarja azzá tenni. Aki itt egyszer is megfordult, az rádöbben, hogy Demszky Gábor tizenkét év alatt mennyi, de mennyi mindentől fosztotta meg fővárosunkat, s erre az sem lehet kibúvó, hogy Európa szegényebbik felében jelölte ki hazánk helyét a sors.
Érdekes, hogy ami tizenkét év alatt Budapesten felépült, annak nagy részéhez Demszky Gábornak nem sok köze van. A szocialista tejtestvérek előző ciklusában a magyar állam felépítette a Lágymányosi hidat – és Demszky azt is felavatta. Ide Horn Gyula sem ment el, bizonyára az ő gyomra is forgott e stílustól. Lyonból hazatérve a reptérről a 93-as busszal zakatoltam el a Kőbánya-Kispestre, a metróvégállomáshoz. Bár az 1980-as években szinte hetente a kék metró eme végén szálltam vonatra, ezen a színes közlekedési csomóponton szakadt rám az első nagy döbbenet, mivel néhány órával előbb még a vidéki Lyon metró-, vonat- és buszpályaudvaráról indultam hazafelé. Csak hüledeztem a különbségen, pedig öt éve még a mi kőbányai végmegállónk is jobb állapotban volt, mint ma. Az akkor ott bokáig érő szemét és mocsok ma már a Kosztolányi Dezső tér bármelyik buszmegállójában megszemlélhető.
A franciák szerint nagyon drága a tömegközlekedés. Egy vonaljegy háromszor annyiba kerül, mint nálunk, de a napijegy (pontosabban a 24 órás jegy) viszont már forintra átszámítva is csak egy százassal több, mint a mi 850 Ft-os napijegyünk. Egy háromgyermekes család egészének a vonaljegye 0,70 frank, s a gyerek még fagyizhat is a buszon.
Budapesten is és Lyonban is megépült a közelmúltban egy-egy villamosvonal. Mindkét helyen az 1-es villamos, mintha összebeszéltek volna. A pesti járművek szerényebb kivitele magyarázható a mi szegénységünkkel, ám a megállók és az utasszolgálati kellékek égbekiáltó különbsége már nem. Aki nem hiszi, menjen ki egyszer a lágymányosi hídi végállomásra este: se világítás, se pad, se működő jegyváltó automata, se egy eligazító tábla. Azt sem tudja az ember, hol van. Miért lehetetlen egy „európai főváros” új villamosmegállóiba működő jegykiadógépet, menetrendet, órát, telefont, térképeket és eligazító táblákat elhelyezni? Mert a gaz Orbán gyilkolja a fővárost? Azt belátom, hogy a sínek közé gondosan ápolt füvet ültetni nagyon vidéki dolog, de ha Budapesten nincs fű, ne legyen parlagfű sem.
A kínos tisztaság a franciáknak sem a legfőbb erényük. Ebben rokon lelkek vagyunk. Ők is szemetelnek, mint a budapestiek, mégis rend és tisztaság van, mivel a várost hatékonyan takarítják. A budapesti autósok tudják, milyen mámorító érzés, midőn autójukba beszállva elkezdenek szaglászni, s szemük a cipőjük sarkára téved. Schmitt Pálnak azt javaslom, hogy ne kergessen illúziókat: a napi 30-40 tonna (nem tévedés) kutyagumit nem lehet papírtasakokba bűvészkedni. A kutyagumit fel kell takarítani. De ehhez célgépek kellenek.
Budapestet Demszky Gábor uralkodásának 3. korszakában – a méregzöld és a halványrózsaszín után ez volt a sötétszürke, s most bizony fenyeget a jajlila – teleszórták „fekvőrendőrökkel”. Ezek sajnos nem vigyáznak a rendre, a (már ellopott) kocsimra, nem óvják a gyermekeinket a kóbor kutyáktól és szatíroktól. Nem hinném, hogy van fővárosi autós, aki legalább egyszer ne futott volna rá gyanútlanul ezekre a zseniálisan álcázott tankcsapdákra, és ne vetett volna szinte bukfencet. Mégis, ezen autósok derékhada szegény Orbán Viktort szidja, nem Demszkyt a tengelytörésért. Arról ne is beszéljünk, amivel a leginkább Orbán-faló ismerősöm kezdi vagy zárja rendszeresen: „most már az egyirányú utcában is szembejönnek az emberrel.” Az „európai fővárosban” is jelezhetné legalább egy darab KRESZ-tábla az esetleg láthatóan kifestett fekvőrendőrt, amely lehetne 25 cm helyett kicsivel szélesebb is.
Azt is kétlem, hogy lenne olyan budapesti autós, aki ne szörnyülködne naponta a fővárosi utak katasztrofális állapotán. Most nem a csaknem 1000 km földútra gondolok, hanem a flaszterrel felkentekre. Repedés, gödör, árok, kátyú: egyik a másik hátán. A főpolgármester ezek megrázkódtató hatásától forgalmi dugókkal, valamint a „Demszky-golyók” meg a sáv-, illetve útlezárások rafinált kombinációjával óvja az autósokat. Mégis, a dugóból dugóba csalt autósok jó része talán még mindig Orbán Viktort szidja, okolja ezért is. Ez Demszky nagy svédcsavarja. Ő züllesztette le tizenkét éven át a fővárost, mégis Orbán a ludas. A tudatformáláshoz természetesen a média kitüntető figyelme is elengedhetetlen volt. Tizenkét éven át annyi rosszat se írtak róla az MSZDSZP (ingyenes javaslat a névkereső pártelnököknek) üzemi lapjai, mint a ma született bárányról.

A nagy plazaépítő
Ennek ellenére mind több helyen hallom, hogy valaki más kellene Budapest élére, sőt, bárki, csak ne Demszky. Ez jó jel, még ha oly töretlennek látszik is a népszerűsége. Az idén egyetlen emberrel találkoztam, aki dicsérőleg szólt Demszkyről. Ez az ismerősöm ősfideszes szavazó volt, mígnem az idén az SZDSZ-re váltott. A pártfordulás oka az lehet, hogy míg a korábbi években hiába indult cége a fővárosi tendereken, az idén állítólag már januárban behívták Demszky városházájára a fő konkurensével együtt, és felkérték őket: mindegy, hogyan, de hamar egyezzenek meg a munka (és a pénz) elosztásáról, s minden legyen készen októberre. Furcsa, de Lyonban nem a gyanúsan eltünedező százmilliók sorsának találgatásától zajos a városháza környéke, hanem a városlakók elismerő zsivajától, akik a városháza kerítésén (!) berendezett és éjjel-nappal ingyenesen megtekinthető impozáns fotókiállításban gyönyörködnek („A Föld az égből nézve”).
Egyedül a budapesti és környékbeli plazáknak, luxushoteleknek és bankcentereknek nem kell szemlesütve pironkodniuk a vidéki francia nagyváros hasonló építményei mellett. Sőt! Meglehet, hogy némelyik budapesti nagy pénzfaló le is hagyta amazokat. Akinek ez a mérce, az tényleg megkapta, amit Demszky ígért. Valójában itt, az MSZP–SZDSZ tengelyre felfűzött plaza-hotel-center háromszögben találjuk meg Demszky Gábor világvárosát, ám ide az utca népe vagy be se lép(het), illetve újra ki kell lépnie fizetés után az utcára. Igaz, a parkolási díjat leróhatja immár mobilon is, nem kell sétálni ennyit sem az elhanyagolt, koszos, gazdátlan utcákon, hol „puha / szárnyakon száll a korom, s lerakódik, mint a guanó, / keményen, vastagon”. Így írta meg József Attila.

A politikai kultúra hiánya
A szomorú budapesti állapotokat – sajnos – hosszasan lehetne még sorolni a lyoni megoldások tükrében. Nem érdemes. Akit ez a tizenkét év szemfényvesztés és/vagy a másik tábor iránti gyűlölet vezet, annak akár hitetlen létére is Demszky a megváltó. S ha ők vannak többen, akkor csak azt kapjuk, amit érdemlünk.
A média és Demszky Gábor lényegét szellemesen elemezte a magyar publicisztika legjobbjai közé tartozó sorozatában Kerényi Imre. Miért nem jutott még eszébe a kormánysajtóhad annyi katonája közül egyetlenegynek sem az a kérdés: jó az egy városnak, ha tizenhat évig ugyanaz a politikus irányítja? Egészséges dolog ez? Demokratikus dolog ez? Ez lenne a fejlődés jele? Nem hinném. A „sötét” középkorban Kolozsvárott kialakult egy politikai kultúra: az egyik évben a magyarok jelölték a polgármestert, a szászok pedig a főbírót, a következő évben megcserélték a szerepeket. Rájöttek, hogy mi áll a VÁROS érdekében. Ez a politikai kultúra nagyon elkelne Budapesten is, de jóval kevesebb aktuálpolitikával.
Befejezésül néhány kérdés azok közül, amelyek nem csak bennem merültek fel. Vajon miért simul ennyire Demszky Gábor azokhoz az MSZP-vezérekhez, akik ellen oly sokáig küzdött? A főpolgármesternek valóban az a legfontosabb dolga, hogy éveken át pereskedjék az állammal? S ha már pereskedett és veszített, ez nem elég ok arra, hogy legalább ne akarjon negyedszer is minket boldogítani? A budapestieknek nincs olyan érzésük, hogy Demszkyt már éppen eleget élvezhettük, hogy jöjjön valaki más, egy „új seprű”? Komolyan gondolja vajon Demszky Gábor, hogy 12 ilyen év után még van itt bármi dolga a távozáson kívül? Nem érzi egy iciri-picirit sem úgy, hogy 3x4 év belőle éppen elég volt Budapestnek, amelynek végre egy városlakópárti vezetés kell, nem pedig egy Orbán-fóbiás médiasztár-főtanácselnök? És legvégül: nem villant még át Demszky Gábor agyán, hogy vissza kellene lépnie – a budapestiek javára?
A szerző kutatómérnök