Megesszük az aranytojást tojó tyúkot?

A magyar gazdaság állatorvosi lova a mezőgazdaság. Hogy idáig jutottunk, „sokat tett” érte minden kormány, beleértve a mostanit is. Egy hozzávetőleg kis rétegről, a szőlőkistermelők helyzetéről beszéljünk most. Szőlőkistermelőnek tekintem azokat, akik a megtermelt szőlőt eladják, tehát a végterméket, a bort, a vevő állítja elő. Ez akár húsz hektárral rendelkező termelő is lehet, ismerek ilyet, de zömmel fél kataszteri holdtól egy-két hektár termő szőlővel rendelkeznek. Számuk országosan több tízezer. Általában idősebb emberek, akik a föld- és a szőlőszeretetük miatt művelik, ápolják kis területüket, melynek néhány ezer forintos jövedelmével egészítik ki nyugdíjukat.
Az úgynevezett rendszerváltás után a szövetkezeti és állami pincészetek átalalkultak, magántulajdon-érdekeltségekké váltak, sok új borászati üzem is alakult. Az új borászati üzemek éves kapacitása néhány száz hektolitertől a százezer hektóig terjed. A termelő- és a borászati üzem között többnyire hosszú távú kapcsolat alakult ki az elmúlt években. Ez a vertikum kezd most megbomlani, végleg megszűnni. Miért?
Tavaly rendkívül bőséges szőlőtermés volt, gyenge minőséggel (egész szeptemberben esett az eső). A tárolóedények megteltek, a feldolgozóüzemek rengeteg cukrot használtak fel a must javításához. Az idén is nagy termés ígérkezett. Mivel jelentős tavalyi termésből származó borkészlet volt, augusztus elején elkezdődőtt a futkosás, hogy mi legyen az idei terméssel. A minisztérium nevetséges nyilatkozatokat és intézkedési terveket hozott nyilvánosságra, de hathatós intézkedéseket tudtommal a mai napig nem tett. Olyanokat mondtak, hogy be kell sűríteni a must egy részét. A jó minőségűt? Mert előre lehetett tudni: az idei termés jó minőségű lesz. Azt is mondták: le kell párolni félmillió hektoliter bort.
Milyen bort? A tavalyit, amelyet már cukorral feljavítottak és zömmel értékesítettek is, mert az olcsóbb borok kelnek el hamarább, nagyobb ütemben a hazai piacon? Szóval a megoldási javaslatok semmit sem értek, porhintés volt az egész. Az egyetlen megoldás az új piacok megszerzése, amely nem kampányszerű, hanem folyamatos, kemény munkát igénylő tevékenység. Az állam segítsége a tárolótér-kapacitás növelése és a késztermék kamatmentes finanszírozása lehetett volna az értékesítésig. Ebben az esetben a felvásárló ki tudja fizetni a termelőt, és zökkenőkkel ugyan, de a vertikum tovább működik.
És mi történt?
Kiderült, hogy az idén egyáltalán nem lesz nagy szőlőtermés. A múlt évinek ötven-hatvan százaléka terem csupán, viszont kiváló minőségű, talán az utóbbi évszázad legjobb minőségét szűrik a hordókba. Egy-két példa erre: a muskotályszőlő 17-18 mustfoknál már jó minőségűnek számít, az idén 22 fokosat is szüreteltek. A kékfrankos és az olaszrizling késői érésű, október végén szüretelendő fajták. Szeptember közepén már 19 cukorfokot mértek e fajtáknál. A savak is jók, az idei termésből csúcsminőségű, magas extrakttartalmú borok állíthatók elő. Egy gramm cukrot sem kell a mustokba tenni, sőt a borászok problémája az lesz, hogy a magas alkoholtartalmú borokban még szőlőcukor is marad, tehát „nyalósak” lesznek a borok.
Itt kell visszakanyarodni a címhez, mert Rákosi elvtárs is – „minden úttörő apja” arra intette a népet – miközben az ország lakossága kenyérért állt sorban –, hogy ne együk meg az aranytojást tojó tyúkot. Mert most ez történik. A nagy borászati üzemek megeszik a kistermelőket, és lehet, hogy ezt nem is tudják. Nem tudják, hogy megeszik a saját aranytojást tojó tyúkjukat? Nézzük a számokat! Vegyünk egy olyan borászati üzemet, amely tavaly százmillió forintért vásárolt harmincezer mázsa szőlőt. A legszerényebb számítás szerint (szőlőbeszállítás, feldolgozó- és tárolótér-amortizáció, munkabér, annak közterhe, adók, mustjavítás, stb. kiadások) is ötven százalék jövedelemre tett szert. Az ötvenmillió forint jövedelmet beruházza (szőlőt telepít, gépet vásárol, feldolgozót, tárolóteret bővít). A beruházásra megkapta a negyven százalék állami támogatást. Így a vagyona egy év alatt hetvenmillióval növekszik. Félreértés ne essék: ezt nem kifogásolom, és irigy sem vagyok. Ez a helyes, ez a jó. Jó az illetőnek, a településnek, az országnak. Csak egy kissé kevesebb jövedelemet kellene realizálni és többet adni a termelőnek! Nehogy azt gondolják, hogy a fenti példánál extra borárakkal számoltam. Nem. Nem számoltam a kettőszázötven forintos literenkénti kannás bor árával, a hatszáztól ezer forintig terjedő palackos borral, hogy a Szépasszonyvölgyben nyolcszázért eladottról ne is szóljak, mert ezek jövedelmezősége többszöröse a példának. Az igazsághoz tartozik, hogy a számítás a fehérborokra vonatkozik. A kék szőlő jövedelemezősége a termelő szempontjából jobb, mint a fehér szőlőké.
Mit kap a termelő, mi az ő jövedelme?
A vertikumban a termelő az első, és ő a legkiszolgáltatottabb. Övé a termelési kockázat (fagy, jégverés), és annyiért adja oda az áruját, amennyiért megveszik. Nincs alku, nem tud kivárni, mert szüretelni kell és nincs hová tennie. Tudja ezt a vevő is, és kihasználja a lehetőségét.
Nézzük az idei helyzetet.
Két éve egy kilogramm jó minőségű fehér szőlőért ötven forintot fizettek; tavaly a 14-15 cukorfokos gyenge minőségért harmincötöt. Az idén a fentiekben leírt csúcsminőségért kevesebbet, a 18-19,5 cukorfokosért harminkét forintot. És a kamat jelentős részét a vevő még meg is spórolja, mert decemberben és jövő év márciusában fizet. Ez az ár azt jelenti, hogy harminc-harmincöt mázsát kell termelni fél holdon, hogy az önköltség meglegyen. Ez is csak akkor, ha minden kézi munkát – a szüret kivételével – maga a termelő végez. Ha napszámost fogad, akkor már ráfizet. Pedig ez nem is olyan rossz termés, száz mázsa hektáronként! Mennyit fizet rá az a termelő, akinek 6–15 mázsa muskotálya termett fél holdon?
Ha pedig veszteséges a termelés – még ha a saját munkáját nem számolja is –, akkor kivágja a szőlőt, vagy ami még ennél is rosszabb, parlagon hagyja. A veszteség természetes, ismét nézzünk néhány számot. Vegyük alapul 1980-at. Azóta körülbelül a munkabérek hússzorosára, az autó ára harmincszorosára, a benzin hetvenszeresére, a kenyér harminc-negyvenszeresére (az is megérne egy dolgozatot, hogy hogyan lesz a huszonöt forintos búzából százötven forintos kenyér), a gépek, kemikáliák is harminszorosukra emelkedtek. Vegyünk egy jó példát is: a televízió csak háromszorosára. A bor ára is 6–20-szorosára emelkedett, a szőlőé három és félszeresére!
A kistermelők fokozatosan kivágják a szőlőt. Mi lesz akkor mondjuk öt év múlva? A nagy borforgalmazók hiába rendelkeznek ekkorra már 100–300 hektár saját termőszőlő-területtel, a saját termésük és a maradék termelőtől felvásárolt szőlő nem éri el a mostani mennyiséget. Meglesz a jövedelmük, legfeljebb egy kicsivel kevesebb. Nem itt lesz a baj, hanem ott, hogy a feldolgozó- és tárolótér-kapacitás nem lesz kihasználva. A legnagyobb baj az lesz, hogy a megszerzett, folyamatos vásárló vevőkörüket nem tudják kiszolgálni. Felszökik a szőlő ára, fizetnének már talán még reális áron felül is, de nem lesz mit vásárolni. És a kiöregedő kistermelő, aki egyszer már abbahagyta a szőlőtermelést, nem telepít, ígérhetnek bármit is, befejezte. Az is lehet, hogy az EU – amelynek közben tagjai leszünk – nem enged újabb telepítéseket, csak akkora terület lehet maradhat, amekkora a belépéskor volt.
Előfordulhat az a szégyen, hogy a mindig bort exportáló Magyarország nem tud exportálni, s netán még behozatalra is szorul.
Vagy ez a cél?

A szerző borász, nyugdíjas agrármérnök